Békés Megyei Hírlap, 1998. szeptember (53. évfolyam, 204-229. szám)
1998-09-19-20 / 220. szám
A Békés Megyei Hírlap Melléklete Portré Egy fiatal diplomásról, aki életét a környezet védelmére tette Interjú Beszélgetés Mihály Gábor szobrászművésszel a hivatásáról és a sportról 8 Emlékezés Szenzációs tűzoltósági iratok kerültek elő a Békéscsaba elleni bombatámadásról A SENKIHÁZI BAGYINSZKI KASTÉLYAI A gyulaiaknak ő „A Bagyinszki”. A művházas. Mivelhogy évekig az Erkel művelődési központot igazgatta. Amíg el nem fogyott körűié a levegő. A városházán addig faragták a ház költségvetését, amíg magától fel nem adta. Ez is egy módja a kiutálásnak. Most vállalkozó. Rendezvényeket szervez. És mellesleg fotográfus. Nem fotóművész, nem fotóriporter. Fotográfus. Most jelenik meg első albuma: a magyar kastélyokról. A könyv karácsonyra kerül a boltokba. A grandiózus, ötvenmilliós vállalkozás finisében már nem tart attól, hogy a pestiek azt mondják rá: „Mit akar ez a senkiházi Bagyinszki.” — Volt idő, hogy félt ettől? — Hogyne. Amikor házaltam a könyv anyagával a kiadóknál és mindenhonnan kidobtak. — Azért legyünk őszinték, nem volt oktalan a félelme. A neve ismeretlen a szakmában. Mióta fotózik? — Húsz éve csattogtatom a gépet. Mint minden turista. Hatalmas diagyűjteményem van: mozgófilm állóképekkel. — Mikor jött el a pillanat, amikor azt mondta, na innen már fotográfusnak tekintem magam. — Az első budapesti kiállításom után, 1997 őszén. Nagyon sokat köszönhetek két fotósnak, Bánfi Barnabásnak, a gyulai Székely Aladár Fotóklub vezetőjének és a gyulai származású Szarvassy Imrének, a Magyar Fotószakkörök és Fotóklubok Országos Szövetsége elnökének. Utóbbi, megismerve a diagyűjteményemet, meghívott kiállítani a Budapesti Városvédő Egyesület Podmaniczky-termébe. Nagy sikerem volt, sokan mondták, sugárzik a képeimről, hogy szeretem az épületeket. —Már ott is épületfotókkal jelentkezett? — Tizenöt-húsz éve vonzódom az építészethez. Óriási szakirodalmat gyűjtöttem össze, s közel ezer diám van a román kortól napjainkig. Ez páratlan érték, a magyar építészetről ekkora friss anyaga senkinek nincs. A kastélyok, a várak, a kolostorok külön vonzottak. Ezen belül a kastély számomra megközelíthetetlen, egy kicsit misztikus. A magyar történelemben több, mint ezer kastélyról tudunk. Ebből közel háromszázat, benne száz határon kívülit és hatvan romot lefényképeztem. — Hogyan dolgozik? Veszi a gépét és elindul? Milyen masinát akaszt a nyakába? — Zenittel kezdtem, aztán volt egy Practikám, most pedig egy japán géppel, Pentaxszal járom a világot. Remek masina, de a jó gép kevés. Elképesztő feltételek között dolgozom. A saját pénzemből utazom, a legracionálisabb időbeosztással, nem érek rá tehát, nem tudom megvárni a kedvező fényviszonyokat, mondjuk napsütést hátulról. — Nagy akaraterő és megszállottság kell ehhez... — Mit mondjak? A burgenlandi Fülesen bemegyek a kastély kertbe, kör- befotózom az épületet, épp végzek, amikor látom, hogy meglódul felém három hatalmas kutya. Ne tudd meg, milyen érzés ott állni kiszolgáltatottan. Szerencsém volt, a gazda visszaparancsolta őket. Van vidámabb történetem is. Sztánán történt velem a következő eset. Koós Károly híres Varjú várát kerestem, egy kis faluig jutottam, ott véget ért az út. Csak földút vitt tovább, fel a hegyre. Szakadt az eső, nagynehezen találtam egy 26 éves fiatalembert, aki hajlandó volt abban az ítéletidőben befogni és nekivágni a félelmetes útnak. Bolondnak nézhetett, gondolta, „megszívatom” ezt a hülyét, mert úgy ment azzal a szekérrel, hogy alig maradtam meg benne. Ahogy közeledtünk a várhoz, és látta, nem adom fel, szép lassan felengedett. Amikor aztán a négyórás útról visszaértünk a faluba, behívott kalotaszegi házukba, hogy megetessenek, megitassanak. Elfogyott az időm, nem maradhattam. Mégse engedtek el kaja nélkül. A fiatalember anyja batyut kötött friss túróval, sonkával, kenyérrel — útravalónak. Másnak ez a fickó egy hülye paraszt, nekem egy kalotaszegi magyar, akinek bár halvány gőze sincs arról, ki az a Koós Károly, felismerte, hogy valami nagyon nagy dologhoz kell a részvétele, a lova, a kocsija. Engem ezek a helyzetek éltetnek. Hogy elindulsz, körbejárod Nagy-Ma- gyarországot, bőrig ázol egy szekéren, félelmedben százszor elmondod a Mi- atyánkot, aztán amikor beleszippantasz a levegőbe, azt mondod, ezért érdemes: itt fekszik a lábad előtt a múlt, ott áll az orrod előtt ezer év. Amiről tudsz mindent. Tudod, hogy Érmindszenten született Ady, hogy a kassai dóm a legszebb gótikus emlékünk, hogy a pozsonyi Grassalkovich-kastély, a szabadkai városháza nélkül Magyarország nem Magyarország — még akkor sem, ha most más ország területén állnak. — Hol volt az a hely, ahol a látvány legjobban mellbevágta, ahol az élménytől majd hanyatt vágta magát? — A vajdahunyadi várkastély előtt. Mert benne van az egész magyar történelem. Mert a Hunyadiaké volt. Mert óriási méretű. Mert rendbe hozták. Mert imádom a gótikát. Mert a két lovagterme lenyűgöző. Mert sími tudtam volna az örömtől, hogy ott vagyok, hogy látom, hogy fényképezhetem. Nekem a vajdahunyadi vár az etalon, a mérce. — Térjünk vissza a könyvre! Ott hagytuk abba, hogy mindenhonnan kidobták. — Igen, és akkor azt mondta a Publi-CITY „1492” Kiadó igazgatónője: megcsináljuk. És megcsinálta. A könyv Nemzeti örökségünk — Kastélyok a történelmi Magyarországról címmel, benne 87 magyarországi, 23 erdélyi, 25 felvidéki, 8 burgenlandi, 6 délvidéki és 6 kárpátaljai kastély fotójával és leírásával jelenik meg egyelőre hétezer példányban. És ami külön öröm, hogy a 87 magyarországi között 20 alföldi és azon belül öt megyei kastély van, a bélmegyeri, a geszti, a gyulai, a szabadkígyósi és a szarvasi. — Örül? — Ritka dolog az, hogy valakiben összejöjjön a műemlékek ismerete, a fotóismeret, és el is tudja adni magát, vagyis meri vállalni a nyilvánosság ítéletét. Azt hiszem bennem ez a három dolog megvan. A könyv bizonyíték lehet erre, s örülök, hogy mostantól már sehol, senki nem vághatja a pofámba: „Öreg, te egy senki vagy, menj haza Gyulára!” A könyv után ezt már nem mondhatják. Fekete fehéren Az A BIZONYOS ÖT SZÁZALÉK Nyugi, magyarok! — csitított bennünket búgó hangján a miniszter az egyre terebélyesedő orosz gazdasági csőd láttán. Semmi ok a pánikra! A magyar külkereskedelemnek mindössze öt százaléka kötődik a nagy barna medvéhez. Ami ugyebár — úgyis mondhatnánk — nudli. Vagyis semmi. Ezt üzente nekünk a miniszter. Megnyugodtunk. Valóban, az öt százalék majdnem semmi. Szinte nulla. Kényelmesen hátradőltünk a karosszékünkben, bekapcsoltuk a televíziót, ráhangolódtunk a nemzetközi kupameccsre, ahol a fiúk hatalmas győzelem reményében futottak ki a pályára. A pohárba sört töltöttünk, jó habosat, s miközben kortyolgattuk az aranysárga nedűt, jókat röhögtünk az oroszokon: ne higgyék már, hogy még most is... Hogy tudnak nekünk ártani. Nyolc évvel a kivonulás után. A tavárisok meg a konyecok. Ezek. Azt hiszik. Nekünk. Na ne? Amikor a képernyőn a hatodik gólt rúgták a mieink hálójába, s a sör épp kifogyott a pohárból, csöngettek. Hazajött az asszony. A húskombinátból, a konzervgyárból, akárhonnan, ahol orosz exportra dolgoznak. Zokogott szegény, alig tudta kibökni mi baja: holnap nem mehet dolgozni. Leállt az export. Nincs kinek eladni a húst, a konzervet, az egyebet. Nyugtatnánk az asszonyt, nem kell összeesni, azt mondta a miniszter, hogy nudli. Maga mondta, ha nem is ezekkel a szavakkal. Akárhogy is, az öt százalék az tényleg nudli. Feltéve, ha a másik oldalhoz tartozunk. A vidám kilencvenöthöz. Ott tényleg jó, onnan valóban lesajnálható az orosz válság, az öt százalék. Végül is az élet mindig ilyen volt. Statisztikailag átlagos, így számolták az életszínvonal emelkedését, az árak és á bérek alakulását, a televízióval és mosógéppel való ellátottságot. Boldog-szép Magyarország, ahol az öt százalék semmi. Ha száz ember között csak öt hülye van, az ugye jó arány, mindössze öt százalék. Nudli. Nekünk. S nekik? Nem lehetne egyszer úgy nyugtami a közvéleményt, hogy megmondjuk, ki mire számíthat? Netán számba vesszük, hogyan lehetne segíteni a válság miatt csődbe menő cégeken? Ha valahol, hát itt, Békésben most érezni, mit jelent a melldöngető kijelentés: csak öt százalék. Mindössze öt százalék. Árpási Zoltán Kondoros, 1925. A csárda abból az időből, amikor az épület előtt még cse- nevészek voltak a fák, amikor az utcán még ott árválkodott egy kecskelábú asztal, amikor kalapos urak fényes nappal a csárda ajtaja előtt tébláboltak — talán egy kupica pálinkára vagy egy’nagyfröccsre várva „Sokan mondták, sugárzik a képeimről, hogy szeretem az épületeket FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER
