Békés Megyei Hírlap, 1998. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)
1998-08-29-30 / 202. szám
1998. augusztus 29-30., szombat-vasárnap Hétvégi magazin 7 ___________________________________________Eperjes Károly: „A liberalizmus hazugsága azt hirdeti, mindent szabad” Mé g sok itt a vihar Hívő ember. Gyerekkorában ministrált. Majdnem mindennap áldozott. Később, ahogy ő mondja, már csak ünnepi katolikus volt. Pirosbetűs napokon szentmisére ment, hébe-hóba gyónt és áldozott. Mára minden tudatossá vált az életében. Eperjes Károly napjainak legfontosabb pillanata, hogy szentmisére megy és áldozáshoz járul. Napi imája három rózsafüzér. Minimum két és fél óra. Imádkozik a buszon, esetleg autóvezetés közben. Vagy épp e célból korábban kel. Ha kimerült, fekve kulcsolja össze a kezét. Ilyenkor azzal kezdi: „Uram, bocsáss meg, annyira fáradt vagyok! Fogadd el tőlem fekve ezt az imát!” — Mit érez közben? — Hogy elfogadja. De lehetek akármién fáradt, szentmise nélkül nem múlik el egyetlen napom sem. Lehetek bárhol, a templomot mindenütt megtalálom. Ez az első, amit megkeresek. — Hogy fér bele az életébe ennyi szentmise? — Hogyne férne? Mi az Úr imájának centruma? Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Erről lemondani? Hogy mindennap ünnep legyen? Hogy mindennap élő tabemákulum legyek? Ez már négy éve így van, hála a Jóistennek! Volt egy különös, nagy gyónásom. Azóta hetente gyónok, hiszen gyarló, botladozó ember vagyok én is. — Aki ilyen szoros kapcsolatban van Istennel, az bizonyára jobban ügyel arra, hogy ne vétkezzen. Mégis hetente gyónnia kell? — Például mulasztok. Nem merek valamit megcsinálni, amit meg kellene tennem. Jaj, uram, mit mondanak a többiek?! A legtöbbet azonban a számmal vétek. Fáradtan hazamegyek, mond valamit a feleségem, én meg erősebb hangon visszaszólok. A végén ugyan bocsánatot kérek, de igazából akkor nyugszom meg, amikor meggyónom. Volt egy időszak az életemben, amikor próba vagy játék közben mindig imádkozni szerettem volna, amikor pedig imádkoztam, dolgozni. Nem értettem, mi ez az állandó ütközés bennem. El is mondtam az akkori lelki vezetőmnek, aki bevallotta: ő még ilyet nem hallott soha. „Mit csinál?”— faggatózott. Mondom: színész vagyok. Akkor még nem ismertük egymást személyesen, csak a gyóntatószékből. De azért megkérdezte tőlem: „Ide figyeljen, szokott maga beszélni az őrzőangyalával? Akkor meg miért nem fordul hozzá? Azt hiszi, én megoldom a problémáját?” Azóta hozzá fordulok, és rögtön rendbe tesz. Ha sokat és jól imádkozik az ember az őrzőangyalához, előbb-utóbb be is mutatkozik neki. Nekem már kétszer bemutatkozott. Almomban. Jelezte, hogy van. Azóta boldog vagyok. Történhet bármi, tudom, hogy mellettem van. Az élet sajnos így sem könnyű, de azért elmondhatom: a jóra és a rosszra is érzékenyebb vagyok. — Illetve jobban figyel a rosszra, hogy kerülni tudja? — Inkább a jóra figyelek. A jót kötelességed megtapasztalni, a rosszat elég megszemlélni. A jó cselekedettel a rosszat ki lehet pöccinteni. Káromkodva, részegen megy valaki az utcán... Nem azt kell mondani, hogy ni csak hogy szitkozódik, ezt a Jóisten is hallja, de ha mondasz egy fohászt érte, hogy Uram, bocsásd meg neki, még nem tudja, mit cselekszik, már jót tettél. Nekem már nem okoz gondot elkerülni a rosszat. Már nem. Mélységes fájdalmat érzek, ha valakinek mégis szomorú pillanatokat szerzek. Ugyanakkor az is rettenetesen fáj, ha látom: a nemzet ilyen buta. Hogy nem tudja a szabad akaratát használni. Sehol a világon nincs kétharmados nem hívő kultúra, csak Magyarországon. Azért van itt ennyi vihar! Különösen lelki vihar. Örüljenek a hívők, mert ők nagyon közel vannak egymáshoz. És simogatják a mennyország alját. A nem hívők meg robognak el tőle. Vagy sóvárognak, sóvárognak, de nem mernek lépni felé. Problémát mindig a nem hívők izmusa jelent. Minden izmus középpontja ugyanis az egoizmus. A liberalizmus legnagyobb hazugságát pedig abban látom, hogy azt hirdeti, mindent szabad. Nem igaz! Mindent lehet, de csak a jót szabad. — Színészi munkájában mennyire segíti, hogy hívő, hogy vallását erősen gyakorolja? — Nagyon. Nem is tudom, korábban hogy tudtam dolgozni. Keresztény voltam én akkor is, de csak olyan langyos keresztény. Ma már a szerepeimet is eszerint válogatom meg. Ha nincs benne a műben a tízparancsolat értékrendje, visszaadom. Ilyen darabban vagy ilyen filmben nem akarok részt venni. Jancsó Miklósnak már két filmjére nemet mondtam. Gárdos Péter ajánlatát is visszautasítottam. Azt hiszik, bekattantam. Nem érdekel. Kimaradtam egy angol'filmből, tavaly egy kanadaiból. Annyi pénzem lehetne, hogy már elköltözhettem volna a lakótelepről. De a pénz sem érdekel. Ha egy film úgy fejeződik be, azzal a gondolattal, hogy nem baj, ha ölsz, nem baj, ha lopsz, nekem abban nincs helyem. Ha az egoizmus bármelyik formáját megérzem benne, biztos, hogy nemet mondok a rendezőnek. Az izmusokat is messziről kerülöm. Liberalizmus, bolsevizmus, nacionalizmus, fasizmus, cionizmus, katolicizmus..., egyiket sem tartom elfogadhatónak. Aki csak külsőleg éli meg a katolikus létet, az az én szememben modem kori farizeus. Bár erősek a kritériumai, megtalálja a maga filmjeit. Az elmúlt évekből kettőt emel ki; mindkettőt Bereményi Géza rendezte. A tanítványokat eddigi legkedvesebb, az Eldorádót eddigi legjobb filmjének tartja. Eperjes Károly most ismét úgy érzi, értéket teremt. — Nagyon szeret a Jóisten, hogy ilyen szintre engedi az életem. Nem tudok elég hálát adni neki. Nem vagyok telhetetlen. Ha így maradna, az sem lenne rossz, mégis azt mondom: uram, az egész emberiséggel lépkedjünk csak előbbre! Akkor lesz teljes a boldogság a Földön, ha minden ember szeretetben fog élni, nem pedig egoizmusban. Ehhez mindenkinek meg kell térni, nemcsak nekem. S akkor egységben leszünk az Úrban. — A tanítványok című filmben az édesapja is szerepet kapott, sőt mi több, partnerek voltak. Talán az sem kizárt, hogy egyszer a fiával is összekerül. — Már játszott ő is. Színpadon. Nem volt rossz, de nem éreztem belőle az elementáris tehetséget. Ahhoz neki meg kellene feszülni. Még nem képes szenvedni a szerepért. Amíg ezt nem látom rajta, addig nem is ajánlom neki a pályát. — Tizenkilenc évesen már meg tud feszülni az ember? — Hogyne! Engem már majdnem úgy kellett levinni a futballpályáról, annyira szerettem. Össze volt toldoz- va-foldozva a lábam, mégsem akartam leállni. Nála még nem tapasztalok ilyesmit. Viszont nagy esélyét látom annak, hogy együtt dolgozzunk. Ő ugyan most jogra jár, de nem tartom elképzelhetetlennek, hogy egyszer majd filmrendező lesz. — Hogyan éli meg, hogy az édesapja ilyen mélyen kötődik Istenhez? — Úgy, hogy ő is vallásos. A szülő példája a fiút is megnemesíti. Neki, illetve az ő korosztályának sokkal nehezebb tiszta lélekkel élni, mint nekünk, idősebbeknek. Én épp tizenkilenc évesen buktam el a jó keresztény létből, mert liberalizáltam a sorsomat. Úgy éreztem, különben nem tudnék karriert csinálni. Engedményeket tettem magamnak Istennel és embertársaimmal szemben. Ma már a szenvedést is külön áldásnak érzem. Nincs lemondás, nincsenek terhek. Áldás van. Minél nagyobb szenvedés ér, annál jobban érzed Isten szeretetét. És nem igaz, amit a római kultúrából vett át az emberiség. Hogy ép testben ép lélek. Ez a modem kori barbarizmus közmondása. Ép testben ép lélek! Szamárság! Ép lélekben ép test. A mennyországban nem lesznek sánták, bénák, vakok és süketek. És az sem igaz, hogy jobb félni, mint megijedni. A feltámadt, megdi- csőült Úrjézus hogyan köszöntötte a tanítványokat? „Ne féljetek!” Közeledik ugyanis a nagy találkozás. Nem világvége, hanem nagy megtisztuláshangulat uralkodik az egyházban. Aki ezt nem látja, az rossz helyre néz. Aki észreveszi, szedje össze magát. Érdemes fehérbe öltöztetni a lelkünket. Jön az expressz, fel lehet szállni. Tehát jobb megijedni, mint félni. A félelem az egoizmus alapja. Ha félsz, csak magadra mersz gondolni. Becsúszol valamilyen izmusba és véged. — Mennyire foglalkoztatja, hogy a barátai, a kollégái, a környezete látja ezt a nagy változást, a megtért művészt, a megtisztult Eperjes Károlyt? — Van, aki csodálattal szemlél, van, aki megjegyzi, hogy „jó neked!” Mindenki magát minősíti. Az is, aki azt mondja, bolond vagyok. — Annak mit üzen? — Csókolom az arcát. Többször, mint azét, aki azt suttogja: „De jó neked!” Az Úrjézus is azt mondja: a bűnösökért jöttem, nem a tisztákért. Azokért már nem kell jönni. Ők már nála vannak. És biztosan remekül érzik magukat. Szabó G. László Olvastuk Bizony, alig tudjuk lehúzni a fejünket a négyévente röpködő ígéretek elől, s államalapítás helyett csak álomalapítás jut nekünk. A könnyű ábrándok és a súlytalan ígéretek korát éljük. Az a szerencséje ennek az országnak, hogy István nem ígért. „Csak” tett. (Kovács L. Olivér újságíró) Kupa Mihály — úgy tudom — az utóbbi években tehenészettel foglalkozik. Nekem van egy tehenész ismerősöm, aki azt mondja, hogy a tehenészszakmában Kupa Mihály neve ismeretlen. Ehhez nincs több hozzáfűznivalóm. (Simicska Lajos, az APEH elnöke) Nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy az értelmiség nagy (?) része már az MSZP hatalmának megszilárdulására, bebetonozódására készült. Újra előkerültek tarsolyukból a régi, jól bevált eszközök: az óvatosság, a csendben maradás, a taktikázás. (Solymosi Frigyes akadémikus, egyetemi tanár) Furcsa volt itthon azzal szembesülnöm, hogy az emberek úgy érzik: a kormánytól függ az életük. Ez Amerikában teljesen elképzelhetetlen. Nem a kormánytól függ az életünk — csak ezt itt nem tudják. (Faludy György költő) Könyv Az arc nélküli ember Az arc nélküli ember maga a szerző: Markus Wolf, az egykori Német Demokratikus Köztársaság kémfőnöke. A kelet-német rendszer összeomlása után a nyugati hírszerzés dollármilliókat fizetett volna a titkokért, amelyeket Wolf a fejében őriz. De a század legnagyobb kémfőnöke — ahogy őt a New York Times nevezte — hallgatott, vállalva a bírósági eljárást és a kilátásba helyezett súlyos börtönbüntetést is. Rövid, Szovjetunióban töltött emigrációjából hazatérve feladta magát, őrizetbe vették, majd bíróság elé állították. Nem tudták elítélni, így neki állhatott emlékiratait megírni. Wolf könyve, Az arc nélküli ember egyszerre tíz országban, tizenkét nyelven jelent meg, s izgalmas panoráma a hidegháború évtizedeiről. Amit fölfed, mind igazi szenzáció, de a csúcs: könyvében derül fény arra, ki is árulta el és milyen okokból az amerikai atomtitkot a Szovjetuniónak. Eperjes Károly (a képen középen) az Eldorádót élete legjobb filmjének tartja ______________________________Csak alkoholt ne! ______________________________ Le küzdhető a légi pánik A repülőutasok 20-30 százaléka „többé-kevésbé” rosszul érzi magát, ha repül. A repülési félelemnek sok oka lehet: például bezártsági érzéstől való félelem (klausztrofóbia), szorongás az ismeretlen zajoktól és az ismeretlen technikától. Némely embernél az „utas-szindróma” lép fel: kiszolgáltatottnak érzik magukat egy szerintük tehetetlen pilótának, anélkül, hogy maguk is tehetnének bármit. Legkésőbb akkor kezdenek egyes emberek a félelemtől verejtékezni, ha a stewardess az úszómellények és az oxigénmaszk felöltését demonstrálja. A szívük elkezd szaporán dobogni, felfordul a gyomruk. Sokan annyira félnek a repüléstől, hogy már az is elég, ha csak rágondolnak. Ez a pánikroham különösen a 30-50 éveseket érinti, a férfiakat éppen olyan gyakran mint a nőket. A Lufthansa repülőtársaságnál a repülési félelem ellen Rudolf Krefting okleveles pszichológus szemináriumokat vezet. Szerinte a nők jobban kezelik ezt a problémát, mert inkább készek a félelmük bevallására és a segítség elfogadására. Mit lehet tenni a félelem leküzdésére? Ez az aviofóbia nagyságától függ. Az enyhétől a mérsékelt esetekig egy gyorsprogram segít, amelyben lazítási technikák, pl. légzési gyakorlatok, autogéntréning vagy a Jacob-féle izomlazítási módszer szerepel. (Ebben minden izmot egymás után többször meg kell feszíteni, majd újra ellazítani.) Á legegyszerűbb a spontán lazítás: mélyet kell belélegezni, aztán szünet nélkül kilélegezni, majd ezt követően a lélegzetet 6-10 másodpercig vissza kell tartani. Ez a módszer eltereli a figyelmet a negatív gondolatokról és csökkenti a szén-dioxid kilégzését. Az izmok ellazulnak. Erős félelem esetén meg kell próbálni elterelni a gondolatokat. Pozitív gondolatok mindig hasznosak: „Bár félek, túlélem ezt a repülést!” A másik lehetőség, hagyni a figyelmünket elterelni, nyugodtabb utastársakat figyelni és általuk orientálódni. Mit lehet akkor tenni, ha valaki nem akarja a repülési félelmét aktívan leküzdeni? Akkor nyugtató, félelemoldó gyógyszert kell bevenni. Legtöbbször már egy milligramm nyugtató elég és megszűnik a félelem. Ennek előfeltétele, hogy a családi orvos rendelje el. Az útra vigyünk több tablettát — hogy legyen gondolati mentőövünk. Alkoholt viszont ne igyunk a félelem leküzdése céljából, mert nem hoz eredményt, nyugtatóval együtt pedig abszolút tabu! Ferenczy Europress
