Békés Megyei Hírlap, 1998. november (53. évfolyam, 256-280. szám)
1998-11-14-15 / 267. szám
6 HÉTVÉGI MAGAZIN 1998. november 14-15., szombat-vasárnap Egy megcsalt feleség is panaszkodott neki Az ORSZÁG ELSŐ ÁLLOMÁSFŐNÖKNŐJE VOLT A Békéscsabán élő Hógye Lászlóné mindig vonzódott a vasút iránt. Állomásfónök lett, méghozzá az ötvenes években, a Rákosi-korszakban. Mit jelentett abban az időben vasutasnak lenni? Hogyan látta el a fiatal lány a sok férfi között a feladatát? Annuska néni szívesen beszélt emlékeiről. — Már kislány koromban vasutas szerettem volna lenni. Ha megnézi a leckekönyvemet, láthatja, hogy szakanyagból mindig jelesem volt. 1948-ban kerültem a MAV-kórházba, ahol egészségügyist akartak belőlem faragni, mint a fiatal lányokból általában. Szerencsére szaktanfolyam indult a Gazdasági és Műszaki Akadémia vasutas tagozatán, de mire beadtam a jelentkezésemet, a létszám betelt. Szerencsémre az akadémia vezetése kifogásolta, hogy nincsenek nők a felvettek között. Hát így lett belőlem hallgató. — Ötvenegy és ötvenhárom között járt az akadémiára, majd állomásfőnök lett, Magyarország első női állomásfőnöke... — Két hónapig tartott, amíg a kétegyházi állomáson átvettem a munkakörömet. Hetvennégy dolgozóval kezdtünk. Huszonöt éves voltam. Emlékszem, amikor kikerültem, akkor kezdődött a bukaresti Világ Ifjúsági Találkozó. Nyolc éve ért véget a háború, és bizony nagyon látszottak még a nyomai. Rendeletben jött ki, hogy a nemzetközi vonatok útvonalán az összes állomást fel kell újítani. A mi állomásunk falára én csináltam a dekorációt. — A férfi beosztottak hogyan fogadták a tényt, hogy egyik napról a másikra egy fiatal lány lett a főnökük, akit egyenesen az iskolapadból helyeztek föléjük? — Felfogás és intelligencia kérdése volt. Az idősebbek, a nyugdíj előtt állók fogadtak be elsőnek. Amikor a többiek is látták, hogy felelősséggel végzem a munkámat, ők is elismertek vezetőjüknek. Állomásfőnökként minden nap be kellett járjam az állomást. Személyzeti, műszaki ügyekben az íróasztal mögött kellett döntenem. De voltak hétköznapi feladataim is. Például ellenőriztem a váltók tisztaságát, s megnéztem, a kényes helyeken hogyan húzták meg a csavarokat. Akadtak személyi problémák, nehéz helyzetek. Az egyik dolgozó például minden fizetésnapon, a szolgálat után lerészegedett a vasúti restiben. Ez még nem lett volna baj, de rendszeresen háborgatta a forgalmi irodában dolgozó kollégákat. Egyszer az is előfordult, hogy egy feleség panaszkodott, hogy a férje megcsalja egy nővel, akit ki is tart. Az asszony tizenöt évvel volt idősebb nálam, mégis nekem panaszolta el a bánatát. Azzal is sűrűn megkerestek, hogy amikor X van szolgálatban, akkor Y-t ne osszam be mellé. — Anyagilag is megérte azokban az években vasutasnak lenni? — Persze. Lakást kaptam fürdőszobával. A vízért sem kellett fizetnem. 1976-ig szolgálati lakásban laktunk a férjemmel. A vasút mindig is gavallér volt a dolgozóival. Emellett ott volt a kedvezményes utazási lehetőség: jártunk Bulgáriában, Csehszlovákiában és a Szovjetunió több köztársaságában. Még 1954- ben megalakult a Vasutas Turistaszövetség, bakancsos turistaként körbeutaztuk az országot. Nézze, lehetett akármilyen rossz a Rákosi-korszak, mi akkor voltunk fiatalok. —A férje is vasutas volt, adminisztratív vonatkísérő. — Ha arra gondol, hogy a vasútnál jöttünk össze, akkor téved. Már gyerekkorunkban ismertük egymást, igaz, harmincévesek már elmúltunk, amikor összeházasodtunk. — Két évig volt megbízott állomásfőnök Kétegyházán. Onnan hova került? — Ide Békéscsabára. Először forgalmista lettem, majd a belkereskedelmi osztályra kerültem, onnan mentem nyugdíjba 1983 márciusában. Szép emlékeim vannak a vasútról. Emlékszem, egy fél Európát Leckekönyve arról tanúskodik, hogy nagyon szerette a szakmáját FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET bejárt számla szélére valakik magyarul felírták: üdvözöljük a magyar vasutasokat. Tudja, a vasutasok egy nagy család. — Mivel telnek a napjaik? — Volt egy kis kertünk a repülőhíd mellett. Tavaly először mindent leloptak róla. A zöldhagymát és a paradicsompalántát is elvitték. Azóta kerti munkát nem végzünk annyit, a férjem testvérének szoktunk néha segíteni. Különben pedig olvasgatunk, tévét nézünk. így telnek napjaink. Pánics Szabó Ferenc Tessék, Mádám! Tessék! Sötétítő függönyöm van, ami világosítja a lakást! Úri nőnek éreztem magamat! Tehettem ezt azért, mert az orosházi zsibvásáron, népszerűbb nevén KGST-piacon megkülönböztetett figyelemmel viseltettek irántam az árusok. Lépten-nyomon a sarkamban jártak kelendő kabátjaikat lóbálva, tuti vevőt látva bennem. A viaszosvászonra leterített portéka mögül a legszebb megszólítással — tessék, Mádám, tessék! — igyekeztek felkelteni amúgy sem lankadó figyelmemet. Mert ugye a piacra nem azért megyünk, hogy csukott szemmel unatkozzunk... Az esős napok sárrengeteget hagytak maguk mögött, ám ez nem zavarta sem a sokszoknyás menyecskéket, sem a kackiás bajszú, nem napbamította legényeket. Megállás nélkül szajkózták: „Itt áz olcsó bákáncs, drágáim, itt az olcsó pizsámá! Tessék, tessék ásszonyok!” — Vannak jó nadrágjaim, nem érdekli? — kapaszkodott karomba egy csendesebb árus, potom 1 ezer forintért kínálva divatjamúlt pantallóját. Odébb két asszonyság mutogatta az aznapi szerzeményeket, az olcsó pénzen vett zoknikat. Sikerélményüket fokozta, hogy néhány sorral arrébb 10 forinttal többet kért valaki ugyanezért a lábravalóért. — Mennyit mérjek angyalom? — ez a bűbájos kérdés egy függönybiznisz helyszínén hangzott el, s hogy a bolt biztosan összejöjjön, a kínáló még „rálapátolt”: „Ez a sötétítő függöny álomszép, világosítja a lakást!” Az éppen üzemen kívüli sípoló tejforraló mellett a zsibi piac elmaradhatatlan kelléke ugye a férfiszemet kéjesen gyönyörködtető vízmérték jutányos áron. — Uram! Ez a boltban ezernél is drágább, nálam csak 650 forint! Vigye már el, ne gondolkodjon annyit! — győzködte az alkudozásban kevésbé jártas, elbizonytalanodott teremtés koronáját egy magabiztos kereskedő, aki mellett ott hangoskodott a kis kínai. Termeténél csak a hangja volt feltűnőbb és a bőség zavara, amit kínált: olasz táskát ezernyolcszázért, divatos pulcsikat „majd megegyezünk” áron, csibravibra csatokat, sálakat és elemeket, papucsokat és tűkészletet. — Gyere már innen, mert nincs több pénzünk! — vonszolta csemetéjét egy anyuka, érveit azonban egy román teremtés döntötte romba, amikor 100 forintért ajánlott zacskónyi selyem- és savanyú cukorkát. A mama 3 ezer forintért vett műbőr kabátja mellé a gyerek megkapta vigaszdíjként a neki járó csemegét, így majdnem mindenki jól járt... Csete Ilona Olasz táskát kínáltak ezernyolcszázért, divatos pulcsikat „majd megegyezünk” áron, csibravibra csatokat, sálakat, elemeket, papucsokat és tűkészletet (képünk illusztráció, nem a riport helyszínén készült) ARCHÍV FELVÉTEL ' * Végvári identitástudat Azt mondja a hazai tévésorozat-vezető (?) színészegyénisége, hogy a magyar történelem négy-öt legnagyobb alakja együttvéve sem ér fel n. Szulejmán (Szolimán) jelentőségével. Vegyük hát megtiszteltetésnek, ha a törökök emlékművet állítanak Szigetváron, a fényes- séges tekintetű padisah dicső halála színhelyén. Kompromisszumként esetleg mellé állíthatjuk a kirohanós Zrínyi mellszobrát. (In memóriám 1566.) Nos, időgép segítségével összeállíthatunk egy virtuális élőképet. Középen, selyempámákon, törökülésben a felséges szultán, körülötte álldogál Szent István, Szent László, Nagy Lajos, a két Hunyadi (János és Mátyás), s mások. Egy végvári vitéz színész (úgy tetszik: őrnagyi rangban) számlálgatja, összeadogatja a magyarokat, de azok — sajna! — együtt sem érik el a padisah históriai mértékegységét. Egy bülbül szavú műsorvezető még nagy nehezen össze- kapirgál néhány erdélyi fejedelmet, aztán egy Rákóczit, Széchenyit, Kossuthot — de hát ez is kevés: a történelmi mérleg serpenyője alig moccan valamicskét. — Allahu akbár! La illah, il Allah, Mohammed rasúl Allah! No igen: Mohamed az ő prófétája... és Szolimán az ő padisahja. Egy gondolat azért bánt engemet. Honnan ez a kisebbrendűségi komplexus? Ez a deheroizáló történelemszemlélet? Aztán ez a szolgalelkűséggel elegyes idegenimádat? Ez a gazsulálás minden és mindenki iránt, ami és aki nem magyar? (Mert azt divatos lenézni és kigúnyolni.) Miért ez a leplezetlen csodálat a ravasz és kegyetlen hódító iránt, aki Mohácsnál nemzeti nagylétünk nagy temetőjévé változtatta a hős vértől pirosuk csatateret? Aztán jött Buda eleste, a három részre szakadt Magyarország vegetálása, a másfél évszázados hódoltság, lemaradás a nyugati fejlődéstől és folytathatnám a sort. Ezt kell dicsőíteni? Ez előtt kell — iga? mosz- lim módján — hasra vágódni? Megvallom, én inkább Zrínyi Miklóst tisztelem, aki életét áldozta a hazáért (meg igenis: a keresztény Európáért), és két nappal túlélte az indulatos öregurat. — Biszmilláh! Insalláh — vagy hogy is mondjam. Ideje volna már visszaszerezni nemzeti önérzetünket, mert a szolgalelkű népnek nincs hazája. Történelmi tény, hogy n. Szolimán (Szulejmán) a török birodalom nagy formátumú uralkodója volt; ám nincs okunk szégyenkezésre Szent István államalapító munkája vagy Mátyás király szervezőereje s kultúraépítő tevékenysége láttán sem. Kiálljuk az összehasonlítást. Nem vagyunk alávalóbbak egyetlen nemzetnél sem. (Hál’ Istennek, ma már vazallusa sem senkinek.) Magyarország a következő évszázadban (évezredben) teljes értékű tagja kíván lenni az integrálódó Európának. Ehhez pedig őszinte önbecsülésre, egészséges optimizmusra és újfajta identitástudatra lesz szükségünk. Nemdebár, művész-őrnagy őr? Masalláh. Ahogy Isten akarja. (De valamit nekünk is tenni kell a cél érdekében.) Szász András ! I A I I (Békéscsaba, Munkácsy M. u. 4. szám) hirdetésfelvételi irodájának í telefbnszáma: (66) 446-552, telefaxszáma: (66) 441-311. ^ s ............
