Békés Megyei Hírlap, 1998. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)
1998-08-22-23 / 196. szám
1998. augusztus 22-23., szombat-vasárnap Hétvégi magazin 7 Menekülők Európában — a huszadik század végén Neked két hazát adott végzeted... Sűrű esőfelhők gyülekeztek az égen, viharos erejű szél kerekedett, majd hirtelen nagy cseppekben elkezdett esni az eső. A kocsiból kiszállva a legelső épületben találtunk menedéket: a Menekültügyi és Migrációs Hivatal békéscsabai befogadó táborában. Az első pillanatban az futott át az agyamon: nem különbözik azoktól, amelyeket Berlinben, Frankfurt am Oder környékén láttam. Többszintes épület, porta, folyosók, szobák. Aztán rájöttem, hogy mégis. Itt kevesebben vannak, mint ott, s nem éreztem azt a feszült légkört, mint a német táborokban. Igaz, akkor 1993-at, a boszniai apokalipszis legvéresebb évét írtuk... ban ott a mostani rezsim nem teszi lehetővé. Mi mindig is a szerb csizma alatt szenvedtünk. Nem adták meg számunkra a legelemibb emberi jogokat sem. Most már nem tudunk tovább tűrni. Elfogyott az albán nép türelme. Szeretnénk szabadságban élni, meg békében. A három fiatalember közül az egyik — Tavaly május 16-án jöttünk ide a családdal, illetve akkor még csak hárman, mert a kicsi már itt született. Podujevo környékéről származunk, útlevéllel léptük át a határt. Politizáltam, nyilván gondolja, kiknek az oldalán. Amikor három társamat megölte az ottani rendőrség, elhatároztam, hogy elhagyjuk a szülőföldünket. Mindent Varga Mihály (a kép bal oldalán): „Össze kell tartanunk, mert különben az ember megbolondul egymagában” FOTÓ: SCHMIDT ANDREA Kétágyas szoba. Bent „férfias” rend, de azért minden a helyén. Varga Mihály egy kicsit szabadkozik, nem várt vendégeket, nézzük el neki. Hellyel kínál. Nagybecskerek (ma Zrenjanin), külvárosaként kezelt falvából, Múzsláról érkezett. A 47 éves férfi rokkant, mankókkal jár. Otthon, kis- Jugoszláviában 90 százalékos rokkantnak nyilvánították. — Mikor érkezett a békéscsabai táborba? — 1993. február 6-án. — Miért jött el otthonról? — Mert muszáj volt. Katonai referens voltam, nem akartam azt, amit a törvény diktált, hogy a magyar fiatalokat vigyék a harctérre. Tudja, uram, 90 százalékban magyar ifjak haltak meg abban a bolond háborúban... — Egyedül jött ide? — Nem, hárman, de csak én maradtam itt. Először Németországba igyekeztem, de nem volt vízumom, levettek a vonatról, visszazsuppoltak. — Nős, van családja? — Nincs senkim. — Hogy érzi itt magát? — Jól. Megfelel. — Vannak barátai, akikkel elbeszélget? — Hogyne. Akadnak itt délvidékiek, falubeliek is, meg szabadkaiak, kanizsaiak. Össze kell tartanunk, mert különben az ember megbolondul egymagában. — Hogyan telik egy napja? — Tolmácskodtam idáig, mostanában pedig az itteni nyomdába járok dolgozni. Keresek egy kis pénzt. — Itt tölti az ünnepeket is? A karácsonyt... — Ne is említse! Szomorú, nagyon szomorú a Szenteste. Ilyenkor mindenki behúzódik a saját szobájába, és bent ül. Ekkor sírja el magát először. Elnézést kér, közben rágyújt. — Milyen elképzelései vannak a jövőről? Ha egyszer teljes béke és biztonság lenne Jugoszláviában, visszamenne? — Sosem. Nem is akarok arról az országról hallani! — Ki a felelős azért, hogy ön itt van? Nem sokat gondolkodik, a szemembe néz és kivágja: — A világ! Megengedték Milo- sevicsnek, hogy azt csinálja, amit csinált... Három fiatal ül velem szemben. A. L., A. M. és A. Dj. Huszonévesek. Csak egyikkel tudok beszélni, ő ismeri a szerbet, egyúttal tolmácskodik is. — Miért jöttetek ide? — Mert tovább nem mehettünk — mondja mosolyogva, aztán megmagyarázza: Németországba szerettek volna utazni, de mivel nincs vízumuk, nem mehettek Nyugatra. Menedéket kértek a magyar hatóságoktól. — Mi a helyzet most Koszovóban? — Szörnyű. Vérengzések, egyre gyakoribbak a szerb támadások. Mi el akarjuk kerülni a vérontást. Nem akarunk gyilkolni. Értelmetlenül. Emberként szeretnénk élni. Ezt azonközgazdasági középiskolát végzett, de kamionsofőrként dolgozott, a másik kőműves, a harmadik még középiskolás, szintén közgazdaságtant tanul. A jövőről ők is azt mondják: bizonytalan. Újabb vizit. Egy négytagú koszovói családnál. Arra kémek, ne írjam le a nevüket, kolléganőm pedig ne készítsen felvételt róluk. Félnek. A férfi elfogadhatóan beszél szerbül, válaszol minden kérdésemre. A feleség bennünket figyel, ő nem érti a társalgást, ezért időnként a mellette édesen pihenő pici gyermekre pillant, aki dacára a hangoskodásnak, jóízűen alszik. A nagyfiú édesapja mellett ül, ő valamicskét ért a beszélgetésünkből, de ő már magyarul tanul, szépen felel a kérdéseimre. Elmondja, hogy itt a tábor területén belül szerveztek számukra oktatást és ő ott tanulja a magyar nyelvet. Édesapja még hozzáteszi, hogy néha szégyenlős a fiú, pedig ő bíztatja, hogy csak magyarul beszéljen a „kinti” barátaival. A fiútól megtudom, hogy bizony vannak szép számmal békéscsabai ismerősei, barátai. Arra a kérdésre, hogy tfetsze- nek-e a magyar lányok, egy picit elpirul és szorgalmasan bólogat... Nagyon szeret Magyarországon, szívesen maradna. A családfőt kérdezem. — Mikor és miért hagyták el Koszovói? hátrahagytunk: a házat, a földet, minden ingatlanunkat. — Mi a foglalkozása? — Közgazdasági főiskolát végeztem, a kereskedelemben dolgoztam, amíg lehetett — teszi hozzá. — Mi a véleménye a mostapi koszovói helyzetről? — Csak annyi, hogy nyilván mi vagyunk a hibásak azért, ami ott történik! Mert albánok vagyunk. Meg azért, mert jogainkat követeljük: anyanyelvűnkön szeretnénk tanulni, emberi módon élni. Mindent elvettek tőlünk, ami a miénk: újságot, rádiót, tévét, iskolákat, egyetemet... — Mikor lesz béke a Balkánnak ebben a részében? — Ezt még Nyugaton sem tudják! Nem látom a kiutat ebből a kataklizmából. Nagyon tehetetlennek érzem magam. — Hogyan tovább? — Azt szeretném, ha emberként, és albán nemzetiségűként békében élhetnénk. Hogy ne kelljen a magzatnak is félnie attól, hogy tömegmészárlás áldozata lesz. Csak azért, mert albán! Én csak azt szeretném, ha béke és szabadság lenne. — Hogy mondják albánul, hogy legyen béke és szabadság? — Liri skrejt me rhegule! Legyen. K. F. A gólyához A hazájukból elűzöttek között járva-kelve, egyik legnagyobb költőnk, Tompa Mihály A gólyához... című verse jutott eszembe. 1850- ben írta. Csaknem másfél évszaázaddal később is aktuális a mondanivalója. Sajnos. Csak vissza, vissza! dél szigetje vár; Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár. Neked két hazát adott végzeted, Nekünk csak egy — volt! az is elveszett! Repülj, repülj! és délen valahol A bujdosókkal ha találkozol: Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk, Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...! Olvastuk Simicska kinevezése (az APEH elnökének — a szerk.) enyhén szólva nem volt pártsemleges döntés. De hát mindenütt akadnak bizalmi emberek, hitbi- zományok. Be kell látnunk: az igazi politikai váltógazdaság, amelyben csak a politikusok cserélődnek, illúzió. (Eörsi János újságíró) Bekövetkezni látszott a csoda... Széchenyi gróf szakmailag méltó Nemzeti Színházról szőtt álmának megvalósításával lépni át az ezredfordulót. Csak nem ebből a reális közeibe került álomból akarnak fölébreszteni valakik pusztán azért, mert politikai ellenfeleik rakták le az álom fundamentumát?! Az ég szerelmére, Széchenyire gondoljanak, ne Magyar Bálintra! (Koltai Tamás színikritikus) Nem tudni, mi indokolta a szavazásokon egyszázalékos szintet elérő MDNP vagy a Magyar Demokrata Fórum „beemelését” — vagy a többszörös hazugságon fogott egykori miniszter reaktiválását, de talán majd később ez is kiderül. Mint ahogy az sem teljesen világos, hogy miért kellett minisztériumi főosztályvezetőknek, sőt osztályvezetőknek is távozniuk már az új kormány megalakulását követő első néhány hétben. (Szakonyi Péter, újságíró.) Könyv Hogyan haltak meg? A misztikum és a rejtélyek világába vezet el bennünket Daniel Florion könyve. Hiszen hová máshová sorolható a hírességek, nagy emberek halála. Valószínű, sokakat foglalkoztat, hogyan is búcsúztak az élettől, kinek mit mondtak haláluk előtt, hogyan fogadták a végítéletet, mi volt utolsó szavuk és hogyan vágtak neki a hosszú útnak. A könyv 15 nagyság utolsó óráiról számol be. A következők haláláról olvashatunk: Szókratész, Caesar, Kleopátra, Leonardo da Vinci, Pizzaro, Giordano Bruno, Erzsébet (Anglia királynője), Caravaggio, Beethoven, Bolivar, Sasfiók (Napóleon fia), Balzac, Semmelweis, Rodin és Gandhi. A könyvet, amelyet a Laude Kiadó jelentetett meg, az olcsó könyvek boltjában árulják, mindössze 288 forintért. Autósoknak, kerékpárosoknak ott sem könnyű Tilosban parkoltunk és máris ott a büntetőcédula a szélvédőn. Hasonló esetekben a magyar autós ugyancsak gondolkodóba esik külföldön: mit tegyen? íme, néhány megfontolásra érdemes tanács autósoknak, sőt az új divathoz igazodva —kerékpárosoknak is. Autósoknak A tilosban parkolás vagy a parkolójegy nélkül hagyott kocsi sokba kerülhet. Ausztriában a rendőrség polgári alkalmazottjai vagy a velük szerződő maszekok gyorsan dolgoznak, hiszen anyagilag érdekeltek benne. A tilosban leállított autóra akár 10 percen belül rákerülhet az általában 300 schillinges büntetőcédula. Ezt nem tanácsos akkor sem eldobni, ha egyszer már hasonló módon megúsztak az esetet. A helyzet másutt sem jobb. Mi történik a külföldön ki nem fizetett büntetésekkel? A legtöbb európai országban a számlát a vétkes után küldik, vagy ami még rosszabb, beviszik az adatait a központi rendőrségi számítógépbe. Amennyiben az illető később ugyanannak az országnak a területére próbál belépni, elképzelhető, hogy már a határon kellemetlensége lesz. Csak akkor engedik továbbmenni, ha kifizette a korábbi büntetést — kamatostól. Vagy be sem engedik... Akkor sem szabad azonban örülni, ha a határon az útlevélszámot nem ütik be a kompúterbe. A külföldi tartózkodás során bármely rendőrségi közúti ellenőrzésen fennakadhat az autós. A következmény hasonló. Ha a kocsitulajdonos nem akar fizetni, akár a járművet is elkobozhatják, amíg nem egyenlíti ki a számláját. Mit tegyünk tehát, ha parkolni akarunk? Alaposan nézzünk körül, nem tilt- ja-e ezt valamely közlekedési tábla. Ausztriában például a lehetséges várakozó sávokat több színnel jelölik. Ha fizető parkolóban hagyjuk a kocsit, fizethetünk a parkoló automatánál vagy vegyünk parkolójegyet a legközelebbi trafikban. Ha nem vagyunk biztosak a dolgunkban, várakozzunk a városközponttól messzebb! Ha büntető cédulát találtunk a szélvédőn, fizessük be mihamarabb a postán. A külföldről történő átutalás lényesen drágább. A magyar autósok nincsenek hozzászokva a Németországban és Ausztriában is szokásos udvariasabb vezetési stílushoz sem. Ha egy gyalogos megközelíti a zebrát, meg kell állni. A piros lámpát négy keréken érkezve mindig nagyon komolyan kell venni. Már a sárgában nem tanácsos áthajtani. Amennyiben a rendőr észleli a szabálytalanságot, drága tanulópénzt lehet érte fizetni. Minden országban tartsuk meg a sebességhatárokat. Ezek általában a határátkelő helyen fel vannak tüntetve. A gyorshajtás még Szlovéniában is sokba kerül, különösen, ha fényképet hoz a posta. Vegyük figyelembe, kötelező-e nappal a tompított világítás használata. Ezt ugyanis egyre több európai ország a biztonság érdekében elrendeli. Helyes, ha külföldön sem iszik a vezető. Akkor sem, ha ott valamennyi meg van engedve. A külföldön ritkán járó autósnak szükség van minden józan eszére ahhoz, hogy egészségesen térjen vissza családjával a szabadságról. Kerékpárosoknak Nyugaton sok helyen találunk kerékpárutakat. Két kerékkel ezeken haladjunk. Aki ezt megszegi, vagy azt a rossz irányban használja, esetleg a gyalogosok között a járdán cikázik, 10 márkával lehet szegényebb. A biciklivel is oda kell figyelni a kerékpárutat törvényesen használó gyalogosokra. Külföldön általában tilos két keréken személyt szállítani. Aki ezt elfelejti, 10 márkát fizet érte a rendőrnek. Ha a kerékpárral áthajtunk a piroson és észreveszi a rendőr, több ezer forintunk bánhatja. Még rosszabb a helyzet, ha ezzel a könnyelműséggel más testi épségét is veszélyeztettük. Aki kerékpárral indul külföldre, mindenképp ellenőrizze a kétkerekű műszaki állapotát. A rossz fékért Németországban például 50 márka büntetés jár. Hasonlóképpen bánhatjuk azt is, ha nem adjuk meg az elsőbbséget vagy még átrobogunk a piroson. Ha rossz a kerékpárlámpánk, 10 márka büntetést kaphatunk érte. Ezt még nappal is kirója a rendőr, nemcsak szürkület után. Amennyiben nincs csengőnk, újabb 10 márkánk bánja. A sötétben kerekező nemcsak testi épségét kockáztatja, hanem egy több ezer forintot kitevő büntetést is. Németországban például nem szabad sétálómagnót vagy CD-t sem hallgatni menet közben. Az egyirányú utcákat vegyük komolyan, különben ezért is fizethetünk. Ferenczy Europress
