Békés Megyei Hírlap, 1998. december (53. évfolyam, 281-305. szám)
1998-12-24-27 / 301. szám
1998. december 24-27., csütörtök-vasárnap KARÁCSONY S MEGYEI HÍRLAP Még a legínségesebb időkben is szép volt az ünnep... Rozi néni a százharmadik szentestére készül — Történt valami a vízvezetékkel. Azír’ adok csak most a kutyának, mert értesítenem kellett a szerelőt. Jól van, beszélgessünk fogadott az ereszben a ház asszonya. — Édes fiam, olyan nagy vidámságom nem volt, szomorúságom annál inkább az életben. Nagy baj, ha megvénül az ember, a tavasz óta tudja közbe megszédülök, már vagy ötször elestem. Száz év hosszú idő. Rozi néni emlékeiben élesen él a múlt és nem kell a könyvtárban megsárgult köteteket leporolni ahhoz, hogy a XIX. századi Doboz hétköznapjai keljenek életre képzeletünkben. Kérdések nélkül is „időutazás” vendéglátónkkal beszélgetni. — Soha nem féltem semmilyen munkától. Az apám beteges ember volt, haton voltunk testvérek, nekünk nagyon fiatalon dolgozni kellett, hogy meglegyen a mindennapi betevő. Tizenkét évesen napszámban villásként dolgoztam, a Wenckheim uradalomban, majd a pósteleki és dobozi grófság kertészetében tevékenykedtem. Voltam én ám fiatal is, tudja hogy szerettem bálba, táncba járni? Ha felcsendült a muzsika, az első lyány voltam, akit táncba vittek. Volt úgy, hogy még jóformán be sem értem a terembe már ketten hajlongtak: „Szabad? Szabad?” ’14-ben férjhez mentem Kis Istvánhoz, született egy kisfiúnk, aki nyolc hónapos korában meghalt. A „rángógörcs” vitte el — jöjjön megmutatom a fényképét, és már tuszkol is be a tisztaszobába. — Nézzük, mi is van még itt a falon? — vegye csak le onnan azt a képet. Na, ő a második férjem, Békési István. Nagyon jó ember volt, szerettük egymást. Vele ‘54-ben esküdtem, ‘64- ben temettem el. Halála előtt azt mondta: „ne félj anya, visszajövök érted!” Harmincnégy esztendeje jön, nem tudom, hogy legalább odaát lát- juk-e még egymást. Ez meg az én képem. így néztem ki tizennyolc évesen, nem mindig voltam én ilyen „vén cso- roszlya”. Az 1895. április 18-án Dobozon Kiss J. Rozália néven anyakönyvezett — mára — özvegy Békési Istvánná Rozi néni, ha megéri az ezredfordulót, három évszázad levegőjét szívta. — Nagy szegénység volt, de az emberek szerették egymást. Az én gyermekkoromban nem futotta cukorkára, csokoládéra, de a Karácsony meghittsége, az emberek tisztasága, őszintesége mindenért kárpótolt. Szerettük egymást. Akkor még jártak a betlehemesek és szívrepesve vártuk, hogy az ablak alatt felcsendüljön a Mennyből az angyal... Még a legínségesebb időkben, az első világháború ideje alatt is szép volt a szeretet ünnepe — emlékezett a százharmadik Karácsonyra készülő Rozi néni. — Az első világháborúba a faluból aratás, cséplés idején hívtak be minden épkézláb férfit. Két öreg maradt itthon az egyik etető volt, a másik kévevágó. A cséplőgép körül minden más munkát fehémép látott el. Úgy vittem a zsák búzát, hogy csoda volt nézni, sőt még arattam is, de nem sarlóval, hanem kaszával vágtam a rendet. Az elBékési Istvánná: voltam én ám fiatal is... (A felvétel 1903-ban készült.) ső férjem ’19-ben meghalt, utána 25 évig éltem Komlósi Károllyal. Akkor alapoztuk meg az életet. Éjt-nappá téve dolgoztunk a bolgárkertészetben. ’38-ban vettük meg a házat, tehenünk, lovunk, mindenünk volt. Mire megerősödhettünk volna, nyakunkon volt a második világégés. ’44-ben, Mihály napkor már itt voltak az oroszok. Mindent elvittek: lovat, ruhát, ágyneműt, disznóköltséget, amit csak találtak és mozgatható volt. A lábszomszédot a feleségével együtt meggyilkolták, könyörtelenül lőtték halomba, aki megpróbált ellenszegülni. Az utcában már csak egy asszony van, aki korosabb. A fiatalok más életet élnek. Mindenki panaszkodik a fizetésre, a nyugdíjra. Életemben nem kértem egy forintot senkitől, mert megtanultam, hogy kell beosztani a keveset. Nem is jut előre senki ha úgy szereti a pálinkát, hogy a Krisz tus szűrjéről a csatot is el adná csak italt vehessen. Gyermekkorunkban ami keveset kaptunk a munkánkért, azt odaadtuk anyánknak ő tudta, hogy mire kell, de ezt mondhatom a mai fiataloknak, kinevetnek. — Magam sem hittem, hogy ennnyit élek, de minden elmúlik. Mostmár csak azért fohászkodom, hogy ne ebben a pocsék időben haljak meg, mert , senki nem jön el a temetésemre. — A kályhában közben elcsendesedik az álmosítóan dumzsuló tűz. Rozi néni feláll, a piszkavassal öszekaparja a hamu alatt vörösen hunyorgó parazsat és aprófát dob a tűzhely délibáboktól körültáncolt torkába. „Fehér selyem, csipkés szélű, / Drága kicsi kendő, / Súgd meg nékem, mond meg nékem / Mit hoz a jövendő.1 — akad meg szemem a kézzel hímzett falvédő szövegén, és a parázsba bámulva arra gondolok, vajon a lányként hímezgető Kiss J. Rozália sejthette, hogy mit tartogat számára a jövendő? Gondolta, hogy ha az égiek úgy akarják, akár három évszázad szentestéjének hangulatát is megismerheti...? Both Imre „Magam sem hittem, hogy ennyit élek, de minden elmúlik” FOTÓ: SUCH tamás A legszebb karácsonyi ajándék: családi hajlékban élni A három testvér új otthonra talált Feltehetően minden szülő átélte, amint a járni tanuló gyermeke küszködve rakja csöppnyi lábait, majd egyszer csak elengedve a biztonságot jelentő anyai kezet ijedten ránkcsodálkozik és bizonytalanul megáll. És ekkor megtörténik a csoda: esetlenül tipegve, de valami újra, az önálló lépésekre vállalkozik. Valami ehhez hasonló érzés lehet a 16—18 éves állami gondozott gyermekeknek átlépni a nagybetűs életbe, amikor — „kinőve” a kötelező állami kereteket — maguknak kell gondoskodni a saját életükről, eltartásukról. A családban élő fiatalt is elbizonytalanítja a felnőtté válás időszaka, ezért továbbra is szüksége van a szülők óvó iránymutatására. A magyarbánhegyesi Speciális Szakiskola és Diákotthon vezetése ezért úgy döntött, hogy a megszokott, szeretetet és ellátást nyújtó otthonból kikerülőknek „nem engedik el a kezét”, hanem segítenek az önálló otthonteremtésben. Magyarbánhegyesen a Speciális Szakiskola diákotthonában nevelkedő ikertestvérek Nagy Zoltán és Edit, húgukkal, Irénkével nemrég új, saját otthonba költöztek. A fiatalok, miközben „kóstolgatják” az önálló életet, ez az első karácsonyuk, amit kis családi körükben ünnepelhetnek FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET Az ötlet — miszerint a fiataloknak lakást biztosítsanak a faluban úgy, hogy közben ne szakadjanak el az anyaintézettől — a megyei önkormányzat közreműködésével, valamint egy központi pályázat segítségével 1996-ban valósult meg elsőként. Azóta 4 lakásotthonban összesen 37 vegyes életkorú gyermek lakik 7 és 10 fős „családokban”. Az önálló otthonteremtés külön előnye, hogy a testvérek együttmaradhatnak. Az ötödik, legújabb lakást a Nagy testvérpár mondhatja magáénak, ahol a 19 éves Zoltán, az ikerpárja Edit és a 18 éves „kis” testvérük, Irén lakik. Ottjártunkkor éppen a takarítást hagyták félbe, hogy az iskolába érkezve (a többi otthonházas fiatallal együtt) terveikről beszélgessünk. — Hogyan jutottatok a saját lakáskoz? — kérdeztük elsőként. — A gyógyszertár mellett lakott egy budapesti idős házaspár, akik az épületet szépen rendbehozatták. Valójában mi „szemeltük” ki a házat és magunk kértük a kiköltözést — mondta Zoli, aki láthatóan a „család” szóvivője. Egy hónap gondolkodási időt kaptunk, majd az intézet közreműködésével megvettük a házat. Ez teljesen a miénk, a saját (családi pótlékból eddig összegyűlt) pénzünkön vásároltuk — mondták látható büszkeséggel a gyerekek. A tulajdonlást egyharmados arányban osztottuk meg. A tavaszi költözéskor a házaspár sok bútort és eszközt hagyott itt, így csak néhány új lakás-kiegészítőt és konyhai eszközt kellett pótolni. Az épülethez műhely, disznóól és egy hatalmas kert is tartozik. — A délelőtti iskolában tartózkodás mellett mivel telnek a napjaitok? — Felkelünk és reggelit készítünk. Irénke az iskolában takarít, ezért neki 6 órára kell beérnie. Rendbe rakjuk a lakást, hogy bárki jön, tisztaságot találjon. Ebédet az intézetben kapunk, de a vacsorát ismét magunk főzzük. Ajándékba kaptunk három kutyát, ezért róluk is gondoskodni kell. Nyáron szinte minden megtermett a kertben és még pénzeltünk is belőle. A kertművelést is együtt végezzük. Van 4 almafánk, egy szilva, barack és az utcán 2 cseresznyefa, amelyek gyümölcsét az intézet megvásárolta. így támogatták a „szegény családot” — neveti el magát Zoli. A zöldség és répa nagy részét is értékesítettük. Azért van egy kis „hamiskás” is a dologban — derült a ki beszélgetéskor —, mert Zoltán az első „start-otthonnak” is lakója volt, így több tapasztalattal bír a testvéreinél. Mindenesetre jó irányba halad, hogy saját lábra álljon. Nem titkolt terve, hogy jövőre egy „igazi” munkahelyen szeretne elhelyezkedni. — Milyen érzés saját otthonban élni, tevékenykedni? — Szabadabb, jobb, felelősségteljes, nem vagyunk tömegben és önállóan dönthetünk. Valójában semmihez se hasonlítható, jó érzés — sorolták egymás szavába vágva. Most mi felelünk mindenért, és rajtunk múlik, hogyan alakítjuk az életünket. Bár az intézet továbbra is biztosítja az ellátást és sókat segítenek, de magunk osztjuk be a tennivalókat. Elejében kiírtuk a konyhai táblára, hogy ki mos, takarít, vagy kapál a kertben. Erre már nincs szükség. Ha elmegyünk, jól bezárjuk a házat, mert vigyázunk rá, másrészt soha nem késünk és itt nincs „bandázás” sem — mondták. Igaz, nem kell naponta ugynúgy bejárni az iskolába, mint régen, de nekünk Tompa László igazgató bácsi az apukánk és a felesége, Jutka néni az anyukánk. Sokat segít a házimunkában Matuz Lajosné, Juliska néni, akivel szívesen beszélgetünk és az iskolában is együtt takarítunk. — Hogyan egyeztetitek össze az elképzeléseiteket, a hobbit, vagy más egyéni kívánságokat? — Nálunk nem divat a testvéri civa- kodás. Van, hogy átrendezzük a szobát, egyikünk tévét szeret nézni, magnózni, a másik barkácsolni, vagy fő- zőcskézni, és minden adott, hogy a saját igényeinket „kiéljük”. Tudjuk, sok dolgot kell megtanulnunk, hogy elindulhassunk az életben. — És a barátok? — Az iskolában találkozunk, de főként az otthonházakból járunk el egymáshoz. Hozzánk a Nagy Zsolti, Nyemcsok Zoli jön sűrűbben: zenét hallgatunk, vagy a műhelyben fúrunk, faragunk. Most például együtt tervezgetjük a karácsonyt. — Ezek szerint az ünnepeket is otthon töltitek? — Mikuláskor és karácsonykor is elsőnek az iskolában vagyunk a közös ünnepségen. Télapókor például külön volt a kicsiknek, nagyoknak program, ami vidámsággal, játékosan telt. Karácsonykor előre összeírt kívánság szerint kap mindenki ajándékot, műsort szervezünk, ahol a tanárok, szakácsnénik és minden felnőtt velünk együtt ünnepel. Olyan nagy a családunk, mint a Dallas — jegyzi meg tréfásan a családfő. A kintlakóknak plusz 10 ezer forintot is adnak, amelyen valami nagyobb értékű eszközt vehetünk a lakásba. Karácsonykor gii is feldíszítünk egy fát és külön vacsorát készítünk, ahová gondozóinkat és a barátokat is meghívjuk — mondták csillogó szemmel. Tervezünk mákos, diós bejglit, töltött káposztát, halászlevet és hurka, kolbászt az asztalra. Nekünk ez életünk első olyan karácsonya, amikor a bennünket felnevelők szeretete mellett, végre egy saját otthonra is leltünk. Reméljük, nagyon szép lesz! Halasi Mária
