Békés Megyei Hírlap, 1998. december (53. évfolyam, 281-305. szám)
1998-12-19-20 / 297. szám
1998. december 19-20., szombat-vasárnap A Békés Megyei Hírlap Melléklete Sztároló A népszerű tévébemondó, Kudlik Júlia vall a karácsonyairól és a szeretetről g \ Járványok Y 0 Történelem \ Megismerkedhetnek a történepf Ezúttal az Erzsébet királyné ÉgjA lem legalattomosabb járványa, emlékére a Körösök mentén *í aA a pestis pusztításaival O ültetett fákat, parkokat, A §P o ligeteket vesszük számba A GYULAI ISKOLAPADTÓL AZ ALKOTMÁN Az Akotmánybíróságnak megalakulásától tagja volt. Mandátuma most lejárt. Távozásával megszűnt a „gyulai képviselet” a taláros testületben. Kilényi Géza alkotmányjogász ugyanis — mert hiszen róla van szó — Gyulán született 1936-ban. Különböző, az igazságszolgáltatásban töltött beosztások után 1989-ben beválasztották a legfőbb jogi testületbe. Kilenc évi, elismeréssel végzett munkával a háta mögött jelenleg a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezető tanára. Élete újabb fordulópontján szülővárosáról, pályájáról és elképzeléseiről kérdeztük. — Mit jelent Önnek Gyula? — A fiatalságomat, az első diákszerelmet, és egész életre szóló útravalót. Tizennyolc évesen, már kialakult világnézettel, kész elvekkel és tiszta gondolatokkal kerültem el a városból. Mondhatnám, a gyulai évek határozták meg azt, ami vagyok. Több kiváló pedagógus segített ebben. — Milyen élményei vannak a városról? — Bár nagyon nehéz időket éltünk, jó volt Gyulán diáknak lenni. Különösen a gimnázium utolsó éveiben. Mi voltunk a város aranyifjúsága, hiszen akkor az idősebbek nagyrészt már elkerültek otthonról. Emlékszem, ez olyan előnyökkel is járt, hogy a Százéves cukrászdában a pult mögötti szobába szabad bejárásom volt, ami akkor nagy dolognak számított. De örömmel gondolok vissza a sportos éveimre is, a megyei bajnokságokról rendszerint három-négy éremmel tértem haza, a helyezéseket többnyire távolugrásban és rövid távú futásban szereztem. — Hogyan lett jogász, kinek a hatására döntött a jogi pálya mellett? — Talán meglepő, amit mondok, de én nem jogásznak készültem. Véletlenül kerültem a pályára. A jelentkezésemet újságírói szakra adtam be, ahová annak rendje, módja szerint felvételiztem is. Megkaptam az értesítést, amelyben a következő állt: a felvételi vizsgán megfelelt, de a helyek szűkössége miatt nincs módunkban felvenni, ám a Lenin Intézet filozófia szakára bekerülhet, ezért jelenjen meg itt és itt, ekkor és ekkor, reggeli kilenc órakor. Nos, kilenc helyett tizenegykor értem oda. Amikor meglátták kitűnő érettségimet, azt mondták, mindjárt vége az elbeszélgetésnek, „várjon nyugodtan az elvtárs”. Én viszont úgy gondoltam, hogy az elvtárs inkább nem vár, így lemaradtam a Lenin Intézet filozófia tanulmányairól. A még szóba jöhető lehetőségek közül a jog tűnt számomra a legszimpatiku- sabbnak, így kerültem a jogi karra... — ...ahol egyetemi éveit derékba törte ötvenhat. — Annyiban, hogy édesapámat ötvenhatos okokra hivatkozva ‘57-ben kirúgták munkahelyéről, majd hamarosan — két évvel később — meghalt, így már egyetemi éveim alatt a saját lábamra kellett álljak. Dékáni engedéllyel ötödévesen elmentem dolgozni a Budai /< Járási Ügyészségre, ahonnan egy évvel később a megyei ügyészségre kerültem, újabb egy év múlva, 1960-ban pedig — 24 évesen(!) — a legfőbb ügyészségen találtam magam. Ez nemcsak rendkívül jó tanulóiskola volt számomra, de keresztmetszetében megismerhettem a magyar közigazgatást, amellyel később komolyan foglalkoztam. Később megszereztem az állam- és jogtudomány kandidátusa, utána pedig a doktori címet. 1973-tól közigazgatási kutatásokat végeztem, majd az új Alkotmány elméleti megalapozását szolgáló programot irányítottam. 1988-tól, mint miniszter- helyettes részt vettem az azóta is hatályban lévő egyesülési, gyülekezési, alkotmánybírósági és néhány más fontos törvény kidolgozásában, illetve az 1989-es alkotmánymódosítás előkészítésében. —Ezután következett az Alkotmány- bíróság... — A testületnek 1989. november 26-án lettem a tagja. Meggyőződésem szerint kemény alkotmánybíró voltam, hisz mindvégig az Alkotmány szentségét és az alkotmánybírói eskümet tartottam szem előtt, ennélfogva öt kormánnyal ütköztem. Munkánkat minősíti, hogy a Magyar Alkotmánybíróság Európa egyik legelismertebb testületé lett. Az ott eltöltött kilenc évről elmondhatom, rengeteg ügy miatt igen feszített tempóban dolgoztunk. Hétfőnként teljes ülést tartottunk, így a hét végék rendszerint a felkészüléssel teltek el. Sok olyan ügyünk volt, amelyeknek nem volt szakértője a testületben, így szinte mindenhez értenünk kellett. Közigazgatási jártasságomnál fogva én például adóspecialista lettem. — Mi a véleménye az Alkotmánybíróság körüli huzavonáról? — Nagyon remélem, hogy mihamarabb megoldódik az új alkotmánybírókkal kapcsolatos, politikai színezetű vita. — Mint a legfőbb bírói testület volt tagja, hogyan látja a jogi pálya jövőjét? Valóban a jogászok országa vagyunk? — Bár sokan telítettnek tartják a pályát, én másképp látom a helyzetet: jó jogászok iránt ma is nagy a kereslet. A mi szakmánkban hamar dönteni kell: az ember pénzt akar keresni vagy szakmai babérokra pályázik. Kétségtelen, a privát- és bankszférában sok a pénz, de az állam számára elfogadhatatlan, hogy a bírói székekbe — az alulfizetettség miatt — a jogászság „selejtje” kerüljön. —Jelenleg a Pázmány egyetem tanszékvezető professzora. Mik az elképzelései a jövőre nézve? Lehet, hogy egyszer még visszatér a politikába? — Rengeteg ajánlatom van, de semmiképp nem akarok a politika szolgálatába állni. Folytatom a tudományos kutatómunkát, az egyetemi oktatást és könyveket írok. A továbbiakban is teljes függetlenségre, szolid, polgári életre vágyom. * * * Kilényi Géza arcképe hiányos lenne, ha a beszélgetéshez nem tennénk hozzá egy legendaszámba menő történetet. Kilényi Géza kemény alkotmánybíró volt, mindvégig az Alkotmány szentségét és az alkotmánybírói esküt tartotta szem előtt; ennélfogva öt kormánnyal ütközött A professzor október végén a Pázmány« egyetemen tartott előadást — szokás szerint zsúfolt „ház” előtt. Ezúttal — a közelgő ünnepre tekintettel — rendhagyó alkotmányjogi félóra keretében ’56-os élményeit is felelevenítette. A többszöri, átélt életveszélyek, szörnyűségek, hihetetlennek tűnő történetek hallatán halálos csend telepedett a teremre. Előadása végén korabeli újságból olvasott fel, már-már elcsukló hangon, majd a hallgatók felé fordulva arra kérte őket, tegyenek egy szál égő gyertyát a kollégium ablakába. Még megjegyezte, ő is gyújt egy mécsest. Hangja elcsuklott, a professzor sírva fakadt. Az évfolyam dermedten a csend súlya alatt görnyedten ült. Kilényi Gézához hasonlóan többen a könnyeikkel küszködtek. Őszinte, szívből jövő és megismételhetetlen pillanat volt. A történet méltó módon fejeződött be: este, kollégiumunk valamennyi ablakában ott égtek a gyertyák... Christián J. László A BUNKÓSÁG, MINT NEMZETI MÉRCE Azt írja a szociológus: nem jelenthető ki egyértelműen, hogy a „kelet-magyarok”, vagyis az ország keleti részén élők bunkóbbak lennének, mint a „nyugat-magyarok”, legfeljebb az, hogy társadalmi, gazdasági helyzetüket és pszichés állapotukat tekintve lebunkózottabbak, mint a nyugatiak. Mit mondjak? Hízelgő. Lehet, hogy bunkók vagyunk, sőt bizonyosan azok, de nem bunkóbbak, mint a dunántúliak, akiknek esztétikai ízlése — a kutató szerint — nem jellemezhető magasabb értékkel, mint az errefelé élőké. Tehát épp olyan kiske- gyedesek, szerelmesregényesek, dalla- szosok, bestiásak, mint mi. Ezzel szemben az itt élők hagyományőrzőbbek, mint amazok, akik nyilván már elfelejtették, hogyan kell nyereg alatt húst puhítani. Mi még tudjuk, csak teljen nyeregre, húsra és lóra. Távol áll tőlem a szociológust „cikizni”, alighanem csupán e vidéki érzékenységem miatt horkanok föl, amikor a kertek alatt bunkózik valaki. Mert tudjuk valamennyien, a bunkó szónak errefelé rossz jelentése van. Megtapasztaltuk: először vannak a bunkó vidékiek, majd azon belül a még bunkóbb „kelet-magyarok”. Ne tagadjuk, az ország polgárainak egyharmada térkép nélkül soha az életben nem találna el Békéscsabára. Itt természetes, hogy a közszolgálati televízió bemondónője Orosházát lazán Csongrád megyébe helyezi (rohadt biztos a dolgában, egyszer itt járt disznóölésen, ő már csak „tudja” — annyi fáradságot nem vesz, hogy ellenőrizze, nem tévedett-e), a szakmai szervezet főtitkára elnézést kér az órás késésért, de úgy gondolta, Szegeden keresztül vezet Csabára az út (ráadásul azon a mocskos ötösön), a gyulai benzinkutastól flegmán megkérdezi a pesti újgazdag: errefelé nincsenek helység- névtáblák (a marhája a kanyarban — ahol a tábla áll — nem lát, s ha már egyszer nem lát, legalább tapintat lenne benne...) A benzinkutas szíve szerint azt mondaná neki: menj a ... De nem mondja, mert a cég hírneve, a maga becsülete, meg különben is, ő nem bunkó, mint amaz, aki őt bunkónak nézi. Azért a szociológus leírt egy fontos mondatot is: a társadalmi, gazdasági helyzetünket, és pszichés állapotunkat tekintve lebunkózottabbak vagyunk, mint a nyugatiak. A bunkóság alól egyedül ennek megváltoztatása szabadíthat fel bennünket. Árpási Zoltán Az ország polgárainak egyharmada térkép nélkül soha az életben nem találna el Békéscsabára Mezőkovácsháza, 1918. Ez volt a községháza. Amikor még község volt Mezőkovácsháza, s amikor még híre-hamva sem lehetett annak, hogy egyszer majd épül egy új városháza. Viszont a képre is átfutó szöveg tanúsága szerint a községben már akkor működött mozi.
