Békés Megyei Hírlap, 1998. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)
1998-08-22-23 / 196. szám
6 HÉTVÉGI MAGAZIN 1998. augusztus 22-23., szombat-vasárnap Verselő A héten lapunk munkatársa, Ma- gyari Barna választotta ki kedvenc versét. Simonyi Imrét személyesen ismertem. Sőt 1986- 89 között sokkal több volt számomra mint egy ismert költő, akire felnézhettem. Gyulán, a 48-as utcai lakásába szabad bejárásom volt. Ott és tőle tanultam meg, hogy a focipályán hogyan lőjem a tizenegyest, s egy hónapban hány nővel kell együtt lenni ahhoz, hogy igazán költővé váljon az ember. Kádárt szidta, Göröcsöt, Pásztort magasztalta. Majd később már nem is tudom mire legyintett nagyobbat: a rendszerváltásra vagy a magyar futballra. A Százéves udvarán már csak kétszer jártam nála. Nem vesztünk össze, csak másképp alakultak a dolgok... Végül addig készültem hozzá, mígnem ismét új helyre, az égi otthonba költözött. Epigrammák (részlet) 1. A lélek! — gondoltad. A test! — remélted. Az agy kínja. Az ágy öröme. Az ágy kínja. S az elme öröme. Ne restellő: azt is ezt is megélted. 2. Akkor virágoztak a mandulafák. Nem állítom, hogy ez sokat jelentett. Talán csak rakottszoknyában azt a lányt. S egy napfelkeltét. Meg egy naplementet. 3. Rossz ember lehettél: a virágokat majd’hogy utáltad — annyira nem szeretted. A jóemberek ellenben szerettek fűt fát lombot virágokat hetet-havat valamint fizetésemelést. S téged persze kellőképp utáltak. 7. Férfi voltál — az alkut elvetetted. Volt jellemed — persze hogy megköveztek. Hittél — ám nem a hittant követted. Gondolkodtál — mi más lehetsz: „eretnek”. 11. Volt egy kutyád volt két barátod fél-életed egész halálod Reviczky Gábor percei Elengedi magát, mint a lötty és kész Gerince van, mégis csonttalan. Láthatóvá mindez akkor válik, ha részeget játszik. Olyankor elképesztő dolgokra képes. Szövegre sincs szüksége. A gesztusaival, egyetlen kézmozdulatával többet elmond, mint más tizenhét oldallal. Ura a testének, az idegrendszerének, ura minden izomszálának. Vesztes, aki csak egyetlen pillanatra is leveszi róla a szemét. Reviczky Gábor még a másodperceket is ki tudja tölteni. Színészetét kiapadhatatlan forrás táplálja. Az ész, a lélek és a test közös játéka. Színészetét kiapadhatatlan forrás táplálja — Tulajdonképpen én csak a színészet alapjaival élek. Próbálok önmagam lenni a színpadon. Hogy vannak szerepek, amelyekben csonttalannak tűnök? Nálam ez adottság. Ilyen vagyok. így születtem. Nekem az esne nehezemre, ha egy elegáns urat, egy tartást kellene megmutatnom. Bele is halnék. így meg elengedem magam, mint egy lötty, és kész. — Malvolióját látva a Vízkeresztben, az első pillanatban magától adódik a kérdés: ,,ez nem ivott?” — Na, igen! — Megsértettem? — Nem. Csak nagyon sokszor hallom ezt... még A dzsungel könyvében is. Mármint, hogy ittam. Tévedés. Színpadon soha az életben nem fogtam padlót. Kifejezetten csontrészeg is csak kétszer voltam, de bakit akkor sem csináltam. Caragiale Farsangjában egy ittas írnokot játszottam, és a szünetben bedobtam két nagyfröccsöt. Nem kellett volna! Dosztojevszkij darabjában, az Ördögökben Lebjadkin kapitányt játszottam, aki tök alkoholista. Ott meg vodkát ittam. Az volt a baj, hogy rettenetesen fel voltam öltöztetve, a színházban meg pokoli meleg volt. Szinte éreztem, ahogy a vodka párolgott kifelé. — Közvetlen partnerei pedig kezdtek lerészegedni. — Ugyan! Dehogy is! Egyébként, tudja, mi volt a csattanó? Hogy leolvadt a pakompartom, és a bajuszom is leoldódott. Szép lassan kezdett felkun- korodni. És persze nem a közönség felé, hiszen a nézők a profilomat látták. Törőcsik Marinak jutott az igazi látvány. Pedig dupla adag masztixot használtam, és mégis! Törőcsik Mari, szegény meg csak mondta, mondta, hogy „Gábor, nem igaz, hogy ezt nem direkt csinálja! Mindig úgy áll, hogy a közönség ne lássa, csak én boruljak ki tőle”. Esküdözhettem, hogy nem így van, de nem tudtam elhitetni vele. — Az amerikai garnitúrából kiket szeret igazán? Jack Nicholsont, Gene Hackmant? — És Robert de Nirót, Anthony Hopkinst, Mickey Rourke-kot. Dustin Hoffmannal szemben már kételyeim vannak. Velencei kalmárként akkorát bukott, mint az ólajtó. Mert azt, ugye, színpadon kellett eljátszania, ő meg bizonyára csak azokat a tíz másodperceket tudja, amelyeket a kamerának kell megmutatnia. Harrison Ford- dal is így vagyok. Beleragadtam a székbe, amikor a Szökevényben néztem. Levegőt venni sem tudtam. Aztán a szinkronban, ahol tekercsekre bontották a filmet, kiderült, hogy egy nagy nulla, egy nullinger az egész. Csak ott az arcán a mánia, biztosan ezért csípik. — Ön is ilyen, nem? — Hajó szerepet kapok, ami nekem is fontos, akkor igen. Vagy ha engedik, hogy megcsináljam a figurát. Ellenkező esetben csak az ötödik előadás után indul be a gépezet. Akkor már úgysen néz a rendező. Én meg eleresztem szé pen a szakállamat. Sz. G. L __________________________A (Fiatal) Orosházi Festők Csoportjának kiállításáról__________________________ AZ ALKOTÁS KÉPESSÉGÉVEL ÉS AKARÁSÁVAL SZÜLÉITEK A legutóbbi nagy találkozáskor 1993-at jegyzett a naptár, akkor is augusztus 20-a volt. Akkor a kerek évfordulót, a 30 évest ünnepeltük az Orosházi Festők Csoportjával, akik az alakulás éveiben a „fiatal” jelzővel illették kis közösségüket. Orosházán hagyományai vannak a képzőművészeteknek, az 50-es években kiváló mesterek és rajzpedagógusok dolgoztak a városban: Kerti Károly, Rajki József, Zsáky István. Ok egy életre szólóan meghatározó lökést adtak a tehetséges fiataloknak, akiknek egy része elkerült Orosházáról, mások viszont maradtak. Kezdetben egyedül dolgoztak, később rájöttek, a közösség milyen erőt rejt magában. Rendszeresen találkoztak, álmokat szőttek, vitáztak, majd megalakították a Fiatal Orosházi Festők Csoportját. Együtt tanultak és tanítottak. Nevükhöz fűződik a gyopárosi képzőművészeti tábor, ahol évekig foglalkoztak a művészetek iránt érdeklődő gyerekekkel. Formálták a város szellemiségét. Egy végtelenül hosszú, közös út egyik állomása az a jubileumi kiállítás, amit a négy tag — F. Varga Mária, Fekete János, Horváth János, Tóth Bálint — munkáiból állítottak össze most, az ünnep másnapjára. Banner Zoltán művészettörténész így fogalmazott róluk: „Az orosházi festők 35 esztendeje kitűnő példázat — egy, a művészettől elidegenedő, eltávolodó korban — a művészi önkifejezés, önmegvalósítás jogáért szövetkező alkotóemberek sikeréről. Az alkotás képességével és akarásával születtek konok és szép (belső) arcú emberek, akiknek dolguk, hivatásuk, rendeltetésük van a Földön: kisebb, vagy nagyobb körben megőrizni, vagy meg/átfogalmazni annak az időszaknak az értelmét, annak az emberi sorsnak a tanulságait, amelyben éppen ők élnek s amelynek saját sorsuk is része. Ezt a rendeltetést és hivatást az Orosházi Festők Csoportja — amelyet most négy konok és szép (belső) arcú ember képvisel — teljesítette. Amióta az első szakmai leckéket az arra illetékes tanítómesterektől megkapták, majd egy ideig a mestereket helyettesítő, motorerejű tehetség, a korán elhunyt Feldmann Tibor példáját (keresztjét?) magukra vették, már csak azért is együtt maradtak s egymás váltótól el nem tántorodtak, hogy legszemélyesebb művészi törekvéseik igazát egymás teljesítményének a tükrében fokozott hatóerővel gyűrűztessék. De az orosházi művészi hagyományok folytatására felesküdött kortárs orosházi festők (s ebben a hagyományban benne foglaltatik nemcsak az alfölFekete János: Szlovák táj (olaj) di festészet, hanem a posztimpresszionista és az avantgardehoz közelítő mesterek példája is) érdeme leginkább abban az eleven igényben, illetve igényességben mérhető és méltányolható, amellyel közönségük, a valamennyi kiállításon szokatlanul nagy számban megjelenő orosházi polgárok ma i mindig, s ezen a jubileumi tárlaton valami rendkívülit, izgalmasat, mej rendítőt, tehát valamiféle nemesítő k tarzist várnak, remélnek, követein« művészeiktől s rajtuk keresztül a Ml VÉSZEITŐL.” Csete Ilor A százados nyugodt, bátorító hangon beszélt. — Nézze, őrmester, tudom, hogy nehéz a helyzete. A családi gondokhoz most még ez is. — Telefonáltak már a kórházból? — kérdezte az őrmester. A százados a fejét csóválta. Aztán cigarettát vett elő és megkínálta Knoxot is. — És most beszéljen. Ne hagyjon ki semmit. A főnöknek szóló jelentésben nem lehet mellé dumálni. — Hát, az úgy történt, hogy tegnap éjjel szolgálatban láttam, hogy valaki gyanúsan mozog egy kapubejárónál. Kiszálltam a kocsiból és megközelítettem. A vézna alak gyorsan zsebrevágott valamit, amikor megpillantott. Én, a szolgálati szabályzat szerint, kézben tartott fegyverrel a falhoz parancsoltam és megmotoztam. A zsebe tele volt kokainnal. Ismertettem a jogait és a kocsihoz kísértem. Ott hirtelen a gyomromba vágott és futni kezdett. Utána eredtem. De ez a futásban is olyan volt, mint egy agár. Felszólítottam, hogy álljon meg. Nem reagált. Ekkor már a lábára céloztam és lőttem. Nem tudom honnan, de előbukkant egy idegen és sajnos a lövés őt érte. A lövedék a szíve fölött hatolt be. Én azonnal hívtam a mentőket... Ennyi volt, főnök. — Hihetőnek hangzik — bólintott a százados. — írja meg a jelentést és én megfelelően záradékolom. A vizsgálatot sajnos nem ússza meg, de rám számíthat. Ekkor megszólalt a telefon. A rendőrtiszt eltűnődve hallgatott. — A kórház volt. A férfi, akire ____________G. Merzell__________ Lö vés a szívre véletlenül rálőtt, a műtőben meghalt. Már hajnalodott, amikor az őrmester hazaért. Fáradt volt és pocsék hangulatban ment a konyha felé. A felesége — megdöbbenésére — az asztalnál ült, pongyola volt rajta. Knox kávét készített magának. — Szóval már tudod, hogy mi történt. Az asszony elfordította a fejét, felállt és kiment. Knox utánanézett és a tenyerébe temette az arcát. Amikor az asszony ismét megjelent, már nem pongyola, hanem testre feszülő ruha volt rajta, ez kiemelte pompás alakját. A férjéhez lépett. — Meghalt? — Igen. Az asszony elsápadt. — Ördögi ötlet volt — mondta hűvösen. — Mindig tudtam, hogy ravasz vagy, de erre nem gondoltam volna. Meddig szaglásztál, amíg megtudtad a címét?! Gondolom, elszántan dolgoztál. És hidegvérrel. Megölted, akiről én csak jót mondhatok. Szándékosan végeztél vele, mert volt valaki, aki olyannak fogadott el, amilyen vagyok. Az egyetlen volt, aki megértett. Knox felugrott és az asztalra csapott. — Szóltam neked. Mondtam, hogy nem tűröm, hogy bárki is hülyének nézzen. Sem a feleségem, sem a szeretője. Senki, érted?! — Én meg most szólok, hogy mindent tönkretettél. Már egy hónap szakítottam vele. Lehetőséget aka tam adni neked! Újra akartam kezd ni az életet, a házasságunkat. Knox kővé meredten nézett í asszonyra. — Vissza akartam térni, Jim. I már félek tőled. Hiszen lehet, hoj egy napon engem is hidegvérrel élt szel láb alól, mint ezt a szerencsi lent. Az őrmester úgy érezte, minti nagyon távolról szólnának hozzá. — Te...te... új életet akartál kezd ni velem? — motyogott még valam majd magába roskadt. — Óh, istenem, mit tettem?! i asszony hisztérikusan felnevetett. — Mit tettél? Megöltél egy ei bért, aki jobb volt, mint te... Azzal kiment a konyhából, felvei a telefont és a százados lakásszán: tárcsázta.
