Békés Megyei Hírlap, 1998. május (53. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-02-03 / 102. szám
Juhász Gyula balladája / Evekig tartotta hatalmában áldozatát Nem kerestem a képet, csak egyszerűen előttem termett. És ha már így történt, vallatni kezdtem az ismeretlen fotográfus lencséjébe néző férfit, Juhász Endrét. Történetesen Juhász Gyula testvérét, a nagyapámat. „Tizennégy évvel volt idősebb nálam, azaz amikor Gyula érettségizett én még óvodába jártam.” — mesélte nagyapám. (8. oldal) Mentális energiákkal rendelkezni: hatalom. Olyan hatalom, amellyel nem szabad visszaélni, még inkább rossz célra felhasználni tilos azokat. Gondoljunk bele, milyen komoly károkat lehetett volna okozni egy olyan paraképességgel, amivel Úri Geller vagy Nina Kulagina rendelkezett. Mindkettőjükkel végeztek olyan kísérleteket, amelynek a célja az élet kioltása lett volna. (9. oldal) Mind a dologhoz volt szoktatva Dolgos élet áll az orosházi Horváth Sándorné mögött, aki 6 fiút és 2 lányt szült és nevelt fel. Gyermekeire büszke, hiszen becsületes, családszerető emberekké váltak, mindannyiukra számíthat, aki szeretett férjét 55 évi házasság után néhány hónappal ezelőtt vesztette el. A papa már nem érhette meg párjának kitüntetését. Rózsika néni ugyanis április 29-én Wertheim Albertnek, a Békés Megyei Hadkiegészítő Parancsnokság helyettesének a tolmácsolásában hallgathatta meg a Magyar Honvédség főparancsnokának, Végh Ferencnek anyáknapjára kiadott díszparancsát és vehette át az ezzel járó pénzjutalmat. Az orosházi Horváth Sándornét anyáknapján 8 gyermeke köszönti virággal fotó: lehoczky Péter — Drága jó urammal 1943 márciusában esküdtünk meg, de 1 hónap múlva már vitték is a frontra. 1945-ben került ismét haza, az első gyerek, Katika 1946-ban született, majd jöttek szépen sorban a többiek: Sanyikám 1947-ban, Imikém 1949-ben, Gézám 1950-ben, Ferikém 1951-ben, Magdikám 1955- ben, Tibiként 1957-ben, Karcsikám pedig 1959-ben. Nem mondom, hogy könnyű volt 8 pici gyerekkel az élet, de sem én, sem a férjem nem ijedtünk meg a munkától. Abban a világban nem volt ám gyes, meg támogatás, meg nagycsaládosok segítése, semmi! Egyszerre 5 gyerekem járt iskolába, de senki meg nem kérdezte, van-e cipőre, tankönyvre pénzünk. Persze, hogy volt, mert előteremtettük. De nem úgy, hogy mástól vártuk a segítséget, á, dehogy! Mivel egy keresetből nem lehetett már akkor sem ennyi éhes szájat etetni, ruházni, elmentem én is dolgozni — emlékezik a 75 éves, azóta 13- szoros nagymama és kétszeres dédi, akit az ünnepség után otthonában kerestünk fel. Népes asszonytársaság fogadott bennünket, Rózsika néni lányai, menyei várták, hogy a mamát „vallatóra fogja” a tollforgató. — A 8 gyerek, a háztartási és a házkörüli munkák mellett mit tudott még vállalni? — Mikor, mit! Monoron a kövesút mellett laktunk, amikor megetettem a jószágot, elláttam a gyerekeimet, elmentem paradicsomot főzni, tarhonyát készíteni, meszelni, főzni, attól függően, hol kellett a segítség. A 60-as évektől én az orosházi gimnázium konyháján voltam főzőnő, onnan mentem nyugdíjba 1980-ban. A férjem először a téeszben volt, majd a faiparnál helyezkedett el. Szükséget soha nem szenvedtünk. — A gyerekei is segítettek otthon? — Mind a dologhoz volt szoktatva. Soha nem követelőztek, beérték azzal, ami volt. Nem voltak válogatósak, mindent szerettek. Nálunk a harag sem volt divat. Én a saját édesanyámtól, nagyanyámtól is azt tanultam, az asz- szony dolga, hogy összetartsa a családot. Nálunk ez úgy érzem, sikerült is. A férjem mindig azt mondta: — Csináld te, anyjuk! O soha nem szólt a gyerekeknek rosszat, nálunk nem volt divat sem a káromkodás, sem a veszekedés. A gyerekeim szorgalmas, dolgos emberek lettek, szeretik egymást, ha valamelyik bajban van, mindig számíthatnak egymásra, mennek és segítenek egymáson. — Hogyan lehetett 8 gyerekre odafigyelni? — Nekem sikerült. Még a tanyán laktunk, amikor a szomszédasszony átjött hozzám, beszélgettünk, közben valamit csináltam, amikor valamelyik gyerekem arra kért: — Anyu! Figyelsz rám!? Természetesen nem hagytam válasz nélkül a dolgot, mert szerintem csak így lehet gyereket nevelni. Akkor jegyezte meg a szomszéd: — Csodállak, hogy te mindig, minden gyerekedre oda tudsz figyelni!? — Aggódott-e a fiaiért, amikor bevonultak katonának? — Büszke voltam mindegyikre. Sanyikám még 28 hónapig katonáskodott, Imikém sokáig betegeskedett, mindig azt mondtam, inkább vinnék el katonának, mint hogy lássam, mennyire szenved. Tibi és Karcsi Kiskunhalason voltak határőrök. Én úgy gondolom, amelyik fiúgyerek nem katonáskodik, annak valami baja van — úgy lesznek emberek. Csudákszom is a mostaniakon, akik azon iparkodnak, hogyan húzzák ki magukat a mundér viselése alól! —A két lányáról még nem is beszéltünk! — Sose felejtem el, amikor az elsőszülött gyermekem, Katika bálba készült! Arra még csak-csak jutott pénz, hogy a báli ruhának megvegyem az anyagot, de a varratásra nem tellett. Nem okozott gondot ez sem, a varrógépemen megcsináltam a ruhát. Katikám kárpitosnak tanult, Magdikám pedig pék. Mindketten nagyon értik a szakmájukat. Az idősebbik lányom annak idején sokat segített a testvérek nevelésében és a ház körül is, hiszen mi eljártunk dolgozni. Nyugodtan rá mertem bízni mindent. Émlékszem, amikor kiházasítottuk, a lakodalomra kapott bútort, meg sok egyebet. Mondta is az én kislányom: — Anyu! Sok lány csak 2 bőrönd ruhát, kelengyét kap, én meg ennyi mindent?! — A Horváth gyerekek is felvállalták a sokgyermekes családmodellt? — Á, dehogy! Csak Gézáméknál van 3 gyerek, a többiek kettőt vállaltak. Nem is csodálkozom, hiszen nálunk jó volt a sok gyerek, de nem volt könnyű velük. — Volt-e valamilyen luxus Rózsika néniék életében a nyolc gyerek mellett — Nyugdíjasként könnyebb lett minden: eljutottunk a Balatonra, Mátrafüredre, jártunk színházba, volt bérletünk is. Mostanában is mehettünk volna, de nekem már a lábam nem bírja a megerőltetést. Most üt vissza a valamikori sok-sok dolgos év hóban, fagyban... —Hogy telnek mostanában a napjai Rózsika néninek? — A ház körül most is van mit csinálni. Mielőtt jöttek az újságtól, akkor is a csirkéknél voltam az udvaron. Egyébként 5 órakor kelek, ellátom a jószágot, főzök, ebéd után olvasgatok. A szerelmes történeteket azért szeretem, mert a végén nem kell sokat gondolkodni. De nagyon szeretek tésztát gyúrni, a gyerekeim, unokáim kedvére főzőcskézni. Azt szeretem látni, amikor az asztalról minden elfogy, jóízűen fogyasztják el a főztömet. — Gyakran meglátogatják Rózsika nénit a fiai és a lányai? — Látja, most is itt vannak körülöttem. Minden nap jönnek, ők a bevásárlók, én ritkán mozdulok ki. Segítenek a nagytakarításban is, a többi dolgot viszont elvégzem magam. Tőlük most kapom vissza mind azt a jót, amit megtanítottam nekik. —Divat-e a családban az ajándékozás? — Én akkor adok, amikor tudok. Lehet, hogy éppen nem karácsonykor, névnapkor, hanem amikor futja. De ha arra gondol, kapok-e anyáknapjára valamit, cikkor büszkén mondhatom, minden gyerekem virággal kedveskedik olyankor. Én meg az előszobában gyönyörködöm a szebb- nél-szebb csokrokban, a gyerekeim virágaiban. Csete Ilona
