Békés Megyei Hírlap, 1998. október (53. évfolyam, 230-255. szám)
1998-10-03-04 / 232. szám
8 HÉTVÉGI MAGAZIN 1998. október 3-4., szombat-vasárnaj Verselő A héten lapunk vasárnapi kiadásának, a Vasárnap Reggelnek felelős szerkesztője, Kiss A. János ajánl figyelmükbe egy verset. Egyszeri alkalom szinte, hogy verset adhat mások kezébe az ember, ha maga nem költő. De mit? Kedvenc versei valamelyikét? Pályára segítendő, tehetséges fiatalok körvonalazódó kéznyomatát? Inkább egy lehetséges további megoldás mellett kötelezem el magam: ordasodó világunkban szeretnék szót adni egy tiszta embernek. Olyannak, akivel immár könnyebb anyánkról szólni, mint e vers megszületése előtt lehetséges volt. Érzést, hangulatot üzenek — talán ezzel is észreveszünk valamit, amiről a mindennapok rohanásában vétkesen megfeledkezünk. József Attila Anyám A bögrét két kezébe fogta, úgy estefelé egy vasárnap csöndesen elmosolyodott s ült egy kicsit a félhomályban — Kis lábaskában hazahozta kegyelmeséktől vacsoráját, lefeküdtünk és eltűnődtem, hogy ők egész fazékkal esznek — Anyám volt, apró, korán meghalt, mert a mosónők korán halnak, a cipeléstől reszket lábuk és fejük fáj a vasalástól — S mert hegyvidéknek ott a szennyes! Idegnyugtató felhőjáték a gőz s levegőváltozásul a mosónőnek ott a padlás — Látom, megáll a vasalóval. Törékeny termetét a tőke megtörte, mind keskenyebb lett — gondoljátok meg proletárok — A mosástól kicsit meggörnyedt, én nem tudtam, hogy ifjú asszony, álmában tiszta kötényt hordott, a postás olyankor köszönt néki — (Békéscsaba, Munkácsy M. u. 4. szám) I hirdetésfelvételi irodájának j telefonszáma: (66) 446-552, j telefaxszáma: (66) 441-311. „Olyan volt, mint a polip, mindenkit be tudott kebelezni” Nem felejtjük Sárikát a Nefelejcsből Élt Gyulán egy asszony, akit mindenki csak Sárikának hívott. A megmaradt fényképek tanúsága szerint törékeny alkatú volt, mégis erő sugárzott mosolygós arcából. Mindig nevetett. Fekete szoknyáját, csipkés, hófehér blúzát és köténykéjét pingvinegyenruhának csúfolta. Nem is viselt feketét munkaidőn kívül, ahogy tehette, felvett valami jó kis pirosat, az illett hozzá igazán. Ám a helybéliek a formaruhájában szerették a legjobban. Beültek hozzá egy kávéra, süteményre és közben eldiskuráltak vele mindenféléről. A mai Béke sugárúton, a mozi mellett álló egykori Nefelejcs cukrászdát nem is hívták másnak, mint Sárika presszónak. — A cukrászdában mindig telt ház volt, szürke hétköznap délelőttökön éppúgy, mint vasárnaponként — emlékszik Ilcsi, aki ismert vendéglátósként ment nyugdíjba és édesapja révén barátkozott össze Sárikával. — Abban az időben még járt a kisvasút a gyulai főutcán. Az asszonyok Sárinál jöttek össze a piaci bevásárlás után. Aki kisgyerekkel érkezett, annak a kosarába sokszor dugott titokban süteményt, többen a vasútállomástól fordultak vissza kifizetni az árát, de soha nem lett ebből sértődés. Igaz, ő sem volt érzékeny természet. Egy alkalommal három jogász vendég megkritizálta a kávét. „Mutasd meg, melyiknek nem tetszett” — mondta. Odaszaladt hozzá és két hatalmas puszit nyomott az arcára. Máskor leült az asztalhoz és átkarolta valakinek a vállát. Mindenki szerette a stílusát, amely bizalmassága ellenére soha nem tűnt tolakodónak. Élet költözött a presszóba, ha ő megjelent. — Hol tanulhatta ki ilyen jól Sárika néni a szakmát? — Ginsztler Sára jómódú polgári családba született a század elején és csak édesanyja bölcs előrelátásának köszönhetően tanulta meg azokat az ismereteket, amelyek a vendéglátásban hasznára váltak. Ahogy akkoriban mondták, nagy házat vittek, gyakran fogadtak vendégeket a szeghalmi házban. Sárát, az egyedüli gyereket alaposan elkényeztethették volna a felnőttek, de nem így történt. Édesanyja megtanította a takarítástól a főzésig mindenre, amit akkoriban egy nőnek tudnia kellett. „Húsz imát elmondok naponta azért, hogy anyám rákényszerített a házimunkára” — emlegette tréfásan Sári. Gyerekként azonban nehezen tudta megbocsátani, hogy a cselédnek is joga volt őt dirigálni, ha valamit nem jól végzett el. Sárinak egész életében hasznára vált az a rugalmas életszemlélet, amit a szülői házban tanult. Férje, Szabó Bálint, a megyei járásbíróság irodatisztje segítségével megmenekült a gettótól. Bár mesélik, hogy egy közeli faluban a kemencébe bújtatták a zsidók után kutató csendőrök elől, de erről nincsenek hiteles bizonyítékok. Megvan azonban a keresztlevele, amellyel megválthatta a szabadságát. Szabó Bálint az ötvenes évek elején öngyilkos lett és pár évvel később Sári dolgozni kezdett a presszóban. Szüksége volt az emberek társaságára ahhoz, hogy felejteni tudjon. — Mi lehetett a titka, hogy ennyien kedvelték? — A személyisége varázsolt el bennünket. Ha sonlóan a poliphoz, mindenkit be tudott kebelezni. Miután 1967-ben nyugdíjba ment, csak annyiban lett más az élete, hogy nem a presszóban, hanem a házában fogadta a vendégeket. Délelőtt elvégezte a házimunkát, aztán kicsinosította magát és behívta az utcáról azt, aki éppen arra járt. Likőr és kávé nélkül tőle senk sem távozhatott. A bevásár lás sem ment nála simán hiszen mindenki is merte, lépten-nyo mon megállt be szélgetni, sok szór csak dé körül ért haza. A nyolcva nas évek kö zepétől má kissé vissza fogottabb lett a ven dégfoga- dásban, mert egyre romlott a közbiztonság, idegeneket mái nem mert behívni. Sárika nén idén januártó nem fogadhat töb bé látogatókat. Ki lencvenegy évet élt. / férje mellett nyugszik ; gyulai református temető ben. Leckét adott nekünk szere tétből, békességből és egymás iráni odafigyelésből. Akiknek módjuk vol tanulni tőle, adják tovább a kedvessé gét és a mosolyát. Baracsi Magdoln __________________________Vendégségben Speter Erzsébetnél, Pilisszentiyánon Há lagála kicsit másképp Speter Erzsébet ezúttal sem adta fel. Azoknak, akik ismerik őt, ez cseppet sem meglepő, csupán ő maga lepődött meg azon a szeptemberi éjszakán, amikor hazafelé tartottunk a hálagáláról, mondván: „nem gondoltam, hogy ezt meg tudom csinálni!” A történeti hűség kedvéért tartsunk sort. Egy évvel ezelőtt súlyos betegség vette le lábáról az Erzsébet-díj alapítóját. Sokáig kórházban volt, de már ott szövögette terveit. A márciusi, Miamiban esedékes program ugyan elmaradt (csapatának tagjai nem voltak hajlandók nélküle elmenni), a szeptemberi, budapesti hálagála elhalasztásáról azonban hallani sem akart. Már a nyár elején beszerzett néhány kelléket, a vendégsereg hölgytagjaiból verbuvált asszonykórusnak például pompás kalotaszegi népviseleti ruhát, az őket kísérő „csujogató” fiúknak tollal ékesített kalapot vett, mókás produkciókra biztatta barátait. Magyarán, a betegágyon is a tréfálkozáson járt az esze. Ilyen előzmények után érkezett el a szeptemberi parti, amelynek ezúttal új helyszíne volt, a pilisszentiváni Csali csárda. Az asztal, ha nem is volt pontosan a hagyományos omega alakú, de most is gazdagon díszített, az elmaradhatatlan napraforgóval, sárga-piros csipkével szegélyezett terítővei. Ä tóparti vendéglő teraszán több, mint ötven vendég szorongott, de leginkább a háziasszony, Speter Erzsébet, vajon úgy sikerül-e minden, ahogy ő megszokta? Mert igényességéből jottányit sem enged, ezt önmagától és vendégeitől is elvárja. S hogy kik ülték körül az asztalt? íme néhány kiragadott név: Basilides Aliz (egykoron Tamási Áron felesége), Esztergályos Cecília színművész, Görgey Gábor, Hemády Gyula írók, Kállai Katalin színikritikus, Tarján Tamás irodalomtörténész, Sas József színművész, a Mikroszkóp Színpad igazgatója, Peterdi Pál, Selmeczy Tibor, Trunkó Barnabás humoristák, Svéd Pál, a tv Uborka című műsorának producere, dr. Erős Zoltán, a Színes RTV főszerkesztője, Csupics Mária, Mohai Gábor rádió-, tv-bemondók, továbbá a békéscsabai csapat: Konter László, a Jókai Színház igazgatója, dr. Tóth Miklós, kiadónk igazgatója és e sorok írója. A csárda a következő menüt kínálta: tejfölös fejtettbableves csipetkével, töltött paprika, rakott palacsinta, kávé, sör, bor. Mindezek után következett a műsor, melyben fergeteges nyitányt adtak elő az asszonykórus tagjai a „csujogató” fiúkkal, sziporkáztak a humoristák, meghatóan mondott verset Basilides Aliz, szépséges perceket varázsolt a terembe Sas József, aki az Akácos út című dallal hatotta meg vendéglátónkat. A műsor közben egyre- másra humoros táviratok „érkeztek” a jelenlévők, no és Speter Erzsébet számára. A legnagyobb sikert is ő aratta, a sztriptíz elmaradt ugyan, de mókás, pikáns rigmusai vastapsot kaptak. Nagy tapsot kapott egy tábla, mely „komoly” fenyegetést tartalmazott arra az esetre, ha jövőre sem lesz parti Miamiban, melyre Erzsébet asszony hasonló stílusú választ adott. A szövegek sajnos, a szigorúan belső használatra kategóriába tartoznak. S hogy összességében milyen volt a hálagála? Színvonalas, „nevetve igazat szóló”, őszinte és szórakoztató. S még valami, ami az egész estére jellemző volt: az a határtalan szeretet, amellyel Speter Erzsébet körülveszi barátait, és akik hasonló módon veszik körül őt. Volt valami, ami kimondatlanul ugyan, de mindenkiben ott bujkált: a csodálat, a tisztelet egy olyan asszony iránt, akit az élet most kemény próbára tett, ám akaratereje, hite és nem utolsósorban humora átsegítette a betegségen. S. F. Neves személyek ülték körül az asztalt, s vették körbe Speter Erzsébetet (képünkön Esztergályos Cecíliával) fotó: kanyó Béla Á, MI BENN VAGYUNK A FŐSODORBAN... A Csanád—Battonya Honvédegylet emléktáblájának leleplezése kapcsán két dolog jutott az eszembe: Arany János egyik legszebb verse (Magányban, 1861.) és a Kiegyezés (1867.). Az egyikben Arany így írt: Bízván!.... mi benn vagyunk a fő sodorban: Veszhet közülünk még talán nem egy: De szállva, im elsők között a sorban, Vásznunk dagad, hajónk előre megy! Az 1860-as évek optimizmusa kellett ehhez a vershez. Akkor még a magyar középnemesség — úgy látszott — végrehajtja 1848—49 szellemét. A magyar kiegyezés (1867) előtt pedig Deák Ferenc ellen a közkedvelt jelszó ez volt: „Nem adunk a negyvennyolcból!” Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy a kiegyezés (minden ellentmondásossága ellenére) megindította hazánkban a kapitalista fejlődést. Ennek a helytörténetben is számos bizonyítéka van. Ebben az ellentmondásosan bizakodó légkörben jött létre, illetőleg még működött a Csanád—Battonyai Honvédegylet, melynek működése sok tekintetben előremutató még napjainkban is. Bona Gábor kitűnő könyvében, amely a szabadságharc tisztjeiről szól, éppen csak találkozunk Fekete Nándor hadnagy nevével. Bizonyított tény, hogy ennek a honvédegyletnek a működése több tekintetben is figyelemre méltó. 1867-ben, a kiegyezés évében élő tagjai között találkozunk dombegyházi és mezőkovácsházi földbirtokosokkal, battonyai ügyvédekkel és koldusokkal, nőkkel, markotányosokkal, akik feltételezhetően egészségügyi szolgálatot teljesítettek egykor, zenészekkel, cigány származású közhonvédekkel. Mindez azt bizonyítja, hogy rendkívül széles volt az 1848—49-es polgári demokratikus forradalom és szabadság- harc társadalmi bázisa. De a honvédegylet vezetőjéről elég keveset tudtunk. A battonyai római katolikus parókián azonban nemrég megtaláltuk Fekete Nándor halotti anyakönyvi kivonatát. Petrán András kántor a következőket jegyezte fel róla: 1880. augusztus 16-án halt meg. Hurguly Anna volt a felesége. Szegeden született 1816-ban. 64 éves korában tüdőgyulladás vitte el. Minden katolikus szentséggel ellátta halála előtt Faragó János battonyai római katolikus plébános. A katolikus temetőben hántolták el 1880. augusztus 16-án. A kereskedő foglalkozású egykori hadnagy boltját feltételezés szerint ismerjük. Sírját nem találtuk meg. Azt sem tudjuk, hogy gyermeke, hozzátartozója volt-e. Mindenesetre az megállapítható, hogy 1848—49-ben 32—33 éves volt. Ehhez a viszonylag fiatal életkorhoz a hadnagyi rang megszerzése illett, bár feltételezhetően eredeti foglalkozása nem a katonaságnál volt. A nagyon idős battonyaiak emlékeznek még a Fekete Nándor által alapított boltra. Feltételezett lakhelye is a Fő utcán lehetett. A Csanád—Battonyai Honvédegylet az összejöveteleit a battonyai Korona Szállodában tartotta. Ennek az épületnek a Fő utca felőli falán helyezzük el október 8-án a honvédegyle emléktábláját, ily módon is emlékez ve annak tagjaira és vezetőire. Sajnos a honvédegylet működéséről meglehetősen keveset tudunk. De önmagában a tény, hogy az egykori Csanád megyében működött ilyen egyesület, méghozzá Battonyán, rendkívül figyelemre méltó. Mint ahogyan a dátum is az, ugyanis el kell ismernünk, Arany Jánosnak és a kiegyezésnek igaza volt. Valóban a „fősodorban’ voltunk, „elsők között a sorban”. — téel ■ Sárika egyénisége utánozhatatlan volt
