Békés Megyei Hírlap, 1998. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)
1998-08-29-30 / 202. szám
6 HÉTVÉGI MAGAZIN 1998. augusztus 29-30., szombat-vasárnap Verselő A héten lapunk munkatársa, Szekeres András választotta ki egyik kedvenc versét. A tragikus sorsú Radnóti Miklóst élete teljében értelmetlenül ragadta el az erőszakos halál. Lírai költészete képekben, érzelmekben gazdag, versei lüktetnek, költeményeinek minden sora mély gondolatokat tartalmaz, összeforrott földrészünkkel, életének egy-egy darabkáját villantja fel. Forrongó világunkban szomorú aktualitást adnak a következő soroknak a tőlünk délre zajló háborús események. Bízom benne, hogy a történelem közeli és távoli borzalmait velünk együtt, az utánunk következő nemzedékek is csak a könyvekből ismerik meg. Radnóti Miklós Hetedik ecloga (részlet) Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, úgy írom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron; zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra. Rémhíirek és férgek közt él itt francia, lengyel, hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben, szétdarabolt, lázas test s mégis egy életet él itt, — jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot, s várja a véget, a sűrű homályba bukót, a csodákat. Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már. Este van, egy nappal rövidebb, lásd újra a fogság és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra rásüt a hold s fényében a drótok újra feszülnek, s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben. Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok, horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már újra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök éberen, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár. _____________________Jenőt amerikai újságírók oktatták_____________________ A z ÉV DIÁKRÁDIÓSA SZIGNÁLOKAT GYÁRT Tudja-e az olvasó, mit lehet kezdeni egy elektromos orgonával, egy hangfallal és egy erősítővel, ami ráadásul egy tehetséges kamasz szobájában díszeleg? S ha mindehhez a fiatalember kap egy új rádiót is, szinte biztos a folytatás: az adók keresgélése közben elcsábul. így történt László Jenő Csabával, a pusztaföldvári diákkal is még általános iskolás korában. László Jenő Csaba már általános iskolás korában szeretett rádióst játszani fotó: kovács Erzsébet — Nagyon szerettem rádióst játszani. Erre jó volt a hangszerem is, ráadásul abban az időben indultak el a környék településein a helyi rádiók. Elvezettel hallgattam őket, én is igyekeztem utánozni a hírolvasókat, a szerkesztőket. A magam módján gyártottam szignálokat, kitaláltam témákat, amelyeket feldolgoztam. Egyszer anyukám is kapott az orosházi rádióstól, Kovács Erikától felkérést, hogy egy esti műsorban szerepeljen. Akkor jártam először rádiós stúdióban. Teljesen elvarázsolt az a világ — emlékezik a „megfertőződés” éveire a 16 éves srác, akit az általános iskolás osztályfőnök, Gregus Ilona biztatott arra, pályázza meg a Diákújságírók Egyesülete (DUE) által kiírt pályázatot. — Milyen témát dolgoztál fel? — Készítettem egy negyedórás karácsonyi összeállítást, amivel az előkelő 2. helyet szereztem meg. Jutalmul elmehettem Gödöllőre a sajtófesztiválra, a Fejér megyei Balinkán táborozhattam 10 napig. A médiatáborban olyan előadóink voltak, mint dr. Balázs Géza nyelvész, vagy Szayly József, a Petőfi Rádió adófőszerkesztő-helyettese. — Azt hallottam, próbálkoztál a helyi rádiókban szereplési lehetőségekhez jutni... — Kerestem, de nem kaptam — mondja kissé elbátortalanodva a fiú, akire mindent mondhatunk — hogy nyíltszívű, szerény, talpraesett —, de a rámenősség, a törtetés egyáltalán nem jellemzi. — Sokat kilincseltünk a szüleimmel, Orosházán volt sikertelen próbálkozásom is, majd Békéscsabára kerültem, ahol a Start Rádióban az ifjúsági műsort bízták rám. — Az idei évben igazán nem lehet okod a panaszra: újabb rádiós siker, újabb tábor, sőt, meg is duplázhattad! ? — Ismét pályáztam, ezúttal én nyertem meg immáron a középiskolás kategóriában „Az Év Diákrádiósa” címet. Egy 15 perces ismeretterjesztő anyagot küldtem be, amely a Holdról szól, valamint egy 5 perces rádiós jegyzetet, az a diákélet summázata. A győzelem után behívtak a Magyar Televízió Repeta című műsorába, majd a DUE felkért, hogy az anyagaimat felhasználhassa az oktatási rendszerében. Ennél nagyobb megtiszteltetést! Ha csak azt a táborozást nem nevezem annak, amit a Soros Alapítvány jóvoltából kaptam. A nemzetközi diákújságíró tanfolyamon 15 ország fiataljai vettek részt, hazánkat egy pécsi lány és én képviseltem. — Lesz-e folytatás Orosházán, netán Békéscsabán? — A táborozás óta nem rádióztam. Most a tanulásra kell koncentrálnom, a gimnázium 2. osztályát kezdem szeptemberben. És egyébként is — itt a fiú kissé gondterhelt arckifejezéssel adja tudtomra, valami olyasmi nyomja a lelkét, ami 16 évesen még nem a diákságot jellemzi — riaszt engem az a harc, amit a médiában megtapasztaltam. Látva, hogy mi van a kulisszák mögött, elgondolkodtam: lehet, hogy nem az én világom?! De még van időm... Csete Ilona Beszélgetés Marosvári György festőművésszel Harminc éve vagyok „telepes” Gyulán gatózással teltek. A társaság nagy része már ismerte egymást, hiszen korábban dolgoztunk együtt Rákosligeten és Mohácson. A gyulai tábor megálmodója az én mesterem, Tóth Tibor volt, ha ő nem lett volna, valószínűleg mi sem beszélgetnénk itt. — Természetes volt, hogy jövőre is Gyulán találkoznak? — Reménykedtünk benne. — Hogyan fogadták a ,,megszállókat” a gyulai lakosok, hiszen gondolom feltűnést keltett, hogy minden sarkon áll valaki és festi a tájat? — Minden sarkon azért nem álltunk, de kétségtelen, hogy némileg megbolygattuk e csendes városka életét. Úgy érzem szerettek minket. Számtalanszor előfordult, hogy bebocsátást kértünk egy-egy öreg ház udvarára és ott festegettünk több órán keresztül, majd leültünk a háziakkal egy pohár bor mellé és beszélgettünk a művészetről, Gyuláról, az életről. — Ha a stílust tekintjük a csoportot leginkább a szociorealisták közé sorolják... — Ez egy spontán folyamat eredménye. Minden évben rácsodálkoztunk az itteni életformára, hiszen mi „pestiek” nosztalgiát éreztünk a vidéki élet iránt. Festettük, ami a szívünkből jött, és amikor összeállt az anyag, rádöbbentünk, hogy ez valóban egy szociorealista irányzat. — Ugorjunk át a mába, úgy tudom szó van egy állandó művésztelep létrehozásáról... — Valóban szerepel az elképzelések között. Én mindössze annyi információval rendelkezem, hogy a 48-as utcán egy orvos ezzel a céllal hagyta a városra az ingatlanát. Jelenleg azonban úgy tűnik, megfeneklett ez az ügy. — Lenne rá igény? — Ma már nem biztos.-—Miért? — Ahogy öregszünk egyre inkább vágyunk egy kicsit kényelmesebb elhelyezésre, én például harminc év után most kaptam először külön szobát, a többiek még mindig öten-hatan alszanak egy szobában, vaságyakon. — Ez kicsit keserűen hangzik... — Nem keserűség, ténymegállapítás. Mostanában egyre nehezebben alakulnak a dolgok. Úgy érzem a mi munkánk háttérszerepet kapott. Nem akarunk panaszkodni, így a város is azt gondolja, hogy elvannak ezek az emberek. —Jövő nyáron azért találkozunk? — Természetesen, hiszen az itteni társaság és a gyulai levegő még mindig életem egyik legfontosabb része. Kocsány Roland Harmincadik évfordulóját ünnepli idén a Gyulai Nyári Muvesztelep. Az alkotótáborban az évtizedek folyamán közel háromszáz képzőművész fordult meg, közülük sokan mind a mai napig második otthonuknak tekintik az alföldi fürdővárost. A jubileum alkalmából az elmúlt harminc év alkotásaiból nyílt kiállítás a Kohán Képtárban. A tárlatot Maros- vári György budapesti festőművész rendezte, aki kezdetektől fogva részese volt a gyulai tábor munkájának. — Hogyan emlékszik vissza az első telepesekre? — Ami leginkább megmaradt bennem, hogy bőröndökkel, festőállványokkal gyalogoltunk át a városon rek- kenő hőségben. Az első napok a tapoMarosvári György: Parókia volt Gyulán (akvarell) Az ember életében is nagy idő negyven esztendő. Hát még egy fa életében! Nagy lombú, szép koronájú diófa áll a ház előtt. Apám ültette ötven- hat-ötvenhét telén. A forradalom után voltunk, nehéz volt a léleknek a sok jaj, szenvedés. Menekültünk volna előle, békességre áhítozva, amit ez az öreg porta annyiszor adott az élet, a mindenkori élet viharában. Én akácfákat ültettem, kis erdőnyit, amiből mára csak három maradt meg. Kissé görbék, hiszen fagyos volt a föld, amikor ültettem. No, de most a diófáról essék szó. Hogy végül is mégsem költöztünk haza, nem menekültünk, helyt kellett állni. Vállalni a sorsot, végezni a munkánkat, mert nem lehet, nincs „hézag” az Időben,. történelemben. Nem törhet el az embernek az életbe vetett hite. „Ahogy lehet”, de tenni a tennivalókat. Magára maradt a diófa — is. Apám elment az idők rendjén, de a diófa ma is él. Mindig áhítattal állok meg a lombsátra alatt, akár a tavaszban, amikor méhek buzgólkodnak a barkáin, akár nyárban, amikor fények bújócskáznak a levelei között, s a száraz gallyain fecskék csivitel- nek. Érdekes, hogy a fecskék soha nem ülnek eleven ágon, csak száraz, halottakon. Lesem a fakopáncsot, amikor vallatja a kérgét féreg után. Ősszel is szeretem, amikor lassú per- géssel peregnek a levelei, s belegázolok a halott levélözönbe. Ilyenkor szó szerint hallom, hogyan lépked köze- lebb-közelebb az ősz... A törzsén forradás van. Sebhely. Nem tudott egészen összeforrni. Volt egyszer egy kutyánk a kutyák soráBertalan Ágnes: Sír a diófa ban, amikor még csak hazajártunk, csendet, békességet keresőn. A kutyát megkötötték a diófához az akkor házat-őrzők. Az kínjában lerágta a kérgét jó darabon. Csak közbevetve: mi soha nem tartottunk láncon kutyát! A seb begyógyult. Hiszen az ember lelkében is begyógyulnak a hántások okozta sebek. A tavaly nyári iszonyú ítéletidőben három nagy ága tört le, ezt is kiheverte mára. Hiszem, hogy a fák is éreznek valamit, ami előttünk rejtély. Sokszor úgy érzem, hogy szeretni is tudnak, különösen azután, hogy... A szomszédunknak is van egy diófája, pontosan abban az irányban, mint a mienk. Sok- kai fiatalabb, de szépen növő. Azt mondja a múltkorá- ban a kicsi fiú unokám, Gergő: „Nahát! Ez a két fa összeölelkezett, mert szeretik egymást!” Mert... Mára összeér a lombjuk a kerítésen át. Egyszerre himbálja a szél a leveleiket, egyszerre hull a termésük a megpattant burokból őszidőn. Átnyújtják egymásnak a gallyaikat, egy simogató kézfogásra? Ilyenféle gondolatokkal jövök- megyek a ház előtt, a diófa alatt is húzódó cementjárdán. Csend, békesség ölel. Zsong a délelőtt, a vasárnap áhítatával telített a lélek, harang zúg, madarak dicsérik az életet. Megállók a diófa alatt, engedem, hogy átzúgjon a szívemen az Élet érzete... S ekkor lecsöppen előttem a járdára egy csepp: víz. Elébb egy, aztán másik, harmadik... Lassú pergéssel. Nézem az eget: egy tenyérnyi felleg sincs az égen! Mégis a lábam előtt már nedves a cementjárda. Mi történt? Annyi, hogy a diófa erre nyúló ágából pereg a: könnye! Igen, mert sír a diófa! Az történt, hogy a féreg átfúrta a kérgét, s most az éltető nedve folyik. Sírás gyötör, hát még a fának is fájhat valami? Minden sírást csitítani, a könnyeket letörölni, meg kell gyógyítani a sebeket, hogy éljen az Élet... A diófának nem tudunk mást adni, mint hamar a létrát, kitakarítani a féregrágta sebet, s ragtapasszal beragasztani. Ó, ha így be lehetne gyógyítani az ember okozta sebet, a fájást — a lélekben!
