Békés Megyei Hírlap, 1998. november (53. évfolyam, 256-280. szám)
1998-11-21-22 / 273. szám
A Békés Megyei Hírlap Melléklete Természetvédelem A kardoskúti Fehér-tónál, tízezer daru vízivadszállóján járt munkatársunk Rejtvény Az 1848—49-es forradalomra és szabadságharcra emlékezünk a most induló nyere- ményjátékkal 6 Interjú Beszélgetés Juhász Irén régésszel, szarvasi múzeumigazgatóval rj Kik az igazi gyilkosok? Elszakadt kötél, kétségbeesett sikolyok, emberi testrészek, vér, halál. Ez a kép tárult a kiérkező mentőalakulatok elé ez év február 3-án délután, azt követően, hogy 3 óra 12 perckor az olaszországi Cavalese sípályáján bekövetkezett a tragédia. Alig negyedórával korábban tizenkilenc boldog, síelni vágyó turista szállt be a cermisi sífelvonó kabinjába. A két olasz, nyolc német, öt belga, egy holland, egy osztrák és két lengyel — köztük egy tizenkét éves kisfiú, valamint a felvonókezelő —, miközben a csodás alpesi tájban gyönyörködtek, honnak is sejthették volna, hogy néhány perc múlva az ő vérük festi pirosra a vakítóan fehér havat... Körülbelül ugyanebben az időben egy másik bázisról, a NATO pordenonei katonai támaszpontjáról négy amerikai katona szállt fel egy Prowler EA—6B típusú vadászrepülővel. Richard Ashby pilóta, aki a gépet vezette, valamint Joseph Schweitzer kapitány, a navigátor, egyben fedélzeti parancsnok két kísérőjükkel, akik a hátsó ülésen foglaltak helyet. A borzalmas találkozás bekövetkezett. Elszakadt kötél, hegyek között visszhangzó kétségbeesett sikolyok, több mint száz méterről lezuhanó sárga kabinroncsok, hóban szanaszét heverő sífelszerelések, ruhafoszlányok, emberi testrészek, vér, halál... A kabin utasai közül senki sem élte túl a szerencsétlenséget. A Pentagon magyarázata gyorsan érkezett: a harminchárom éves Joseph Schweitzer és társai felelőtlenül Rambót játszottak, amikor a megengedettnél alacsonyabbra ereszkedtek a jettel, azért, hogy a lakott terület fölött az őket bámulok előtt csillogtassák pilótatehetségüket. A katonai ügyészség nyomozói is ezt a verziót támasztották alá. A bíróság döntött: Ashbyt és Schweitzert tizenkét-tizenkét évi börtönre ítélték, a másik két utast, tekintettel helyzetükből adódó kénytelen passzivitásukra, felmentették. Másnap Patrizia Schweitzer festőművésznő, valamint mérnök férje, Joe, a televízióban elszántan bejelentették: nem hagyják, hogy fiukat bűnbaknak használja az amerikai hadsereg vezérkara. „Nincs nap, hogy ne gondoljak a történtekre, a halottakra, családtagjaikra. De meggyőződésem, hogy baleset volt. A fiam nem bűnöző” — nyilatkozta Patrizia könnyekkel küszködve. „A Pentagon térképei hibásak voltak. Nem nyugszom, amíg be nem bizonyosodik, hogy a felelősség elsődlegesen a hadügyminisztériumot terheli. Azon a szörnyű februári napon felhívott a fiam telefonon. Akadozó hangon mondta el a balesetet. Mert tudom, hogy baleset volt. Biztos, hogy az volt!” Közvetlen felettesei megbízható, fegyelmezett katonának tartják Joseph Schweitzer kapitányt, alárendeltjei tisztelettel beszélnek róla: „Önzetlen ember, igazi hazafi és kiváló katona. Boszniai békefenntartóként is dolgozott. Hihetetlen, hogy Rambónak képzelte volna magát...” Védőügyvédje, David Beck, aki húsz éve a katonai bűncselekmények szakértője, így vélekedik róla: „Abszolút kizártnak tartom, hogy Joseph Schweitzer azon a napon, kötelessége teljesítése közben meggondolatlanul, úgymond, Rambóként viselkedett. Ez a Pentagon részéről túl egyszerű, nevetséges és főleg kényelmes magyarázat. En ugyanis vettem a fáradságot, és valóban nyomoztam, tudni akartam, miért következhetett be a tragédia. És találtam három meglehetősen nyomós okot, amelyeket bizonyítani is tudok. Az első: az olasz kormány hónapokkal ezelőtt közölte az amerikaialdcal, hogy az ő légterükben a Prowler EA— 6B típusú gépek nem repülhetnek 600 méter alatt. A katonai parancsnokságunk azonban ezt a helyi rendeletet elfelejtette közölni a pilótákkal, így Ashby és Schweitzer nem tudhatott az olasz normákról. Ezzel magyarázható az, hogy az ominózus napon és pillaElszakadt kötél, kétségbeesett sikolyok, emberi testrészek, vér, halál natban 300 méter alatt repültek. A második ok: megkértem három tapasztalt pilótát, hogy beülve egy szimulátorba, repüljön végig Schweitzer és társai február 3-i útvonalán. Azt tapasztaltuk, hogy mindannyian egy optikai csalódás áldozatai lettek. Mint ahogy nagy valószínűséggel a „mi embereink” is, ugyanis a hegyeken túljutva, váratlanul egy mélyen fekvő terület bukkant a szemünk elé — ahol az a bizonyos kötélvasút halad meglehetősen meredek pályán — és ott a pilóták önkéntelenül lejjebb engedték a robotgépet. Hangsúlyozom: mindegyik pilóta így tett! Ólyan sebesség mellett pedig, ahogy ezek a katonai csodák repülni képesek, nincs idő azon elmélkedni, hogy vajon most a szememnek vagy a műszernek higgyek-e inkább, s ha szükséges, aztán korrigáljak. A harmadik ok: a Pentagon ragaszkodik ahhoz, hogy katonái az általa készített térképeket használják. Az olasz térképen „mindössze” harminc éve tüntetik fel a cermisi drót- kötélpályát. Hogy lehet, hogy az oly megbízhatónak tartott amerikaiakon még ma sem szerepel?” Úgy tűnik, az ügynek koránt sincs vége. Mert ha az ügyvéd állításai beigazolódnak, a katonai bíróság kénytelen lesz a vádak alól felmenteni Schweitzer kapitányt és társait. De kit tesznek felelőssé a szerencsétlenül járt húsz ember haláláért? A légierő parancsnokát, a hadügyminisztert vagy a hadsereg fő- parancsnokát, aki történetesen az Egyesült Államokban is az elnök? Már a találgatásoknak is botrányszaguk van. Fekete fehéren Kárpátalja Jaminában Vannak események, ünnepi vagy szomorú pillanatok, amelyekre érdemes és fontos időről időre visszatekinteni. Ázért, hogy okuljunk, vagy azért, hogy erőt merítsünk belőlük. Alighanem ilyen esemény a felső-tiszai árvíz károsultjainak megsegítése is. Az ország egy emberként mozdult meg s vitte az élelmet, a ruhát, adta a pénzt. A többség alighanem anélkül, hogy tudta volna, a Magyarországtól elcsatolt Kárpátaljáért —- magárahagyatottságának több évtizedes sanyarú történelme során — először mozdult meg a nemzet. Ha szentimentális akarnék lenni, azt írnám, Esze Tamás talpasainak, Rákóczi katonáinak — akik annyit tettek sokat szenvedett hazánkért — késői unokáiért szólt a lélek harangja. Azért az ott élő kétszázezer magyarért, akiket NKVD—KGB-s börtönökben és gulágokon tizedelt a sztálini önkény, s akiket már-már elfeledett az anyaország. Egyházi személyiségektől tudom, hogy a templomokban — miután az árvízkárosultak megsegítésére kérték a híveket — a szokásosnál 6-10-szer több perselypénz gyűlt össze, mint máskor. A békéscsabai, jaminai egyházközség kis templomából például közel hetvenezer forintot postáztak Kárpátaljára. Abból a templomból, amelynek hívei összefogásból, kitartásból már egyszer — épp öt esztendeje — szép példát mutattak. Akkor, 1993 novemberében szentelték fel templomukat, az e vidéki csodát, amelyet — dacolva idővel és kishitűséggel — kart karba öltve, kezeket imára kulcsolva, tekinteteket égre emelve építettek fel. Hogy törlesszenek a történelemnek. Hogy örökre hirdessék: amit ember elpusztít, azt az ember a hit erejével újjá tudja építeni. Kárpátalja és a csabai Jamina messze fekszik egymástól. Ott a házak vízbe rogyva állnak, az emberek síró lélekkel, hullámsírból mentett életük vackán kuporogva morzsolják a napokat. Itt ünnepelnek, az összefogás diadalára emlékeznek. Kárpátalja és Jamina mégis közel van egymáshoz. Ugyanazt jelképezik. Azt, hogy az összefogás, az egymásrautaltság, az élni vagy tenni akarás, a hit Istenben és abban, hogy nem vagyunk egyedül, megment és diadalt arat. Szeretném hinni, hogy Kárpátalja novembere évek múltán annyit jelent majd Magyarországnak, mint 1993 novembere most a jaminaiaknak. Kegyelmi pillanatot, melyből évek múltán is erőt meríthetünk. Árpási Zoltán Gyula, 1915. Hát ez lenne a Jókai. A művelődési ház vagy várszínházi központ, esetleg pártszékház — ahogy tetszik. Régen casino volt és ilyen. Mit változott azóta! Ha arra járnak, nézzék meg!
