Békés Megyei Hírlap, 1998. szeptember (53. évfolyam, 204-229. szám)
1998-09-26-27 / 226. szám
1998. szeptember 26-27., szombat-vasárnap A Békés Megyei Hírlap Melléklete Kiállítás Szén-Varga Géza csabai szobrász- művész bemutatta munkáit gyermekkora városában Közelkép A tv2 dáridósaival és a közönséggel „mulatott munkatársunk Orosházán 8 Riport Tartanak-e merénylettől az amerikaiak lakta SFOR-bázis mellett élő taszáriak? Q A külföldön nevelónőként dolgozó fiatal lányok közül most kettővel találkozhat az olvasó. Erika tapasztalatai jók, de Mari egészen más véleményen van, és nem menne ki külföldre többet, ha arannyal fizetnének akkor sem. Azért tartjuk fontosnak, hogy ismét elővegyük ezt a témát, mert a nyáron sok hirdetést lehetett találni a lapokban, melyek fiatal lányokat csábítottak üyen jellegű munkára. Először Erikát kérdeztük. — Ki segített abban, hogy munkát találjon Angliában? — Egy pesti ügynökség. Adtak egy címet. Ma minden érdeklődőnek azt tanácsolnám, hogy közvetlenül egy angol ügynökséghez forduljanak, mert azzal kikerülhető az ügynökségi díj. , Tőlem öt évvel ezelőtt tízezret nyúltak le. Úgy tudom, hogy az angol nagykövetség is szokott segítséget adni. — Hány családnál dolgozott eddig? — Hatnál. Egy török, három angol, egy zsidó és egy norvég családnál. — Kikre emlékszik vissza szívesen? — Az egyik Angliában született zsidó családra, a Sambra familyre. Egy évet dolgoztam náluk, ma is levelezünk. — Hogyan telt egy munkanapja? — Reggelit adtam a gyerekeknek, segítettem nekik az öltözködésben mielőtt az édesanya elvitte őket az iskolába. Ezt mindig, mindegyik helyemen az édesanya csinálta. Sambráéknak két iskoláskorú kislányuk volt. Délelőtt rám várt a takarítás, a vasalás. A főzés, a mosás a feleség dolga volt. Délután amikor a gyerekek hazajöttek az iskolából, játszottam velük, és segítettem az esti fürdésnél. — Hétvégeken feljárt a városba szórakozni. Házigazdái nem szóltak, ha későn ért haza? — Egyáltalán nem. Sőt kértek, ha úgy tervezem, hogy nem alszom otthon, szóljak előtte nekik, vagy csörögjek oda, hogy ne aggódjanak. Én ezeket a dolgokat már a legelső megbeszéléskor tisztázni szoktam. Ahol ez nem menne, oda nem is megyek. — Zaklatni nem zaklatták? — Szexuálisan? Le is törtem volna annak a kezét, aki közeledni mert volna hozzám. Lehet, hogy fellépés kérdése, milyen közérzettel mit dolgozhat kint egy lány, mert Mari amellett, hogy nagyon helyes, csinos lány, szótlan és csendes teremtés — határozatlan fellépéssel. — Ki segített abban, hogy munkát találjon Angliában? — Egy pesti közvetítő iroda. Először jól indult minden, egy gazdag családhoz kerültem. Nem kellett mással törődnöm, csak a gyerekekre vigyáznom. Az apának építőipari cégei voltak. London előkelő negyedében éltek, egy nagyon szép házban, nagy kerttel. Két hónap múlva átmentek Amerikába, nekem az asszony egy barátnőjének családját ajánlották. Elfogadtam. — Ez a család mivel foglalkozott? — Festmények eladásából éltek. — Milyen festmények voltak ezek? — Saját munkák, afféle giccsek, de jól éltek belőle. Míg az előző helyen két gyerekre kellett vigyáznom, itt három rosszcsontra. A férfi, Mark naphosszat fenn dolgozott a műtermében, a felesége vagy az üzletükben volt, vagy a barátnőivel csinált magának programot. — Jól kijött velük? A felnőttekkel. — Kedvesek voltak, de bohémek. Naponta igen sok alkoholt fogyasztottak, és nem csináltak belőle titkot, hogy nyitott házasságban élnek, hogy megbeszélik egymással a kalandjaikat, hogy nudisták, hogy otthon néha anyaszült meztelenül járkálnak. Nekem is mondták, hogy engedjem el magam, italt is bármikor, bármennyit fogyaszthatok. — Megfogadta a tanácsukat? Akinek szerencséje van, annak csak a gyerekekre kell vigyáznia — Á, dehogy. Én csak kólát iszom. Egy este a vacsoránál a feleség megpendítette, hogy Mark szeretné, ha modellt állnék neki, persze — nevetett — csak ruhástól. Vagy három alkalommal álltam is neki. Harmadszorra egy egész alakos kép készült, különösen hideg volt a műteremben, nekem könnyű nyári ruhában kellett ülnöm egy széken, egy csokor virággal. A hajamban is virág volt, ennyit a kép színvonaláról. Fáztam, és elfogadtam egy pohár whiskyt. A tagjaim is elgémberedtek, ő hozta fel a lenti bárszekrényből. Valami gyógyszert rakhatott bele, mert a hálószobában az ágyon ébredtem fel, mellette arra, hogy rajtam fekszik, és simogat. Részeg volt. Hiába kalimpáltam, lefogta a kezeimet, és ki tudja hányadszor aznap, mert már este volt, magáévá tett. Amikor másnap hazajött Clara, a felesége, és elmondtam mi történt, nevetett: Mark már csak ilyen. Hétvégére partit rendeztek, jó néhány barátjukat, köztük zenészeket terveztek meghívni. Mark az eset után ha elment mellettem, nem állta meg, hogy a fenekemet meg ne simogassa. Clara azt mondta, ne érzelgősködjek, látott a televízióban egy filmet Budapestről. A film azt mutatta be, a magyar fővárosban mennyi kurva van, és ebből ő azt vonta le, hogy minden magyar lány az. Nekem már nem volt maradásom, féltem, bármikor gyógyszert tehetnek, akár a teámba is. Tudták, hogy félek tőlük, volt hogy próbaként valamilyen ürüggyel kihívtak a konyhából, ahol teát főztem magamnak, mire visszamentem Carlát találtam bent, nem mertem meginni az italt. A személyzet, az indiai szobalány sem volt az én oldalamon, ő könnyen beilleszkedett ebbe a családba. Elmesélte, ő már mindkettőjükkel lefeküdt. — Hogy sikerült megszöknie? — Nem az volt nehéz, nem őriztek, hanem a követségre eljutni, ahol végül is segítettek hazajutni. Elég sokba került az angliai kalandom. Két hónap múlva, még szerencse, hogy észrevettem, kiderült, hogy terhes vagyok attól a tetűtől. Sikerült elvetetnem a gyereket. Az orvos azzal „biztatott”, lehet, hogy soha többé nem is lehet már gyerekem. * * * Két történet. Egy ilyen és egy olyan. Ki-ki döntse el, megéri? Pánics Szabó Ferenc Albion, kinek ködös, kinek nem Fekete ieiiék in Hídban mért egyenlőtlenség Ha nyilvántartásom nem csal, akkor 462 nap van még hátra 2000-ig. Az évezred utolsó napjáig, vagyis 2000. december 31-ig pedig 827. Hajói számolok, akkor hat darab 150 centis szalagból levagdoshatom a hátralévő napokat. Kitelik belőlük, a végén még marad is 73 centi. Ma elrohanok tehát a boltba és bevásárolok. Megveszem a szalagokat, s elkezdem vagdosni a centiket. Hogy naponta érezzem, közeledik a megváltás napja. A megváltásé, amikortól Tiszaugnál már nem kell félórákat dekkolni, várni arra, hogy a sorompó leeresztése után a bakter át- meg visszabiciklizzen (echte európai megoldás!) a Tisza túlpartján álló másik bakterházhoz, majd pedig a Piroska lassan átpöfögjön a „kettős hasznosítású” muzeális értékű hídon. Mondom, ennek vége, legalábbis a keddi híradások szerint. Mivelhogy illetékesék azt ígérik, mire az új évezred beköszönt, nagyobb híd feszül Ugnál a Tiszán. Jól tetszenek érteni, nem új híd, hanem nagyobb. A mostani mellé épített két pályával bővített. Tudom, nekem most örülnöm kellene, hogy kormányom és magyar hazám nem feledkezett meg sárt dagasztó, mezsgyén élő fiairól. Szűk a költségvetés, az óvodások éheznek Zsadányban, az egyetemistáknak nem telik tandíjra, az államkasszának nem futja nyugdíjemelésre. Vagyis: rossz a helyzet. Szép dolog hát, hogy ennek ellenére kisajtolják a hídbővítéshez szükséges 2,4 milliárdot. Mondom, örülnöm kellene, de olvasom, hogy a főváros új metrószakaszának az építéséhez az állam — értsd: a magyar adófizető polgár — 60 százalékban járul hozzá, s az előttünk álló évtizedben négy(!) új Duna-híd épül a fővárosban és környékén. Kettő a belvárosban, egy északon, egy délen. Gondolom, valahány milliárd forinttal ebbe is „beszállunk”, mi adófizetők. Végtére is: miénk a főváros (csak épp mások lakják), magunknak építjük. Távol áll tőlem gyűlöletet szítani a Budapesten élők ellen. Már csak azért is, mert elég gyakran használom magam is szeretett fővárosunk hídjait. Meg hát ott is magyarok élnek, nem csak itt. Nekik is van joguk élethez, hídhoz, kormányhoz, ehhez az egyetlen politikusi garnitúrához. Csak legalább a mérce lenne egyenlő. Pontosítok: ne legyen egyenlő, egye fene, legyenek magyarabbak, fontosabbak, kivételezettek. De ne ennyire! Hídban mérve: ne négyszer fontosabbak! Arpási Zoltán Gyopárosfürdő, 1937. Egy képeslap abból az időből, amikor a gyopárosi tavon még csónakok szelték a habokat, s vitorlák feszültek a hajótest fölé. Egy lap abból az időből, amikor még vidám társaság lapátolta a vizet, s küldött üdvözletét Baranyi Júlia úrleánynak Hódmezővásárhelyre
