Békés Megyei Hírlap, 1998. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)

1998-08-15-16 / 191. szám

12 HÉTVÉGI MAGAZIN 1998. augusztus 15-16., szombat-vasárnap Verselő A héten lapunk munkatársa, Kép­író Erzsébet vá­lasztotta ki ked­venc versét: Cigány barát­nőm édesanyja putriban élt és so­ha nem tanult meg ími-olvasni. Mégis tudom, büszke lenne négydiplomás lányára, aki a Ma­gyar Rádió egyik műsorvezetője lett és megkapta a Tolerancia dí­jat. Amikor péntekenként dél­előtt tizenegytől a Cigányfélórát hallgatom a Kossuth adón, vele vagyok és átélem a megelevene­dő sorsokat. Ez az Illyés Gyula- vers az általa összeállított, ci­gány tárgyú írásokból álló köte­tet gazdagítja. Cigánytemető Mikor voltunk elmenőben, rigó szólt a temetőben, aztán — akár duhaj hangra hogyha belevág a banda — százezernyi, milliónyi tücsök kezdett hegedülni, húr sikongott, flóta zengett — megálltunk a kereszt mellett, — a hegytetőn kicsinyt megállt, kifújta a két ló magát. Mintha csak ők húzták volna, kik itt kerültek a sírba, itt is, mindig félretolva átmentére, árokpartra, sípolt a sok pirinyó lyuk, mint megannyi tilinkójuk, régvolt murik kedve tört föl bugyborékolva a földből, éjfél után, hajnal előtt zengett a fű, zengett a föld. Szerszámához jutott ismét a fekete cigány-népség, láthatatlanul az éjben húzták-fújták a sötétben, mintha most is egy ablaknak, húzták egyszer csak maguknak, fújták a legeslegszebbet— hajnalodon, mennünk kellett, elmenőben a part alatt vágtatni kezdtek a lovak. A zörejre, a robajra ömlött a nyári hajnalba ezrivel a parti fecske barnán, cigánykerekezve, kéregettek, rimánkodtak, körülröpdösték kocsinkat, — már messze a völgyben jártunk, özönlöttek még utánunk — aztán föl, a magas égnek, egy raj síró purdé lélek. (1937) A korszerű börtönklosszust csönd és sötétség vette körül. Mindenki aludt... Mindenki, kivéve Pat Conneyt. Pat Conney a háromágú horgot gondosan betekerte ronggyal. Amikor kitette az ablakpárkányra, a legkisebb zörej sem hallatszott. Bal kézzel fog­ta a kötél végét, a jobbal átdobta a horgot a magas falon. Semmi nem hallatszott. Conney meghúzta a köte­let. Az éles horog belevájódott a tég­lafalba. Pat Conney elítélt elmosolyodott... Lábát nekifeszítette a falnak, kezével az erős kötélen függött. Elkezdett mászni a falon. Mindenütt csend volt, nem szólalt meg a sziréna, a falat nem pásztázta végig a fényszóró... A szökés a továbbiakban már gye­rekjáték volt. Át kellett jutnia néhány kerten, míg egy telefonfülkéhez ért. Betty, Conney barátnője pontos volt. Az idő sürgetett. Betty tiszta inget, öl­tönyt, zoknit, könnyű cipőt, nyakken­dőt hozott neki. — Van nálad pénz? — kérdezte sut­togva, amíg öltözött. — A zakó belső zsebében, a pénz­Imád vezetni, s szerinte úgy hajt, mint Niki Lauda Törőcsik Mari elismerésről, filmről, színházról Kapott már sokféle díjat. Aranypálmát Cannes-ban, jubileumit Karlovy Varyban, a legjobban fotografálható arc, a legérzékenyebb színésznő díjat Madridban. Alakításait a világ legrangosabb fesztiváljain jutalmazták. Élet­műdíjjal az olaszok, a franciák, a csehek, legutóbb pedig a szlovákiai trencsénteplicei Art Film rendezői hajoltak meg művészete előtt. Szép, fé­nyes nap volt ez Törőcsik Mari életében. Szép volt ő is, és ragyogott. Egysze­rűsége, póztalansága, emberi nagysága tette elragadóvá. Az, ahogy beszélt, ahogy mosolygott, ahogy meghajolt. Olyan alázatosan, olyan rebbené- kenyen, olyan Törőcsik Marisán. Ahogy csak ő tud, senki más. Kikapcsolódásként átmegy Ausztriába, kedvenc kávéházai valamelyikébe — Annyi díj után egy újabb. Mondja, jelent ez még valamit? — Hogyne jelentene! Szeretnek és elismernek. Ennél többre nem vágyhat a színész, a szeretetből pedig, mint tud­juk, sosem elég. Ami az elismeréseket illeti, tudja... engem valahogy elké­nyeztetett a sors. Én mindent idejében kaptam. Az ilyen dolgokat azonban a helyükre kell tenni. Kaphatok ugyanis akármilyen díjat, lehet bármekkora is az örömöm, több vagy jobb nem ettől leszek, sőt! Minél nagyobb az elisme­rés, annál jobban kell vigyázni arra, hogy soha ne legyek elégedett. Hatvan felett persze jóleső érzés újabb és újabb elismeréseket kapni. Megtiszte­lő. És ahogy megnéztem, kik közé ke­rültem Trencsénteplicen: Jozef Kroner, Alberto Sordi, Gina Lollobrigida, Erland Josephson, Annie Girardot. Ez azért jó társaság! — Ebben az évben ez a harmadik külföldi díja. Az első kettőt Janisch At­tila Hosszú alkonyával nyerte. Szín­házban, az elmúlt évadban, mi volt a legnagyobb öröme? — Áz, hogy A nagybácsi álma után, amelyet évekkel ezelőtt a Művész Szín­házban mutattunk be, most újra együtt dolgozhattam Anatolij Vasziljevvel. Ezúttal Szolnokon, Osztrovszkij darab­jában, az Ártatlan bűnösökben. A Janisch-filmben vannak kockák, ame­lyeken a koromnál ezerszer öregebbnek látszom, Vasziljevnél viszont a húsz­éves lányt is el kellett játszanom. Hatal­mas nagy élmény ez nekem. Rögtön a próbák elején szóltam Vasziljevnek, hogy én errejiem leszek képes, ne is várja tőlem. Ősz hajjal, tiszta ősszel ez egyszerűen elképzelhetetlen. Aztán egy próbán mégis történt valami. Felálltam a székről, és akkor felelőtlenkedtem egy kicsit. Átléptem azt a bizonyos ha­tárt, és hirtelen elkapott valami. Ez szá­momra is érdekes. Égyszer csak vállal­tam magam. Felvillant a fiatalkori énem. Nem volt ebben semmi skizof­rén. Csak a hit Vasziljevben, aki végig ott állt mellettem, és addig biztatott, míg belevágtam. — Hogyan kapott sze­repet Edgardo Cozarinsky argentin származású fran­cia rendező filmjében, a Rotschield hegedűjében? — Számomra is meg­ható a történet. Valamikor harminc évvel ezelőtt, amikor Mar del Platában bemutatták a Körhintát, Edgardo filmklubot veze­tett a városban. És annyira megszeretett, hogy meg­fogadta, ha egyszer rende­ző lesz, forgatni fog ve­lem. Ez az első munkája, egy operafilm, és én sze­repet kaptam benne. — Énekel? — Jaj dehogy! A szo­kásos öregasszony vol­tam. De egy erőteljes kis szerep. — Egy ilyen dús évad után, mint a mostani, mi­vel tud teljes mértékben kikapcsolód­ni? — Például azzal, hogy beülök a kocsiba, és átmegyek Velemből Ausztriába, kedvenc kávéházaim va­lamelyikébe. Imádok vezetni. Szerin­tem úgy hajtok, mint Niki Lauda. Egyszer Maár Gyulával úgy vágtam neki a jugoszláv tengerpartnak, hogy nem biztosítottunk magunknak szál­lást. Éjjel háromkor ültünk kocsiba, és másnap este tízig egyfolytában ve­zettem. Éiatal voltam és bohó, tele energiával. Ma már nem lennék ennyire bátor. De a távolságok még mindig vonzanak. Sz. G. L. Szilágyi János Forma-1-es története Lázár elvtárs nem egyeztetett... Ki emlékszik már az első mogyoródi száguldásra? Ha igen, leginkább mire? A szurkolók bizonyosan arra a Nelson Piquet-re, akinek a neve elsőként került fel a Magyar Nagydíj győzteseinek lis­tájára, 1986. augusztus 10-e délutánján. Talán a későbbi brazil világbajnok, a Hungaroring első igazi sztárja maga sem gondolta volna, milyen karriert fut be onnan kezdve, hogy Niki Lauda an­nak idején a maga helyére ültette Montreálban. Ahogy az akkori lapok írták: „a rút kiskacsából idővel csinos kis hattyú, majd rút nagykacsa lett...” De mennyi mindent nem írtak meg annak idején a lapok itthon! A Hungaroringen megfordulók mind­egyikének akad egy kis története, le­gyen nagyfőnök, versenyző, szervező, riporter. Szilágyi Jánosé sem tartozik az elvetendők közé. A népszerű rádiós ezt elvenítette fel a napokban. — Az talán nem tartozik teljesen szo­rosan a történethez, minden esetre Baló György kollegámmal fogadtam, hogy a monstre közvetítés során megszólaltatom a versenyre kilátogató Lázár György mi­niszterelnököt. Mert, hogy elteijedt, jön a Lázár! Tudott dolog, ez korántsem volt olyan magától értetődő akkoriban, mint napjainkban, hiszen egyáltalán nem adtak riportot soha senkinek, Kádár május else­jei, nagygyűlést követő nyilatkozatát ki­véve, amelyhez viszont a riporter csak mikrofonállványnak kellett. Mint a hely­színi stáb vezetője, már kora délelőtt csak arra koncentráltam, valahogy a miniszter- elnök közelébe férkőzzek, és megkérdez­zem, „mit szól a Forma-1-hez Lázár elv­társ, hiszen önnek az autócsodákhoz bi­zonyára eddig annyi köze volt, hogy reg­gel be-, este pedig kiszállt a szolgálati Mercedeséből?” De ettől egyelőre messze voltam. Mivel politikai riportokat nem csináltam korábban, már a becserké- szése is idegen volt tőlem. Végül vala­hogy mégis rá tudtam venni arra, hogy majd adott pillanatban mondjon valamit, hiszen örül az ország, büszkék vagyunk, hogy nekünk is van végre Forma együnk. Azt mondta, „Szilágyi elvtárs, rendben, de majd ha visszajövök a boxokból, a versenyzők bemutatásáról.” Az egész Rádió beizgult, képzeljétek, tíz perc múl­va Lázár-inteijú lesz... húzták a kábeleket jobbra—balra, én is megköszörültem a torkom. Egy kicsit ugyan Urbán Lajos közlekedési miniszter megijesztett, hogy nem lesz ebből az inteijúból semmi, de nem törődtem vele, hiszen Lázár elvtárs megígérte. A nagy pillanatban aztán oda­léptem, mire Lázár György valami ilyes­mit mondott: „Szilágyi elvtárs, mégse megy az interjú.” „De, hiszen Lázár elv­társ, megbeszéltük, már be is konferál­tuk.” „Nézze, nekem egyeztetnem kell az elvtársakkal.” Ne kérdezze, mit gondoltam, nem tűri a nyomdafestéket. Ráadásul a fogadást is elvesztettem, hiába magyáráztam Balónak, vegyük a felére a tétet, mert dél­után Czinege elvtárs mégis nyilatkozott... Fábián István Mindegy, Piquet vagy a későbbi sztár, Ayrton Senna (képünkön) nyer, a nyilatkozathoz — politikai bátorság (önállóság) híján — engedély kellett FOTóiTRACO mm | : m ___________________Richards Sanders ____________________ A BÖRTÖNBŐL AZ AKASZTÓFA ALÁ tárcába tettem. A másik zsebben van a rugós kés... — Csak húsz font? Nem tudnál többet szerez­ni? — dünnyögött Conney. — Ezzel nem jutok messzire. Legfeljebb Londonig. — Ez az összes pénzem. Utánad mehetek, ha már biztonságban leszel? — Természetesen — suttogta nem túl meggyőzően. — Az oldalzsebben ott a jegyed a londoni gyorsvonatra. Tizennyolc perc múlva indul. Conney nyugodt pillantást vetett az állomás órájára. Éjfél múlt két perccel. A távolban felhangzott a mozdony füttye. Néhány perc múlva egy üres fülké­ben ült. — Szabad vagyok! — tudatosította Conney. Négy kemény év után, végre szabad...! Arra a tizenegy évre, amit még le kellett volna ülni kiadhatják a celláját másnak. Pat Conney Londonban nem érezte magát biztonságban. Ha le akarja zárni a múltat, hátat kell fordítania az öreg Angliának. Azt, akinek még 11 évet kellene ülnie, a rendőrök addig fogják keresni, amíg meg nem találják. Elindult a repülőtérre. Most már el­repülhet Párizsba, van pénze, kölcsön­zött. Már csak útlevélre van szüksége. Állt a bejárat előtt és gondolkodott. Figyelte az épületbe érkező és onnan távozó embereket. Egyszerre csak egy férfira lett figyelmes, aki éppen egy ta­xiból szállt ki, kezében kézikofferrel. Huszhét éves lehetett, mint ő. Kerek arca, rövid, világos haja, szürke szeme volt — éppen mint Conneynek. Még a magasságuk is csaknem egyezett... Az ismeretlen a pénztárhoz ment, Amszterdamba kért repülőjegyet. Conney távolról figyelte. Conney nyomon követte a férfit, aki bizalmatlanul méregette. Biztos, hogy nem rendőr. Pat a rendőröket jól ismer­te, teljesen másképp viselkednek. A kézikofferes férfi az ol­dalbejárat felé tartott. Conney várt néhány percet... Az ismeretlen eltűnt. Nem, nem tűnt el, felfedezte a repülő­teret körülvevő magas kerítésnél. Ket­tőjükön kívül senki sem volt ott; ezt Conney jólesően nyugtázta. Amint hirtelen kilépett a bokrok kö­zül, a kofferes férfi megijedt. Conney ütése leterítette. Elvette áldozata tárcá­ját. Benne volt az Amszterdamba szóló repülőjegy, ötven font és az útlevél... Herbert Robert Fresher, ismételgette Conney. Az igazi Fresher kinyitotta a szemét. Megpróbált felállni. Conneynek kezében volt a kés... Már az első gyilkosságnál sem érzett sajná­latot. Aztán alaposan megnézte, nincs- e rajta vémyom... A kézikoffert magához vette, cso­mag nélkül gyanús lehetne. A repülőtéren nem kellett sokat vár­nia. Egy kellemes női hang szólította az amszterdami utasokat. Conney összehasonlította a járat és az elrabolt repülőjegy számát. Végre sorra került, átadta az útleve­let az ellenőrnek. — Köszönöm, Fresher úr — hallotta. — Volt már vámvizsgálaton? — kérdezte mosolyogva egy .csinos tiszt­viselőnő, de Pat nem is figyelt rá. Az élet gyönyörűnek tűnt neki, álmodott... Ó, szabadság! — Van elvámolnivalója? — kérdez­te újra a tisztviselőnő. — Nincs — mosolyodon el Conney. — Kinyitná a kofferét kérem!? — Szívesen — mondta, s a koffert a párkányra helyezte. Felkattintotta mind­két zárat és felemelte a koffer tetejét... Jobban meglepődött, mint a tisztvi­selőnő; a koffer vastag fontkötegekkel volt tele. Legfelül egy álarc feküdt. A vámtiszt belefújt a sípjába. Ekkor tudatosította Conney, miért volt Her­bert Fresher olyan ideges, bizalmatlan. O volt az a bankrabló, akiről az aznapi újságokban olvasott. Conney jól tudott számolni. Tizenegy év, ehhez még öt év a szökésért, plusz leg­alább huszonöt év gyilkosságért, az össze­sen negyvenegy év... A halál előbb eljön, mert egész biztosan akasztófára ítélik...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents