Békés Megyei Hírlap, 1998. május (53. évfolyam, 102-126. szám)

1998-05-02-03 / 102. szám

8

1998. május 2-3., szombat-vasárnap

in

Nagyapámtól hallott történetek Nép és történelem összefüggései

f • Illéssy Péter kiállítása a gyomaendrődi Városi Képtárban

Gyula balladaja

Nem kerestem a képet., csak egyszerűen előttem termett. És ha már így történt, vallatni kezdtem az ismeretlen fotográfus lencséjébe néző férfit, Juhász Endrét. Történetesen Juhász Gyula testvérét, a nagyapámat.

— Száztizenöt éve született Gyula bácsi. Cikket írnék a Békés Megyei Hírlapba. Elkelne egy kis segítség.

— Mire vagy kíváncsi? — kérdezi és közben rám hunyorít.

— Minden érdekel — válaszolom.

„Tizennégy évvel volt idősebb nálam, azaz amikor Gyula érettségizett én még óvodába jártam. E korszakomból való az első vele kapcsolatos élményem, egy Szeged környékbeli erdőbe tett kirándulásunk. Több mint száz év távlatából is tisztán emlékszem, amint virágokat szedünk, fényes hátú bogarakra, pillangókra vadászunk. Magyaráz, a neveiket mondja, és arról beszél, hogy az iskolában ezekkel a tárgyakkal is foglalkoznom kell. Azon a délelőttön nagyon boldog voltam...

*

Harmadikos elemista lehettem, amikor az egyik este édesanyám és nagyapám kétségbeesett szavaira lettem figyelmes, s amelyekből kiderült, hogy bátyámon műtétet hajtottak végre. Az 1905-ös budapesti tüntetések során testvérem órára sietett, amikor szembetalálta magát az egyetemre behatoló csendőrökkel. A fejére irányított kardcsapást a nála lévő Ovidius-kötet- tel képtelen volt kivédeni. Karműtétjét követően betegszabadságát Szegeden töltötte. Ekkor lett A Szeged és Vidéke munkatársa. A lap tulajdonosa, dr. Balassa Ármin elismerte bontakozó írói tehetségét, mi több, bátorította.

*

Szeretett rajzolni. Percek alatt kész volt egy-egy jellegzetes fejjel. Kérésemre vágtató lovakat varázsolt a papírra. Hálából csendben maradtam versírás idején. Az alkotást séta előzte meg a szobában. Néhány fertályóra múltán íróasztalához ült és rögzítette gondolatait. A végső formába öntés előtt még egy kiadós séta következett, majd jól olvasható betűk kerültek a fehér lapokra. Elkeserítette, ha sajtóhiba csúszott verseibe.

*

A szegedi Ipar utcai házunkban szertartásosak voltak az ebédek. Amikor az öreg Dömötör templom harangja a delet kongatta, az asztalon gőzölgőit a leves. A házirend csupán Gyulára nem vonatkozott. O az általa választott időben, külön étkezett. Könyvvel vagy újsággal a kezében ült asztalhoz, ezért sűrűn kellett figyelmeztetni, hogy elhűl az étel. Rövid időre megszakította ugyan az olvasást, ám néhány perccel később ismét a betűk kötötték le figyelmét.

A költő 115 éve született

Az étkezés végén azonban sohasem mulasztotta el megköszönni az ebédet.

*

Apró gyerek lehettem, amikor egy nyári zivatar után a szomszéd gyerekekkel mezítláb rohantunk a közeli Templom térre (a mai Dóm térre. — A szerk.). Pogány életörömmel játszottunk a bokáig érő tócsákban, amikor megjelent Gyula, és arra kért, menjek haza. Otthon az édesanyám az ítélet végrehajtását bátyámra bízta. Kíváncsian vártam, miként oldja meg a kényes helyzetet. Megsajnáltam és biztatni kezdtem: suhints ide, testvér, kapok én éppen eleget a tanító bácsitól, mégis jó szívvel vagyok iránta, így hát köztünk sem lesz harag. Nemhogy a kezét, de még a hangját sem emelte fel. Tőle csak simogatást, hasznos tanácsokat és értékes könyveket kaptam.

*

Az I. világháború kitörésekor az elsők között ismerte föl annak értelmetlenségét és népellenességét. Háborús versei közül kettő kifejezett kérésemre született. Gimnáziumi önképzőkörünk előadássorozat keretében ismertette a világégés előzményeit, s azokon egy-egy szavalat is elhangzott. Történelem- tanárom, aki novícius korából ismerte bátyámat, arra kért, hogy kérjem fö! versírásra. Az opuszok megjelentek a helyi újságokban, ám köteteibe egyiket sem vette föl.

*

Ezerkilencszáztizenöt nyarán Brassóban teljesítettem szolgálatot. 1918 novemberéig mindössze egyszer, 1916 tavaszán találkoztunk. Végtelen örömöt okozott az olasz frontra küldött verseskötete, továbbá bátorító levele. Novemberi hazaérkezésemkor egy kiegyensúlyozott testvért láttam viszont. Minden perce foglalt, ír, szónokol, előadásokat tart, mi több, rábízzák a szegedi színház művészeti vezetését. Önmagából kiindulva nehezen értette meg, hogy a színészek miért kötik gázsihoz a szerepvállalást. Már úgy volt, mesélte nevetve, hogy az egyik szerepet én játszom el. Az elgondolás mosolyogni való, ám az ügy iránti lelkesedése, az alázat tiszteletre méltó.

*

Ezerkilencszázhuszonkilenc februárjában Makón Ady-emlékünnepséget rendeztek. Az ünnepről hazatérve Bokor utcai lakásunkba vezetett az első útja. Édesanyád felől érdeklődött, s már indult is elé az iskolához. Nagy tálca süteménnyel, nevetgélve érkeztek haza. Ez volt az utolsó boldog együttlétük, mert azt követően elhatalmasodott rajta a depresszió. Bátyám elmondása szerint kimerültnek érezte magát, de az őt ünneplő makóiaknak nem akart csalódást okozni. Hajnalig dolgoztatta az agyát, és ez meghaladta az erejét.

*

Különös betegsége volt. Olykor derű költözött az arcára, s úgy beszélt a legkülönfélébb dolgokról, mint aki egyetlen pillanatra sem kapcsolódott ki az eseményekből. Ilyenkor valósággal föllélegeztünk, mert azt hittük, megtört a varázs, ismét a munkájának élhet.

*

E rövid korszakok után megint magába roskadt. A dolgok iránti érdektelenségét gyakran színlelte. Ha magára maradt, sokat olvasott. Ez nyilvánvaló volt, hiszen mindenről tudott, mindenre reagált. Egy alkalommal családi körben arra biztattuk édesanyádat, hogy szavalja el Gyula egyik versét. O azonban megmakacsolta magát, s nem nyitotta ki a száját. A kínos helyzetet a szomszéd szobában tartózkodó bátyám oldotta meg. Valami olyat mondott, hogy több esze van annak a gyereknek, mint sok felnőttnek, nem szaval ő olyan verset.

Nővérem arra kért, törődjek többet Gyulával. Sétáljak vele, mert az egészséges ember is beteg lesz, ha odahaza a négy falat nézi. A Tisza-parton, a kedves Stefánia bokrai és fái között haladtunk. Egyszer csak megállt, felém fordult, s a következőket mondta: „Testvér, elég volt, úgy fáj itt minden. Nem bírom tovább...”

*

Két nappal 54. születésnapja után, 1937. április 6-án reggel Gyula nem kelt föl a megszokott időben. Amikor édesanyám bement a szobájába, mozdulatlanul találta ágyában. Áz orvosok már nem tudtak segíteni. Estefelé örökre elaludt. A kelleténél több altatót vett be... Nem hiszem, hogy öngyilkos lett...”

Thékes István

A képtár új Illéssy-kiállítását április elején nyitotta meg Banner Zoltán művészettörténész, a rendezés Illéssy Zoltán munkája, a zenei aláfestésről a művész unokaöccse, Illéssy István és családja gondoskodott.

Megnyitójában Banner Zoltán elemezte a NÉP és a TÖRTÉNELEM összefüggéseit. A népet alkotó egyszerű, szürke, hétköznapi emberek — mi mindnyájan és a hajdanvolt ősök — az élet, az emberi nem folytonosságát biztosító, önmagát gyermekeiben, az egyszerű reprodukáláson túl magasabb szinten újjáteremtő ténykedése nélkül nem létezne történelem.

Pedig a századok kevés jót hoztak a népnek, hiszen az írott történelem vesztes vagy nyertes háborúk és forradalmak története, ahol a nép gyermeke bármelyik oldalon áll is, csak vesztes lehet, rosszabb esetben áldozat. Mégis, miért vállalja a NÉP újra és újra az áldozatot, mitől válik, s mikortól NEMZETTÉ? Erről szólnak Illéssy Péter történelmi képei, a Dózsa-sorozat, a Memento 1914. és az Utcai harc 1956., s mind a többi, amelyeknek uralkodó színe a fekete, mint ahogy fekete volt nemzetünk történelme is.

A művész és nemzedéktársai nép- és történelemlátását a trianoni sokk, a második Mohács tragédiája mélyen meghatározta. Ezért kapcsolódott Illéssy Péter a KÁLÓT vidékfejlesztő, a parasztifjúságot felkaroló népfőiskolái mozgalmához, a nemzet felemelkedését a

Dózsa népe

tiszta, romlatlan tehetségektől, a paraszti őserőtől remélve. Vallásos művészetét és a KALOT-ban kifejtett művelődésszervező és oktató tevékenységét a kis összekötő folyosón mutatjuk be.

A belső teremben a népéletből vett jeleneteket és népi alakokat ábrázoló alkotásokat láthatunk. Különösen a Kalotaszeg és a Matyóföld népművészete hatott Illéssyre. Több néprajzi kutatótáborban is részt vett, élményeit hol romantikus, hol etnográfiai hitelességű tempera- és akvarellfestménye- ken, krétarajzokon rögzítette.

Banner Zoltán beszélt a művész talán már a maga korában is konzervatív, de életével, felfogásával mindig egyező stílusáról, amely folytatta az egykori mester, Rudnay Gyula historizáló, a nemzeti festészet megteremtését szolgáló törekvéseit. Ezt a szellemi hagyatékot nem volt hajlandó megtagadni az ötvenes években sem, s emiatt viszonylag korán, 1962-ben, alig hatvanévesen bekövetkezett halálát mellőzötten, egzisztenciális nehézségekkel küszködve élt és dolgozott.

A megnyitó előadás bevezetéseként, majd zárásaként az Illéssy család kis kamarazenekara reneszánsz és egyházi dallamokkal emelte a rendezvény fényét. A közreműködők megérdemlik, hogy név szerint is megemlítsük őket: a legnagyobb fiú, a 15 éves Péter fagotton, a 13 éves Orsolya fuvolán, a 13 éves Pali furulyán játszott, az anya, Mariann és a 9 éves Misi énekelt, az apa, István pedig gitározott, énekelt, s mint jó karmester irányította a kis együttest. Bula Teréz

„Benőtte a fű az elégiák billentyűzetét...”

Az En mint mű, Kántor Zsolt költészetéről

Kántor Zsolt új és válogatott verseket tartalmazó, Félregombolt égbolt című kötete miközben folytonosan átalakulóban, változóban lévőnek mutatja ezt a költészetet a költői szemlélet és beszédmód állandóságáról, egyenességéről is árulkodik.

Kántornak nem kellett eljutnia a nyu- gatos impresszionizmustól és rníves- ségtől az avantgárd szürrealista szabad asszociációin keresztül a neo- avantgárd ihletésű szójátékokig, a posztmodem szövegirodalomig, mert mindezt szinte már kezdettől felmutatja, mint ahogy a versformák változatosságát is a kötöttebb alakzatoktól, a szonettől a szabad versen át a prózaversekig, az úgynevezett szövegig. Az állandóság tehát nem egysíkúságot jelent formailag sem, hanem inkább a gazdagság, a sokszínűség állandóságát. Nem alaptalanul nevezi Határ Győző egyik írásában poéta doctus- nak Kántort.

Állandó és nagyra törő Kántor ambíciója is: a nyelv, a költészet segítségével birtokba venni a világot, megérteni a létet, nem önmagáért természetesen, hanem azért, hogy az individum, az „Én" is megértse és megtalálja benne a helyét. Létértés és önértés, létismeret és önismeret egymás függvényei, ahogy az 1993- as Kék szótövek Paradigmák című versében is: „A leírt lét bennünk jön létre... Transzformációk / lebegnek, teóriák, a megértéssel részévé válunk / a világnak.” Egyidejűleg és egymást erősítve zajlik tehát a Kántor-versekben a mitológiai és legmodernebb létfilozófiai és nyelvfilozófiai ismeretekkel felvértezett, szenvedélyes küzdelem. Az önazonosságát kereső lírai én számára a megismerés, a megértés, a magány, az egyedüllét, az egzisztenciális félelem és szorongás leküzdésének az esélye. A világ tényeiben értelmet kell találni, a hiányt pótolni kell, az űrt be kell tölteni. A modern, a XX. századi ember jól ismert életérzéseinek, léthelyzeteinek feldolgozása önmagában még nem tenné eredetivé és figyelemre méltóvá Kántor költészetét, hiszen oly sokan és oly hatásosan megverselték már azokat, de az már azzá teszi, hogy az egyéni fogalmazásmód révén új megvilágításokba helyezi, újraszituálja a jellegzetes létélményt, vagy ahogy Tandori Dezső fogalmaz egyik Kántorról szóló írásában, ő nem egyszerűen variálja az alaptémát, hanem

„variációt tud az alaptémára”. Megkapó és magával ragadó módon képes Kántor az egyéni, családi hétköznapi élet esetlegességeit létfilozófiai síkokba emelve általánosabb (emberi) érvénnyel felruházni, az élet természeti és tárgyi elemeiből magánmitológiát teremteni, a világ tényei és lényei iránti sokoldalú érzékenységét az olvasó számára is szenzuális élményt teremtve, áradó, burjánzó szózuhatagokban közvetíteni. A teljesség iránti olthatatlan szomj készteti harmonikus együtt- munkálásra a versekben a lelket és a tudatot, az érzelmet és az értelmet, a finom érzéki konkrétumokat és a filozofikus elvontságokat. A lírai én hol leplezetlenül feltárulkozik, hol rejtőzködik, szerepeket ölt, maszkok mögé bújik. Ám az álarc se nagyon képes leplezni a magány falát áttörni vágyó szenvedélyes vallomásvágyat. Ezért is lesz ez a költészet határozottan elégikus karakterű, minden antipoétikus elvontsága és prózaisága ellenére, és annak ellenére, hogy alkotója ellenelégiát ír,

azt állítva, hogy „Benőtte a fű az elégiák billentyűzetét, / nem kedvez a kiszolgáltatottság a búsongó monológoknak.” — Ellenelégia. No, meg azért is, mert még a létezés csodája, rejtélye kiváltotta ámulat és elragadtatás sem mentes soha a kételytől, a rezignációtól.

A bujkáló elégikusságnál is látványosabban karakterisztikus vonása Kántor költészetének a retorikusság. A vallomás kifejezésmódja, eszköze ugyanis a hangsúlyozott beszédtevékenység, a belső monológ, az önmegszólítás, az Úrhoz, a Kedveshez való beszélés, így a verset gyakorta a retorika szabályszerűségei formázzák. A lírai én „a diskurzus számos regiszterén játszik” a(z önjkifejezés, az (Ön megjalkotás és a kapcsolatteremtés érdekében. A megalkotott Én már maga a mű, amelyben tükröződik a lét: „Az Én mint mű. Könnyű kis darab. Materializálódott / teória. / A Véletlen fa- ragványa. Elvonttal tükrözött Lét.” — A káprázat háza.

Elek Tibor