Békés Megyei Hírlap, 1998. március (53. évfolyam, 51-76. szám)
1998-03-21-22 / 68. szám
1998. március 21-22., szombat-vasárnap l«Mll ember adni született Egy nap Hegedűs Endre zongoraművésszel Ritkán megélt zenei élménynek lehettünk szem- és fültanúi március 3-án Békéscsabán, a Bartók Béla Zeneiskolában. Hegedűs Endre zongoraművész tartott szakmai továbbképzést és adott este nagy sikerű koncertet a Bartók-teremben. Az egész napos program elénk tárta a művész életútját, japán élményeit és a megyei zongoratanítás helyzetéről is képet kaphattunk. A művész a továbbképzésen egyik tanítványával Hegedűs Endre hangversenyéletünk ismert szólistája; előző nap éppen Gyulán volt a megyénkben koncertje. Zongoraművészi diplomáját 1980-ban szerezte a budapesti Liszt Ferenc Zene- művészeti Főiskolán. Hódmezővásárhelyi születésű, első ottani zongoratanára az a Kovács Pálné volt. aki ma a békéscsabai zeneiskola tanára. A művész mostani meghívását talán ez az emberi tényező is aktuálissá tette. — A tanáraimra mindig tisztelettel emlékezem, a 88 éves Hajdú Anna nénihez — aki zongorakorrepetitor volt a Zeneakadémián — a mai napig visszajárok előjátszani egy-egy műsoromat. Hihetetlen sokat lehet a bölcsességéből meríteni. Ő tanított meg arra, hogy az ember adni született. Örömet, élményt, szeretetet. Anna néni — tanárait végigvezetve — áttételesen Liszt-tanítványnak tekinthető. Számomra is Liszt a követendő példa. Művészete, hazafisá- ga (noha nem beszélt magyarul, mégis magyarnak vallotta magát), tettei, ahogy segített a bajbajutottakon, az országon. A Zeneakadémia megalapításával, fantasztikus dallamkincsével örökbecsű értéket hagyott ránk. Az egész világra. Boldog vagyok, hogy a zenére tettem föl az életem. Romantikus alkat lévén Chopin és Liszt zongorairodalma áll hozzám a legközelebb. Soha nem a magam gyönyörűségére akartam muzsikálni. Biztos van ebben egyfajta exhibicionizmus is, de inkább az adni vágyás motivált, a saját érzéseim és a zeneszerzők gondolatainak megosztása a közönséggel. Hároméves koromtól szinte önállóan nevelkedtem. A szüleim dolgoztak, nagymamám főzött rám, egyedül voltam otthon a rádióval és a zongorával, az építőkocka kevésbé érdekelt. — Úgy tudom, Ön Japánban is tanított éveken át. Ott is divat óvodáskorban elkezdeni a zenetanulást. — Az egy más világ. Ott a szülők ambíciói és a pénztárcája a döntőek. A határ a csillagos ég. A 140 milliós országban 2 millió(!) zongoratanár működik; alsófokon nincs szervezett, állami oktatás, de majd’ minden családban van pianínó vagy digitális zongora. Az órákról videofelvétel készül, amit a növendék hazavihet, tanulmányozhat. Precíz dolog. A felsőoktatás már állami keretek közt zajlik. Én a szapporói Hokkaido Egyetemen tanítottam három évig, 1992-ig. Később Amerikában, Kanadában is. Érdekes módon itthon erre nem nyílt lehetőségem. — Mi volt az oka? — A Zeneakadémián Kocsis Zoltán növendéke voltam, mindig azt hirdette, hogy én vagyok a legtehetségesebb tanítványa. Aztán, ahogy végeztem, egyből csönd lett körülöttem. O tűz, jó nála melegedni, de ha túl közel . kerül hozzá az ember, néha megéget. El kellett távolodnom tőle, hogy megtaláljam az egyéni hangomat. A sikerhez szerencse is kell. Valamelyik nagy ember mondta, hogy a zseni 1% tehetség, 99% verejték. A japánoknál is megszoktam, hogy mindent százalékban számolnak. A kilencvenkilencbe belefér az a lótás-futás a szerencse vagy a szponzorok után, ami jellemző az életemre. — De hisz győzelmet győzelemre halmozott a nemzetközi versenyeken! Ezekről alig hallhattunk itthon. — Húsz verseny van mögöttem, ezekből tíz győzelem. Olyan második díjak, ahol az elsőt nem adták ki: Atheneum verseny Görögországban, a Milánói Scala versenye, Enna, majd Ausztráliában a versenygyőztesek versenyén szintén II. díj. Az 1981-es Liszt—Bartók versenyen ötödik lettem, egy évvel később Monsában első. Sidneyben két nagyzenekari estem volt tévéfelvétellel, Tokióban legutóbb a Bartók vonósnégyessel játszottam a televízióban. Az összes lehetőséget magamnak kellett megteremtenem, hisz sokáig még útlevelet is alig kaptam. Nem tartoztam a befutottak közé. — Keserűséget érzek a szavaiban. — így is mondhatnám, hisz a sajtó, a média sokat tehetnek azért, hogy valakit művésszé kiáltsanak vagy a háttérbe szorítsanak. — Hírlik, szívesen felkarolja a fiatalokat. Legutóbb Kelemen Barnabással, a Szigeti József Hegedűverseny második díjasával játszott. CD-lemezei jelennek meg, márciusban Liszt: A-dúr zongoraversenyét adja elő a budapesti tavaszi fesztiválon. Ez azért egyfajta elégtétel lehet egy 44 éves művész számára. — Jó pár évig a Filharmónia ösztöndíjasa voltam, később a szólistája lettem. Volt úgy, hogy havi 2500-ért 12 koncertet kellett teljesítenem, és persze Alma-Atába is engem küldtek. Feleségem is zongoraművész, három kiskorú gyermekünk van. Végre most engedhettük meg magunknak, hogy házépítésbe kezdjünk. A japán életformát nem tudtuk megszokni. A legmodernebb kapitalizmussal kevert feudalizmus, mely arra az országra jellemző. Az emberek elfojtott egyénisége, a mosolyok mögé bújtatott engedelmesség, mely öröktől fogva a génjeikben van és rombolja a szervezetüket is, tőlünk idegen. Magyar vagyok, itt születtem, és el kellett mennem ahhoz messzire, hogy ráébredjek, milyen hatalmas kincs van itthon, ebben a kis országban. Az emberekben, a fejekben, a lelkekben, az őseinktől örökölt erőben, a táj szépségeiben. Csodálom, tisztelem, hogy a magyar gyerekek és zenetanáraik milyen elöl állnak a világban. Nyitottságban, tehetségben, tudásban. A közelmúltban olyan CD-lemezeik jelentek meg, melyet a világörökség részévé nyilvánított az UNESCO Zenei Tanácsa. Elszorul a szívem» ahogyan muzsikálnak. — Békés megyei tapasztalatai a továbbképzés után? — Sok drága gyermeket hallottam, kinyíltak, fogékonyak voltak, jó volt velük együtt dolgozni. Értékes munka folyik itt, a békéscsabai Benedekfi István a maga 14 évével belépett a profi zongoristák közé. Gratulálok mindenkinek! A kollégák szeretete, a gyerekek tehetsége, mosolya erőt ad nekem a továbbiakhoz. Itthon szeretnék hasznos lenni. Hívjanak bármikor, jövök! Az esti koncert közönsége szűnni nem akaró tapssal köszönte meg Hegedűs Endrének a nap élményeit és a művész által bravúrosan megszólaltatott Chopin- és Liszt-műveket. F. Pálfy Zsuzsa Zoltai Dénes és Domokos Mátyás hetvenedik életévében Akikre büszkék lehetünk Az 1998-as Polisz Irodalmi Kalendáriumban két jeres gyulai származású személyről is olvashatunk. Bemutatkozik önéletrajzi írásaival Zoltai Dénes zeneesztéta, filozófiatörténész, aki 1928. március 6-án született „a középkori téglaváráról híres alföldi kisvárosban” és Domokos Mátyás, a század magyar irodalmának avatott ismerője, aki 1928. április 18-án született az úgynevezett Pálffy-házban. Mindketten hetvenedik életévükben járnak. Zoltai Dénes magyar—filozófia szakon végzett Budapesten, volt vidéki középiskolai tanár, az MTA Filozófia- történeti Intézetének igazgatója, az ELTE esztétikai tanszékének docense, tanszékvezetője. A fdozófiatudomány doktora. Domokos Mátyás a magyar irodalom, különösképpen a mindenkori élő magyar irodalom kutatója, szerkesztője. Gondozta Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor műveit. Diák volt Makón, Szegeden, Budapesten 1949-ben kizárták az Eötvös Kollégiumból. Tanár, könyvtáros, a Szépirodalmi Könyvkiadó felelős szerkesztője, a Holmi című folyóirat szerkesztője. József Attila-, Déry Tibor-, Illés Endre- és Széchenyi-díjas. Zoltai Dénes önéletrajzi soraiból megtudhatjuk, hogy szülei Gyulán „a Németvárosból költöztek át a Krino- linnak nevezett tisztviselőtelepre, az akkoriban még vadregényes vár- és kastélykert mellé.” Az eredeti családnév Steigerwald, a délfrank vidékről Harruckem báró telepítette ide az ősöket. — A front még kora ősszel (1944- ben, a szerk.) átviharzott felettünk... A német nevűeket, 17 éves kortól, orosz- országi munkatáborokba hurcolták a szülővárosból; egyik unokatestvérem volt közöttük az első halott. Én ezt megúsztam, merthogy két hónap híján még nem töltöttem be a 17-et — írja. És ma? „...máig a Múzeum körúti öreg épületben tartom előadásaimat, Lukács egykori katedráján, egyebek mellett Hegelről és Wagnerről. Hála a sorsom alakulásába közvetve beleszóló mestereknek, ifjúkorom tanítóinak, Bartóktól Lukácsig. Az értelem szívós keresésére ösztökéltek, művekben és életben. Amíg a világ olyan, amilyen, a kritikai eszmélés időszerű marad.” Domokos Mátyás a legvárosiasabb dél-alföldi településnek nevezi születési idejének Gyuláját, az úgynevezett Pálffy-házban látta meg a napvilágot. Pálffy Albert, aki a Tízek Társaságának tagjaként Petőfi baráti köréhez tartozott, 1848—1849-ben a forradalmi—radikális Márczius Tizenötödike szerkesztője volt. Domokos Mátyás így emlékezik meg családjáról. ■ — Anyai ágon a „nemlétező” magyar polgárság egyik tősgyökeres gyulai családjához tartozom: a Bodokiakhoz, akik nemzedékeken át vízügyesek voltak, földmérők és folyamszabályozó mérnökök, s dédapámat, Bodoki Károlyt az első magyar független felelős minisztérium közmunka- és közlekedésügyi minisztere: gróf Széchenyi István nevezte ki a Körös- és Berettyó- völgy szabályozási és ármentesítési munkálatainak vezetőjévé. Bölcsőmet — a szó szoros értelmében — az alatt a platánfa alatt ringatták, amelynek árnyékában a legenda szerint a rokonsághoz tartozó Erkel Ferenc a Himnuszt komponálta. Apai ágon a Domokosok ősei Erdély-széli, partiumi és békési parasztok voltak... Domokos Mátyás önéletírását ekképpen zárja: — Eredendő lustaságom mellett talán a megélt idő történelmi természete is ludas abban, hogy első könyvem (Ugyanarról másképpen) csak ötvenéves koromban látott napvilágot. No meg annak a — naiv? — meggyőződésemnek, hogy ha az irodalom „csakugyan a lélek fényűzése”, akkor abba a legnagyobb vétek volna belehazudni. Ezért tartottam magam Weöres Sándor verses intelméhez, hogy ilyen időkben „amit tudok, hallgassam el”. A kilencvenes években, úgy érzem, beszélhetek (ha nincs is kinek), s már a tizedik könyvemnél tartok. Mégis úgy érzem, hogy amit akkor nem mondhattam el, már nem is tudom kimondani. Gyulán március 14-én avatták Pálffy Albert domborművét, Széri Varga Géza szobrászművész alkotását a Pálffy utcában, ahelyett, amit vandál kezek tönkretettek. Összeállította: Szőke Margit A most is működő mozi 1911-ben épült, és 1914. március közepén mutatták be itt az első hangosfilmet És zengjen örömet az ének! Angyali társaságban: a hitetlen, az ártatlan, a pártatlan „Naná, hogy ólt!” Jakupcsek Gabriella, Szily Nóra, Vincze Kinga, a Petőfi Rádió népszerű műsorának, a Béla angyalainak könnyed, csevegős műsorából a szerkesztő, Doszpod Béla most könyvet állított össze. Az egykori tévésorozatra (Charlie angyalai) rímelő forgatókönyv szerint a három „angyal” szép lassan becserkészi, azután bekeríti, majd elegánsan és fölényesen leteríti kiszemelt áldozatát. Akik persze kivétel nélkül férfiak. Doszpod műsorában: közismert férfiak, akik valamiért amúgy is a kedvenceink. Koncertre menet, nemrégiben egyik este a Schiller Örömódája elé írt beetlíoveni sorok jutottak eszembe: „Keljen szárnyra ajkunkon az ének / És zengjen örömet!” Rohanó, érzelmileg elsekélyesülő világunkban élünk-e ezzel az örömmel, vajon eleget teszünk azért, hogy felnövekvő ifjúságunk igényelje ezt a fajta örömet?! Bár Beethoven IX. szimfóniája az egyetemes zeneirodalom egyik legismertebb műve, élő előadásban ma is ritkán hallhatjuk. A mű méltó megszólaltatása hatalmas feladatok elé állítja nem csak a zenekart és a karmestert, hanem a kórust és a szólistákat is, és akkor még nem is beszéltünk a hatalmas együttes működtetésének anyagi oldaláról. Minden oka megvolt hát az örömre a Jókai Színházat zsúfolásig megtöltő publikumnak. A Nemzeti Filharmonikusok és a Nemzeti Énekkar hírneve olyan minőséget ígért, amelyben ritkán van része Békéscsaba zeneszerető közönségének. Az előadás egészét tekintve nem csalódtunk. Az I. tétel néhány intonálási és ritmikai pontatlanságát hamar feledtette a Scherzo mindent elsöprő lendülete, majd az egyik legbensőségesebb beethoveni vallomás, a IV. tétel. A színpad akusztikájából eredő aránytalanságok sem tudták megzavarni a Kovács János karmesteri felfogásában kibontakozó beethoveni üzenetet: az emberi lét vergődéséből a kiutat a mindent átölelő testvéri szeretet jelenti. Farkas Pál A jó szemű szerkesztő biztosra ment: tudta, egy kis laza, délelőtti terefere a megfelelő partnerekkel — ezt nem lehet elrontani. Ám hogy föl lehet javítani, azt előre talán még ő sem gondolta! De az angyalok — igen. Az a minimum, hogy — profik lévén — alaposan felkészültek riportalanyaikból. Annyira, hogy ez olykor még a rutinos nyilatkozókat is meglepte. („Ti mindent tudtok?!” — hökkent meg Somló Tamás egy kérdés hallatán.) Ehhez jön még az a plusz, ami miatt ezt a műsort nem lehet összetéveszteni semelyik másik csevegős műsorral. Mégpedig az, hogy a lányok (bocs.) olyan nőies rafinériával irányították a beszélgetést, hogy némely kérdésektől — bár ez a rádióban nem látszott — bizonyára égnek állt a riportalany haja. Egy-két rögtönzésük igazi telitalálat. Például: Otthon sem (kiemelés tőlem — S. É.) szoktál semmit csinálni? — kérdezi mintegy mellesleg, kis ka- carászás közben Kinga. Talált. Bajor Imre imigyen fakad ki: — Hát ez meg hogy jön ide?! Kinga azonnal lecsap és leleplez: Mert itt például nem ugrottál, hogy visszarakd a képet. Kész. Bajor Imréről le van rántva a lepel. Ha kell, rámenősek, szívósak. Amikor egy szakmabeli (Horváth János) megpróbál rutinosan kisiklani egy kényelmetlen kérdés elől, ők addig-addig kérdezgetnek (rá és vissza), amíg meg nem tudják, amit akarnak. A csapatjátékuk is kitűnő. Fábry Sándor megpróbál valamiféle álválaszt adni, ezért Nóra rápirít. Mire Gabi: „Vigyázz, Nóra! Amikor sarokba van szorítva, akkor gyorsan odavág!” Ha egy rádiós műsor tele van az élőbeszéd jellemző fordulataival, hajlandóak vagyunk elsiklani egy-két helytelen szóhasználat fölött. Ám a szerkesztett változatból nem ártott volna kigyomlálni olyan pongyola kifejezéseket, mint például „becsukom a hajam”, „amikor az iskolában kidumáltál valakit” stb. Ettől eltekintve, érdemes elolvasni a könyvet annak is, aki hallgatója volt a műsornak, és annak is, aki nem, de érdekli a közismert emberek élete, személyisége. (Biográf Kiadó, 1997.) Somi Éva
