Békés Megyei Hírlap, 1998. szeptember (53. évfolyam, 204-229. szám)
1998-09-05-06 / 208. szám
A Békés Megyei Hírlap Melléklete Riport Egy nevelőanyáról, akinek felnőtt lányai vannak, s most három gyermekről gondoskodik Emlékezés Hatvan éve hunyt el Kohn Dávid gyulai helytörténész ♦ 6 Történelem Hogyan halt meg Hitler unokahúga, akihez gyöngéd szálak fűzték a Führert rj voltam, mert egy külön fejezet szól a jeges Forma—1-ről, vagyis a bobsportról. Úgy érzem, még mindig kevesen tudják, hogy a magyar bobcsapat már két olimpián szerepelt, nem is akárhogy! Ami pedig a személyességet illeti, Nicholas fiam vezeti a „szivart”, az ismert sportvezető, egykori atléta Gyulai István fia, Csombor Zsolt, Pintér Bertalan és Pallai Péter tagja még a csapatnak. — Innen már csupán fantázia kérdése, miért éppen Albert monacói herceg írta legutóbbi, Forma—I-es sztorik címmel megjelent könyvének előszavát. — Mondhatjuk így is. 1993-ban, a Frankl András, a forma egyes Hívhatom Los Angelesben vagy Londonban, néhány órán belül biztosan „visszajelentkezik”. Egy ideje Pesten is gyakran előfordul, régi és új barátaival szervez valamit, mondjuk soron következő könyvének kiadását, vagy éppen fiának keres támogatót az olimpiai felkészüléshez a Paprika Club elnökével, vagyis Bánó Andrással karöltve. Franki Andrásnak hívják és sokan csak azóta ismerik, hogy hallották Szilágyi János „annak idején”, 1973-ban, Maximális sebesség nincs címmel, róla készült riportját. Mekkora port kavart! Micsoda skandallum népszerűsíteni a Magyar Rádióban egy 56-os disszidenst. Csakhogy! Amit csinált érdekes és figyelemre méltó volt, ráadásul a nálunk is egyre növekvő érdeklődést kiváltó csodabogárhoz, a Forma—1-es autós cirkuszhoz kötődött. Innen folytassa, maga Franki András. — Kétszázezemyi honfitársammal együtt én is úgy gondoltam a forradalom idején, hogy inkább világot látok. Londonban kötöttem ki, ahol az egyetemen és a Ford-gyárban találtam magam. Ott szerettem meg az autóversenyzést, mint „műfajt”. A gyártól átmentem egy teherautókkal foglalkozó lapcsaládhoz, miközben elkezdtem járni versenyekre is. Személyesen megismerkedtem a kétszeres világbajnok, 25-szörös GP-győztes Jim Clarkkal, aki minden bajnokok között talán a legnagyobb volt. Aztán a repülő skóttal, Jackie Stewarttal, aki nagy hatással volt rám, miként Damon Hill édesapja, Graham Hill is, majd későb Niki Lauda, aki gyakran járt hozzám vacsorázni, mert nem szerette az angol kosz- tot. Innen kezdve már aprózhatnám az elmúlt huszonöt év történeteit, de részben megírtam őket az előző négy könyvemben, másrészt pedig tudom, rohanó világunkban kevesebb idő jut a nosztalgiázásra. — És egyszer csak ,,visszajött” Budapestre. — Igen, ez 1971-ben történt. És nem átallottam beállítani egy autós fotóval és a hozzá kapcsolódó cikkel az Autó-Motorhoz. Ez a lap — hála Pór Ibolya főszerkesztőnek és helyettesének, Leiner Györgynek — már akkor sem azzal törődött, hogy honnan és ki hozta az anyagot, hanem hogy jó vagy sem. így kezdtem publikálni a lapban a külföldi autós versenyekről. Ne tűnjék nagyképűnek, de úgy érzem, az 1972- es Belga Nagydíj után Emerson Fittipaldi nevét én tettem fogalommá itthon. Aztán teltek-múltak az évek, és amikor Gyulai István, máskor Dávid Sándor Londonból közvetített valamilyen sporteseményt a tévében, melléjük szegődtem. Először még — nem csodálom — rajta tartották a „beszélőgombon” a kezüket az élőközvetítések alatt, de aztán rájöttek, relatíve normális vagyok, s mert azt hangoztattam a műsor után, hogy el a kezekkel Tádzsikisztántól, még nem változik meg a világ... Ráadásul főleg az autónál maradtam, ezért a fiúk egyre jobban megbíztak bennem és mind többször lettem segédkommentátor. Az csak természetes, hogy egyre gyakrabban publikáltam a hazai lapokban, az olvasók közül talán még emlékeznek rá néhányan, hogy a Magyar Hírlap mellett alkalmasint a Békés Megyei Hírlapban is megjelentek írásaim. —A napi híradások azonban a jelek szerint egy idő után nem elégítették ki... — Büszkén mondhatom, nagyon különleges világhoz kerültem közel és annyi érdekes mondanivaló összegyűlik az emberben, hogy előbb-utóbb úgy gondolja, ez talán másokat is érdekel. — Mostani, Forma—1 '98 című kötete azonban nem szorítkozik csak az autókra. — Mit tagadjam, egy kicsit elfogult lillehammeri olimpia egyik elő- versenyén ismerkedtünk meg, ahol a pálya környékén senkinek nem volt nehéz kitalálnia, hogy mennyire kezdők vagyunk. Csetlettünk, botlottunk a pályán, egy csavarhúzónk nem volt... és akkor jött ő, mármint Albert, aki érzékelte, hogy tudunk angolul, jólneveltek vagyunk és mivel ugyanabban a szállodában is laktunk, szóval akaratlanul „összefutottunk”. És aztán persze többször is. O ilyenkor abszolút magánember, csupán egyetlen ember kíséri, és ugyanúgy be lehet lökni a hóbuckák közé, mint bárkit. Olyannyira jóba lettünk, hogy amikor két esztendeje, hosszú ismeretség után Zsuzsikával —: történetesen Monacóban — egybekeltünk, óriási virágcsokrot küldött a hercegi palotából. Ezek után talán nem meglepetés, hogy örömmel vállalt közreműködést a könyvemben. A dolog érdekessége, hogy amikor mindezt Mika Häkkinen megtudta, egyből felhívott és azt mondta: „No de, öregem, rám nem is gondoltál? Hát micsoda dolog az, hogy évtizedek óta ismerjük egymást, a legrégebbi magyar ismerősöm vagy, finn—magyar barátság, meg minden és engem kihagysz a könyvedből?” Nos, így írt a szintén Monacóban lakó Mika is kedves sorokat könyvembe. — Ki lesz az idei világbajnok? — A Forma—1-nek is jót tesz, ha egy outsider győz. De Mika Häkkinen győzelmére mégis inkább azért tippelek, mert Ausztriában is legyőzte Schumachert. Titkos favoritom is van: Ralf Schumacher. Majd meglátjuk. Fábián István Franki András könyvéhez Albert monacói herceg (középen) írt előszót. Mellettük a szerző fia, Nicholas, a bobolimpikon a szerző felvétele SllllillllMi rai 5 mmmmm sm® Baromságok hete Nem mindennapi hét áll mögöttünk. Ennyi baromságot ritkán él meg az ember, mint az elmúlt 168 órában. A legnagyobb alakításért járó aranyérmet az oktatási miniszternek adnám. A hajdúhadházi szurkálás után a televízión keresztül azonnal megüzente a dolgozó magyar népnek, hogy megbeszélést hív össze hasonló esetek elkerülésére. Mintha hetente előfordulna, hogy egy nyilvánvalóan hibbant elmeállapotú tanárnő késsel megszurkál gyerekeket, kollégákat. Kíváncsian várom, milyen javaslatokat dolgoz ki a válságstáb — lehet, hogy előzetes pszichiátriai vizsgálatnak vetik alá a pedagógusokat? Vizsgálatok persze máris vannak. Itt van mindjárt a legújabb kormányjelentés arról, hogy Homék 800 milliót fizettek ki a lelépő embereiknek, míg a jelenlegi kabinet csak 200 milliót fordított a távozó állami alkalmazottak végkielégítésére. Ha cinikus lennék azt írnám, azért csak ennyit, mert több alkalmazott — akit elküldhettek volna Orbánék — már nem maradt. Nem vagyok cinikus, ezért inkább csak emlékeztetnék arra, amit a kormányfő vagy annak képviselője mondott a Postabank-vezér távozásáról: a kormány nem fizette ki neki a szerződés szerint járó végkielégítést. Ami ugyebár baromság, mert — azt még Mari néni is tudja —, hogy a szerződéseket nem csak illik, de kötelező is betartani. Ráadásul a valóságban az történt, hogy Princz maga mondott le a több tízmillióról. Ez a 800 millió is ilyesmi lehet, ezért inkább arról kellene beszélni, miért alakult ki menekülési pánik a közigazgatásban, és mit tesz a kormány az ellen, hogy a fenti eset ne ismétlődjön meg. Végül a baromságok listájáról idézzük fel még Hágát: a szlovákok ismét bírósághoz fordultak, mert nem válaszoltunk levelükre. Különben logikusan: papírtigrisezés, totojázás, hülyeszlovákozás után miért kellene épp leveleznünk velük. Igaz, hogy odaát a vízlépcső nemzeti szimbólum, a szlovák hatalom és erő jelképe, s a bősi duzzasztóhoz úgy zarándokolnak az emberek, mint mi magyarok egy autókiállításra, de mi akkor sem, csak azért sem... Szép kis hét volt, szórakoztató. Csak ne néznének bennünket hülyének, s ne a mi bőrünkre (pénztárcánkra) menne a játék. Árpási Zoltán Gyomáról, 1929. Egy felvétel a már akkor városias településről. A lapot — amelyet Knöpfmacher fényképezett és Végh Béla papírkereskedő adott ki — Berze Sándor úrnak küldte Károly Gyomáról Budapestre. Onnan tért vissza „örök nyugalomba”, ahonnan Békéscsabára, szerkesztőségünk archívumába
