Békés Megyei Hírlap, 1998. február (53. évfolyam, 27-50. szám)
1998-02-07-08 / 32. szám
6 1998. február 7-8., szombat-vasárnap Q fjúkorom telitalálata Görgey Gáborral, darabjának csabai bemutatója előtt bemutatója Görgey Gábor (jobbról) feleségével, Iván Ildikóval és Konter László igazgatófőrendezővel egy korábbi Csabai Páholy esten (archív kép) Péntek este mutatta be a Békés megyei Jókai Színház Görgey Gábor: Komámasszony, hol a stukker? című komédiáját. Három évtizedes sikerszéria után érkezett hozzánk e darab, amelynek fanyar időszerűsége is bizonyság, hogy vannak még örökzöld témák e kelet-európai karaván szerájban. — Mint állampolgár, magam is jobban örülnék, ha mára érthetetlen volna mindaz, amit 1966-ban, a Komámasszony, hol a stukker? című darabomban leírtam — mondja Görgey Gábor. — Mint szerző, természetesen örülök, hogy Isten segítségével sikerült elkapnom azt az anyagot, amelyben e fura közép-európai sorsnak, hatalmi marakodásnak olyan látleletét fogalmaztam meg, ami úgy látszik, nem avul el. Mivel ez volt az első, egész estére szóló színpadi művem, ezért ifjúkorom telitalálatának, egyik legkedvesebb gyermekemnek tartom. — Hol volt a darab ősbemutatója? — Budapesten, a Thália Színházban. Bár e bemutatót megelőzte egy kaposvári esemény, nevezetesen a drámapályázaton díjat nyert művem, a Rokokó háború kirobbanó sikere. Akkoriban minden évben egy-egy vidéki színházban, fesztiválon találkozott a szakma. Együtt éltünk egy héten át, nagy beszélgetések, viták, jó kis élmények voltak. Mint ifjú szerző, minden díjat megnyertem a Rokokó háborúval, s a fogalommá vált „kaposvári jelenség” valójában akkor kezdődött. — És akkor jött a „stukker”. — Igen. Kazimir Károly kért tőlem darabot, s én odaadtam a készen lévő Komámasszony, hol a stukker? című abszurd komédiát. Műfajához igazodva e darab élete is abszurd bökkenőkkel alakult. Óvatos módon, mintegy karanténban, az ősbemutató a Thália Színház stúdiójában volt. Emlékszem, a bemutató előtti éjszakán még nem kaptuk meg a „játszási engedélyt”. Siker lett, s az előadást lehozták a nagy színházba, ott játszották, telt házakkal. Aztán 1968 nyarán megtörtént a prágai bevonulás, ahol öt „baráti ország” letiporta az ígéretes tavaszt. És mivel az én darabomban is öt figura körül zajlik a hatalmi harc, ezért a mindent átpolitizáló túlbuzgóság letiltotta az előadást. Drámaíró pályája kezdetén kaphat ennél nagyobb mély ütést? Telt házak, siker, és azt hiheti, hogy megölik a darabját. — Szerencsére az övön aluli ütés mégse lett halálos. — Hála istennek, magam se tudom pontosan a bemutatók számát. Negyven körül lehet. Már a következő évadban Sepsiszentgyörgyön tűzték műsorra és játszották sokáig. Sajnos, a bemutatóra nem tudtam elmenni, de később értesítettek, hogy Nagyváradon vendégszerepeinek, nézzem meg ott. Rendben van, leutaztam, de másnap már vissza kellett jönnöm Budapestre. Megérkeztem, s a gyönyörű nagyváradi színházban senki se volt. A homlokzaton fekete lobogó. Megtudtam, hogy elhunyt Ho Si Minh vietnami vezér, őt gyászolja a város. Szomorú. Nos, végre előkerültek színházi barátaim, s egy küldöttség elment a nagyváradi potentátokhoz, megkérdezték, meddig tart a gyász? Egész nap, tehát éjfélig. Holnap már nem gyászolunk? Nem. Lelkendezve jöttek vissza: gyerekek, semmi baj, nulla óra egy perckor kezdődik az előadás, Görgeynek eljátsszuk a darabját. Ketten ültünk a feleségemmel a nézőtéren, soha nem felejtem el. — A kétszemélyes „vastaps” után milyen út vezetett a békéscsabai bemutatóig? — A szlovákiai és erdélyi magyar nyelvű előadások mellett külön öröm számomra, hogy jelenleg Bukarestben kiváló román társulat tűzte műsorára a darabot. Németországban és Ausztriában is több színház játszotta, egyik alkalommal német nyelven én is rendeztem. Idehaza Szegeden és Győrött is rendeztem, érdekes munka volt. Számomra is meglepő, hogy az idők változásával új meg új megvilágításban látom életre kelni a figuráimat. — Említette a hajdani színházi fesztiválokat. Nem hiányoznak ezek a seregszemlék? — Ó, dehogynem! Sajnos, az egész magyar kultúra, így a színházi élet is méltatlanul nehéz helyzetbe került. Bármennyire is lázadoztunk a pártállamiság ellen, de azért a három T-vel egyetemben is volt a színháznak egy irányított, de kiemelt fontossága. Ami a hatalom kijátszására is lehetőséget adott. Különösen az utóbbi időben, egy kis ravaszsággal majdnem mindent meg lehetett írni, hiszen a kultúra a rendszer presztízskérdése volt. Önigazolás, a szalonképesség bizonyítéka. S ezt a kultúra emberei előnnyel tudták működtetni. Ez a kivételezettség megszűnt. Vége a pátyolgatott állapotnak, a brutálisan berontott piacgazdaság őrült traumát jelent mindnyájunknak. Ebből a helyzetből ki kell jutni! Annyi hasznunk máris van, hogy ráébredtünk: harcolni kell a létezésért. Meg kell tanulni nem csak zseniálisnak, de ügyesnek is lenni. Az állami mecenatúra visszavonulása után a polgárságot kell ráébreszteni, hogy a kultúra támogatása nem kidobott pénz, hanem rangot, megbecsülést jelent. Ha van okos és ügyes szervezés, és van érzékeny réteg, amely veszi a jeleket, akkor elindulhat valami. Mint ahogy történik a Csabai Páholyban, s egyáltalán a Jókai Színház háza táján. Ezért is hozom szívesen Békéscsabára „elsőszülött” gyermekemet. — Jó érzés lehet, ha harminc év múltán megizmosodva él a hajdani csecsemő. Am ha a családi hasonlatnál tartunk: „újszülött" jövetelére van remény? — Nem lehet okom panaszra. Eddig 18 drámám került színpadra. Bár két és fél éven át a televízió művészeti vezetője voltam, és nem sok időm maradt dráma írására, de esztendeje immár ismét darabot írok. Elkészült a mű, amelynek címe: Nem lőnek, csak fúj a szél. Majd a színpadon dől el végső sorsa, de úgy érzem, hogy a Komámasszony, hol a stukker? és a Galopp a Vérmezőn című darabok mellett ez lesz a legjelentősebb munkám. Szeretném, ha vidéki színházakban lenne majd az ősbemutatója. Még a tárgyalások előtti megbeszéléseknél tartunk, de Békéscsabán is ott van a darab, Konter László igazgató úrnál... Andódy Tibor Békés megyei fotográfus ősi műveltségünk nyomában Aki táltosokkal találkozott „Nekem megadatott, hogy találkozhattam táltosokkal, talán gyermekkorom különös alakja, a vén marhahajcsár is az lehetett. Bebarangoltam Szibériát, Közép- és Belső-Azsiát, felkerestem az utolsó sámánokat.” A gyermekkori táltosemlék, Hajcsár Imre emléke ide, a békési földre vezeti a fotóművészt, Kunkovács Lászlót, aki 1942-ben, Endrődön látta meg a napvilágot. Ez az emlék — ez a feledhetetlen gyermekkori — hajtja, indítja azóta is végtelen utakra, hogy lencsevégre kapja, a fotópapír múlhatatlanságába merevítse őseink nyomát. A fényképek tanúsága szerint ma is eleven múltunkat. A három és fél fényképezéssel eltöltött évtized és a képek készítése közben beutazott terület mérhetetlen nagysága most egyetlen, szédítő erejű kiállításban tárul elénk. A Pesti Vigadó Galériájában dr. Fodor István régész, a Magyar Nemzeti Múzeum címzetes főigazgatója nyitotta meg január 30-án a megyénkből elszármazott művész kiállítását. A képek egy hatalmas szellemi örökség máig ható létéről beszélnek. Arról az örökségről, amelynek mi, magyarok a legnyugatibb hagyományozói vagyunk. A szellemi kiindulópont, amelyről honfoglaló őseink ösvényén térben és időben való utazásra invitálja nézőjét a művész, megyénkben van. Dévaványa és Túrkeve közt, egy már a nevében is a táltoshagyományt idéző pusztarész, Csudaballa. Vér szerinti és szellemi rokonok között jár az utazó. A hajdanvolt hun birodalom földjén, a Kárpátok medencéjétől a Dzsungáriai- medencéig barátokat találunk. Kitárulnak előttünk a nemezsátrak ajtajai, a távoli Észak vadászainak kunyhói, s ki az arcok is, az idegenek előtt zárkózott tekintetek barátságosan, rokonként mosolyognak ránk, mint a rég nem látott testvérre. A kiállítás gerincét, gondolati csúcspontját a Dél-Kazahsztánban lefényképezett bronzkori sziklavésetek adják. Vonuló emberek, állatok s fejük körül csillagkoronát viselő alakok kavarognak. Döbbenten ismerjük föl az évezredes sziklarajzokon, mintha a mi csillagkoronás, napba öltözött IstenanyánA mongol Tuwa sámán (1990) kát láthatnák, aminek csak mi magyarok tudjuk az ősi nevét: Boldog- asszony. A látomásos táltos-festő, Csontvári képein is így zarándokolnak fehérbe öltözött szüzek a szent fához. Kiteljesedik a kép. Népünk műveltségének gyökereihez vezet el bennünket a művész. Láttatja velünk, amit magunktól talán soha nem vettünk volna észre: hagyományaink, kulturális örökségünk számos eleme kelethez köt bennünket. S ez az örökség egyszerre a mi képünkre szabott, s ugyanakkor egyetemes is. A nagy utat megtett fotós visszatér a szülőföldhöz. Záróképein ismerős táj tárul elénk. Napszítta arcok, a Székkutas határában lévő Rosszpuszta lakói. Lehetnének kirgizek, jakutok, ujgurok is. De nem, ők magyarok, innen a székkutasi határból, hiszen itthon vagyunk... (A kiállítás a budapesti Vigadó Galériában 1998. február 15-éig tekinthető meg.) Harangozó Imre Corvus-Kora Róbert új képei Corvus-Kora Róbert Honfoglaló magyarok című, 9x5 méteres panorámaképét február 8-án, vasárnap 11 órakor leplezik le a Békési Galériában. A lökösházi festő, mint arról lapunkban beszámoltunk, ’97 februárjában, Géza fejedelem halálának 1000. évfordulójára készítette Keresztények Géza előtt című művét. Jelenleg az István dicsősége — Koppány előtt című alkotáson dolgozik. Ez a festmény is történelmi korba kalauzol; Géza fejedelem váratlan halála után a régi hagyomány szerint a legidősebb férfi rokont illetné a fejedelmi cím, eszerint a „várományos” Koppány volt. István viszont, akit már éppen apja kereszténynek neveltetett, a túlélés érdekében az új hitre igyekezett téríteni a magyar népet. Esztergomban Istvánt fejedelemmé választották, Koppány fellázadt és csapatával bekerítette a veszprémi várat, ahol István anyja, Sarolt tartózkodott. Veszprém és Várpalota között összecsapott István és Koppány serege, a csatában Veczelli lovag legyőzte Koppányi. — A kép azt a pillanatot örökíti meg, amikor István a legyőzött Koppány előtt áll. A leleplezés augusztus 20-án lesz Lökösházán, amikor a falu önállóságának 50. évfordulóját ünnepli — tájékoztatta lapunkat Corvus- Kora Róbert. — Erre a jeles eseményre szeretnénk meghívni Vikidál Gyulát és Varga Miklóst, és a tervek szerint az ünnepi programot este tűzijáték zárja. N. K. Babits Mihály: Húnyt szemmel Húnyt szemmel bérceken futunk s mindig csodára vágy szivünk: a legjobb, amit nem tudunk, a legszebb, amit nem hiszünk. Az álmok síkos gyöngyeit szorítsa, ki únod a valót: hímezz belőlük fázó lelkedre gyöngyös takarót. Lírai reflexiók Álom és a való. A jó, a szép, a csoda — ahogyan élni szeretnénk. Az olyan-amilyen, az ahogy-lehet, az ez-van, a c’est la vie közhelye — ahogy élünk. S fázunk, didergünk, vacog a lelkünk. Az álmokból hímzett csodaszép gyöngyös takarónak azonban bűvös ereje van: megóv a hidegtől. A lét hidegétől. —ÉS— Kolja videón is a közönség kedvence Jan Sverak vígjátéka, a Kolja tavaly nem véletlenül nyerte el az év legjobb külföldi filmjének járó Oscar-díjat. A történet egyszerre vicces és megható: Prágában játszódik 1989-ben, főhőse egy igazi bohém fickó, vérbeli zenész, de politikai okokból csak temetéseken játszhat. Ezt persze csak a nők és a sör teszi elviselhetővé. Egy orosz nővel formális házasságot köt, és ekkor kezdődik csak a baj — hirtelen egy kisfiú szakad a nyakába. Az álfeleség ugyanis disszidál, a kisgyerek pedig szeretet- re vágyik. Ráadásul az országban forradalom készülődik. Az agglegény otthonában is forradalmi a változás: már nem nőket, hanem gyermekorvosokat visz vendégnek. Ez a családi vígjáték világszerte kasszasikert aratott a moziban, nézők ezrei könnyeztek a nevetéstől és a meghatottságtól. Kolja január óta a videopiacon is a közönség kedvence. (n) A két főszereplő: Zdenek Sverak és Andrej Chalimon
