Békés Megyei Hírlap, 1998. július (53. évfolyam, 152-178. szám)
1998-07-03 / 154. szám
2 Sarkad vároS 1998. július 3., péntek AZ ÁLLATOKRÓL EMBERIEN AZ IRODALOMBAN (iS) Kedves Olvasó! Továbbra is folytatjuk a Sarkadi Állatvédő' Csoport által meghirdetett pályázat díjnyertes műveinek közlését. Mai számunkban a Nyomok Sötét éjjel volt, a hold sem világított. Egyetlen fehér kis állat vánszorgott az utcán. Nagyon fiatal volt még, nem tudta, honnan jön és hová megy. Csak azt érezte, hogy nem tartozik sehová. Lassan pirkadt és egy kapualjban találta magát, ahová még az éjjel kuporodott. Hideg szél borzolta szempilláit. Bundája átengedte a hideget és tappan- csai is teljesen átfagytak. Egyszerre csak melege lett és érezte, hogy felemelik. Majd langyos tej illata csapta meg az orrát. De nem tudta, miért, az ismeretlen jóságtól még jobban megijedt és minden ízében reszketni kezdett. Apró orrát lassan a tejbe mártotta valaki, ő pedig érezte, egészen másként fogja látni a világot. Egyre bátrabb lett. Egy lágyszívű szegény öregember fogadta be, aki minden magányos állaton segíteni szeretett volna. Ezen az apró ku- tyakölykön is megesett a szíve. Tudta, hogy nem fog nála maradni örökre. Mégis nagy odaadással ápolgatta az apróságot. Lassan kitavaszodott. Időközben a fehér kiskutyusból hatalmas komondor vált. Sokat játszottak együtt. A szomszédok kezdtek furcsán nézni rájuk. Úgy gondolták, -ennek a vénségnek fölösleges egy ilyen nagy kutyát etetnie, mikor magát is alig tudja eltartani. De az öregember hajthatatlan maradt. Nem akart megválni a kutyájától, akinek még neve sem volt. A szomszédok egyre bizalmatlanabbak lettek. Sűrűn megdobálták őt, ha kint ugrált az udvaron, vagy éppen körbesétálta a házat. Sebeit egyre gyakrabban kellett kezelni. Orvost gimnazisták közötti első' helyezett Ambrus Natália és Bedé' Anikó, valamint a második helyezett Sebestyén Mária írásait olvashatják. A HÓBAN nem hívatott hozzá, hiszen nem volt miből kifizetni a kezelést. Időközben az öregember is megbetegedett. Napokig ült pislákoló kandallója előtt a hintaszékben. Betakarózva is reszketett a belső hidegtől. Drága kutyája ölébe hajtotta a fejét és hosszan, nagyon hosszan vette a levegőt, mint aki sóhajtani szeretne és azt kémé az Istentől, bárcsak emberré válna és tudna segíteni. Hirtelen megértette, mit jelent tehetetlennek lenni. A tűz kialudt a kandallóban. Az öregember szeme örökre csukva maradt. A kutya megérezte a halál illatát, kiszabadította fejét az öreg kezek ragaszkodó szorításából. Bekucorgott a szoba egyik sarkába, lefeküdt és csak nézett maga elé. Egy idő után ingatag léptekkel elindult, még maga sem tudta, hová. Szinte hang nélkül lopakodott ki az udvarra. A fal mellett haladt, nehogy észrevegyék. Kiért az utcára. Megpillantotta azt a helyet, ahol rátalált az öregember. A tudat, hogy többé nincs otthona és nincs gazdája, szinte megfagyasztotta. Az emberek azt hiszik, hogy az állatok nem tudnak sírni, mert nincs szívük. De ebben nagyon tévednek. A sűrű hópihéktől nem lehetett látni és a mi síró fehér komondorunk beleveszett a hóba. Senki nem kereste többé, hiszen senkinek nem hiányzott. Még a szomszédok is mindössze annyit láttak, hogy a mély hónán hatalmas tappancsnyomok vezetnek az erdőbe. De senkit sem érdekelt, hogy kié a nyom és hová vezet. Bedő Anikó, Ady Endre— Bay Zoltán Gimnázium, Postaforgalmi és Informatikai Szakképző' Iskola, Sarkad A FURFANGOS ELEFÁNT A sakál és az elefánt jó barátok voltak. Egy nagy folyó partján éltek, s ették, eszegették kedvenc csemegéjüket: a cukornádat, amíg lassan elfogyott. Amikor új eleség után néztek, át kellett volna jutniuk a folyó túlsó partjára, de sajnos, a sakál nem tudott úszni. Megkérdezte hát barátját, nem vinné-e át őt. Az elefánt elmondta: — Átviszlek, de ígérd meg, hogy csendben maradsz, mert nagy baj lenne, ha az emberek meghallanák a hangunkat. A sakál mindent megfogadott. Az elefánt letérdelt, s megengedte, hogy komája a hátára felugorjon és átúszott vele a túlsó partra. Ott ismét dézsmálni kezdték az ízletes cukornádat. A sakál telt el előbb, az elefánt pedig még mindig habzsolt. A jóllakott sakál örömében üvölteni kezdett és gyorsan eliszkolt. Szaladtak az emberek, alaposan eltángálták az elefántot. Szerencsétlen átkozta a sakált: — No hiszen, te szépen megígérted, hogy nem fogsz kiabálni! Az éles hangon válaszolt: — Amikor teleettem magam, hát kiabálnom kellett jókedvemben! Ez többször megismétlődött. A sakál. mihelyt jóllakott, üvölteni kezdett, és minthogy ő kicsi volt, könnyen elbújt, az elefántot verték el. Egy alkalommal, amikor már visszafelé úsztak a folyóban, az elefánt megkereste a legmélyebb pontot, s elkezdett forgolódni, hánykolódni, úgyhogy utasa beleesett a vízbe. — Ej, te bestia! — kiabált fuldokolva. — Miért teszed ezt velem? Hiszen én nem tudok úszni! — Ha jóllaktam, akkor fürödnöm kell! — felelte nevetve az elefánt. így állt bosszút a sakálon, aki nagyon nehezen tudott partra vergődni. Talán még a mai napig sem szólnak egymáshoz. Ez utódaikra is igaz. A meleg, forró éghajlatú Okavangóban nagy ívben elkerüli egyik a másik társaságát. Azóta nem eszik a sakál cukornádat. Aki nem hiszi, járjon utána! Sebestyén Mária, Ady Endre Gimnázium és Postaforgalmi Szakközépiskola, Sarkad Négylábú albérlők Minden a papagájokkal kezdődött. Vagy nem is... persze, Rómeó volt az első. De mégsem. Most már tisztán emlékszem, a húgom először csak egy plüss- macit kapott. Nagyon örült neki, annak ellenére, hogy nem volt élő. Állandóan vele foglalkozott, mindenhová magával vitte és büszkén mutogatta neki a világot. Aztán egy nap, a születésnapja előtt egy héttel bejött a szobámba és bánatos képpel leült az ágyra. Kérdéseimre csak sóhajtásokkal felelt. Aztán egyszer csak kibökte: — A maci nem eszi meg a spenótot és nem beszél vissza a mamájának, mint én. — De hát ez természetes — feleltem —, hiszen csak egy játék maci. — De én igazit szeretnék! Olyat, amelyik él és mozog — nyafogott tovább. — A suliban mindenkinek van valamilyen állata, nekünk miért nincs? Elmagyaráztam neki, hogy egy ötemeletes panelház legfelső szintjén nem a legszerencsésebb állatot tartani. Úgy látszott, nem értette, mert durcásan elrohant. A következő héten nem hittem a szememnek. A húgom angyallá változott. Nem beszélt vissza, szó nélkül leült olvasni és egyszerűen pont úgy viselkedett, mint egy mintagyerek. Aztán a születésnapján lelepleződött a dolog. Reméltem, hogy a gyertyák elfújásakor azt kívánja, bárcsak ilyen lehetne egész kilence- dik évében vagy élete végéig, de nem. Szüleim árulást követtek el, a kislány egy kutyust kapott. Ezért rágta a fülüket már régóta, így hát ötre szaporodott kis családunk áprilisban. Az új tag aranybama spániel volt és a húgom szerint kiköpött Rómeó. Hát, én nem is tudom. Ha Rómeóról van szó, akkor én inkább egy ellenkező nemű embert képzelek el, nem egy barna, nyáltól csöpögő, állandóan csaholó egyént. De hát a húgomé volt, ő akarta... Egészen addig tartott a nagy szerelem, ameddig meg nem unta, hogy reggelenként hamarabb kell kelnie és le kell vinnie a kutyust a parkba, hogy az le tudja adni a benne felgyülemlett energiát és egyéb kézzelfogható dolgokat. Ha húgom Öméltósága nem pattant ki az ágyból, akkor apu volt kénytelen levinni a reggeli kávéja és két hivatalos telefon között. Vagy jött egy másik variáció: engem vertek ki az ágyból. Sőt, volt, hogy az ifjú lovag eleve engem választott, hajnali hatkor arcnyalásban részesített. Meg kell, hogy mondjam, eleinte nagyon idegesített, de néha kifejezetten szerettem levinni. Reggel még viszonylag friss volt a levegő és a séta nekem is jót tett. Igaz, néha futás lett belőle, amikor Rómeónak madárkergetési ingerenciái támadtak. Aztán karácsonyra kaptunk egy papagájpárt. Igen, most már kitisztult a kép, a kis madarakat a Franciaországban élő nagyné- nénk hozta ajándékba. A húgom természetesen azonnal kegyeibe fogadta Ricsit és Rózát. Tündének voltak. Megőrjítették Rómeót és szombat hajnalban engem is, amikor rákezdtek csivitelni a szobám mellett. Apu egyszerűen csak ördögfiókáknak nevezte őket és örökre kitiltotta eme rokont a lakásból. A húgom bezzeg agyba-főbe kényeztette őket, mindig engem kérdezett, vajon nem fáznak-e, elég finom-e az eledelük és büszkén mutogatta őket kis barátainak. így telt-múlt az idő. Apu már kezdett hozzászokni, hogy ő ébreszti az órát, nem fordítva, mint ahogy normáliséknál szokták, én is második lettem a futásfelmérésben a suliban, a reggeli „edzéseknek” köszönhetően. Történt egy nap, hogy pont Rómeó után szaladtam a parkban, amikor megláttam egy kis állatot a fák alatt. A kutyus egyből heves érdeklődést mutatott, de visszafogtam, mielőtt még bántotta volna a sünit. Mert az volt. Én még sosem láttam előtte sünt, így dupla érdeklődéssel figyeltem. O is nagyokat pislogott rám, akkor sem futott el, amikor a kezemet közelítettem hozzá. Utána láttam meg, hogy le van sérülve. Az egyik hátsó lábát húzta maga után. Nem hagyhattam ott! — Nem hagyhattam ott, csak úgy, egyedül... — Eddig is egyedül volt, nem bántotta senki rajtad kívül. — Hát persze, mert alig jártak az utcán. De délután biztos nem hagynák békén az általános iskolás fiúk, na meg azok a bájos szomszédok, akik miatt már háromszor kellett újraüvegeztetni a konyhaablakot. Akkor neki annyi. — Jól van, most nincs időm veled veszekedni, már egy fél órája mást kellene szidnom. Majd délután megbeszéljük — közölte apu, és elrobogott. Anyu még hozzátett egy fejcsóválást és követte aput, A húgom csak mosolygott. Estére már anyu adott a süninek tejet és anyáskodott felette, illetve ő ajánlotta, hogy hívjuk Sámuelnek, mert nekem kiskoromban Sün Sámuel volt a kedvenc mesém. Kivételesen egyetértőén kacsintottunk össze a húgommal. Szerencsére Sámuelnek nem volt komoly baja, sokáig élvezhette társaságunkat, lakásunkat, ami néha egy idegszanatóriumhoz hasonlított. Külön ládája volt a konyhában, ahová pár hetes konfliktus után Rómeó csak félve tette be a lábát. Madaraink is jól érezték magukat családunkban, olyannyira, hogy ők is családalapításra adták a fejüket. Egy vasárnap reggel, ami kivételesen csendesnek indult, se a papagájok, se a kutyus ugatása nem zavarta álmainkat, annál inkább a húgom, az ő ordítására ébredtünk. — Róza anya lett! Anya! Három gyereke van, nézzétek! — harsogott fel nemcsak minket, hanem az egész házat is. Olimpi- aikarikás-szemű szüleim beletörődve mosolyogtak, Rómeó farkcsóválva érdeklődött a folyó dolgokról és adta tudomásunkra, hogy neki is van egy kis elintéznivaló folyó ügye. Süni is pislogva kukucskált ki a ládából, mi a csődület tárgya. A papagájokat természetesen nem tartottuk meg, eladtuk a közeli állatkereskedésnek. Pont jókor, mert kellett a hely és az időráfordítás a teknősnek. Bence, azaz egy túlméretezett ékszerteknős egyik barátnőm tulajdonát képezte, de ez a tény nem akadályozta meg abban, hogy hozzám forduljon, amikor arról volt szó, hogy vigyázni kell állatkájukra, míg ők költözködnek. Meg kell hagyni, elég nagy volt a drága, alig fért el a mosogatóban. Anyu persze ismét egy gutaütés közeledtét jelezte, amint megpillantotta a hüllőt és kis híján elejtette a nagymamámtól kapottjénait. Akkor sem akart megbékélni, amikor bemutattam őket egymásnak és közöltem, hogy ő Andié és csak pár napig vendégeskedik nálunk. Anyu nyafogott, hogy nézzen ő most már az ismerősök szemébe, hiszen mindenki állatmenhelynek néz minket. A házban is hallotta már egy párszor, hogy állatfarmnak titulálták a lakásunkat. Kijelentettem, hogy én ennek csak örülni tudok és a szomszédok biztos, csak irigyek, de anyu azt mondta, ne szemtelenkedjek. A lényeg, hogy a végén Bence maradt. Apu holtfáradtan ugyanis csak egy igent tudott kinyögni, mielőtt kiszedtük Bencét a kádból, mármint hogy apu meg tudjon fürödni. Andi két hét múlva további haladékot kért, már berendezkedtek, de még nem tudja, hová tegyék a tekit. Én örültem neki a legjobban! Nem teremtődhetett a Földön még egy olyan állat, mint Bence, ő éppen megfelelt nekem. Nem ugatott, nem pisilte teli a lakást, ha nem lett időben kiengedve, nem karattyolt hajnalok hajnalán és nem szúrt. Csak szépen, komótosan'eszegette a szárított rákocskáit, nem zavart sok vizet, szó szerint sem. O egyébként a fürdőszobában kapott helyet a mosógép mellett. Ä húgom néha együtt fürdik vele, beleteszi egy lavórba, majd azt a fürdővizébe, miután megértettem vele, hogy Bence nem biztos, hogy rajong a habfürdőért. És már elég jó ideje itt van. Már majdnem egy fél éve. Andi itt felejtette. Nem probléma, cserébe megajándékoztam őt pár Ricsi és Róza „termékkel”, ugyanis három-négy havonta mindig megajándékoznak minket egy pár fiókával. Azóta már anyu is megbékélt a tekivel és lecsillapítja a húgomat, ha tini nindzsa tek- nőcöset akar vele játszani. Ezen kívül láttam már, milyen szeretettel adta neki a gilisztákat és a vízi herkentyűket. Tulajdonképpen az egész állatosdinak az a vége, hogy nincs vége... A húgom most hatodikos az iskolában, eltelt egy pár év, mióta Rómeót kapta, már eldöntött tény, hogy biológia szakra szeretne menni a gimiben, és ennek következtében megcsinál minden pluszfeladatot. Ebből kifolyólag van már élő bogárgyűjteményünk — sajnálta megölni őket —, húsvétra kapott egy nyuszit is, amivel valami állatpszichológiai kísérleteket végez, sőt, újabban növényeket is gyűjt és hoz haza. Családunk egyedül a kaktuszt nem szenvedheti, mivel a kislány nagyon változó helyekre tudja azokat rakni. Főleg Sámuel nem bírja rokonát, mert rájött, hogy amaz néha nagyobbat szúr. Most már mindenkit sajnál, akit megszúr, Rómeó is bátrabban támadja le a húgomat a nyitott hűtő előtt. Meg lehet szokni, higgyétek el. Most már vizuálisan is el tudom képzelni Durell: Állatok az ágyamban és hasonló frappáns könyveinek tartalmát. Nálunk dettó ugyanaz a helyzet. Reggel már beprogramozottan kelek fel és viszem le Rómeót, őkelme újabban fajtabéli Júliák után kuj- torog mellesleg. Mire visszatérünk lógó nyelvvel, farkaséhesen — mindketten —, hugi már a madarakat eteti és az ablakpárkányra is szór egy kis eleséget, mint mondta, a féltékenység az állatoknál is előfordul. Amikor pedig hazajövök a suliból, nem csodálkozom, ha egyszerre repül a karjaimba egy nyáladzó kutya, két tollas rikácsoló egyén, mászik rám egy szúrós lény és fröcsköl össze egy másik. A többi ideiglenes lakóról már nem is beszélve. Most mondjam azt, hogy így teljes az életem, velük? Mondom. Csak a húgomnak eszébe ne jusson a macija... Ámbrus Natália, Bethlen Gábor Református Gimnázium, Hódmezővásárhely Vidéki csendélet. Megszokott látvány: kutya és macska igazi barátságban a gazdi simogató kezei alatt fotó: fazekas László
