Békés Megyei Hírlap, 1998. január (53. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-10-11 / 8. szám

1998. január 10-11., szombat-vasárnap oiiBwwni n írai hangulatú tájkép vízzel Szabó Zoltán textiljei és akvarelljei Gyomaendrődön A gyomaendró'di városi képtár is­mét újabb művekkel gyarapodott. Szabó Zoltán művészi hagyatéka Illéssy Zoltán — az állandó kiállítá­son szereplő Illéssy Péter fia — közvetítésével került Gyomaendrűdre. Az ő rábeszélésé­re adományozta a művész özvegye a huszonhárom akvarellbűl, egy szénrajzból és hat darab textilmun­kából álló anyagot a városnak. A december 17-én megnyitott kiállítás látnivalóit a fentieken kívül kiegé­szítette még egy oltárterítő, amelyet a gyulai Lajos Ferenc és kortársai gyűjtemény és egy húsvéti miseru­ha, amelyet a kispesti Nagyboldogasszony főplébánia templom epseres plébánosa. Hege­dűs László atya kölcsönzött a már­cius 31-éig nyitva tartó kiállításra. A világi, a vallásos és a történelmi témá­jú alkotások elhelyezése egyetlen terem­ben nem kis fejtörést okozott a tárlatot rendező Illéssy Zoltánnak. Végül a hoz­záértők szerint is szerencsés megoldás született. Anélkül, hogy a katolikus ritu­álé tárgyait egy kompozícióba állította volna, különválasztva az egyiptomi mi­tológia jeleneteit ábrázoló két és fél mé­ter hosszú textilképtől vagy az állatövi csillagképekkel díszített horoszkópos té­rítőtől, a magyar történelem nagy pilla­natait megörökítő faliképtől és a régi konyhák hangulatát idéző népies, festett falvédőtől, a különféle tájakat, hangula­tokat megjelenítő akvarallekkel, s egy bölcs derűvel pipázó parasztbácsi portré­jával együtt mindezt sikerült úgy elhe­lyeznie a picike kiállítási térben, hogy otthonos, meleg légkört teremtsen. Banner Zoltán művészettörténész, aki maga is ott bábáskodott a képtár születé­sénél, s azóta is figyelemmel kíséri fejlő­dését, megnyitóbeszédében kitért a mai nehéz világban a kultúra, a művészet embert, emberséget megtartó erejére, amire a napi vegetáción túl feltétlenül szükségünk van, hiszen ettől, a szaba­don szárnyaló gondolattól, a tudomány­tól, a művészettől és a hittől — amelyek a világ értelmezésének különféle formái, s amelyek csak látszólag állnak oly távol egymástól —, éppen ettől vagyunk töb­bek, mások, mint az állatok. Szükségünk van a napi hajsza után pihenésre, és szükségünk van ünne­pekre is, amelyek megtörik a hétköz­napok monotóniáját. A pihenés, az ün­nep színtereit teszi otthonossá az ipar­művész, de jó esetben ott van keze- munkája mindennapi tárgyainkon, esz­közeinken, viseleteinken is. Ilyen művész volt Szabó Zoltán is, egy személyben mesterségét, annak fo­gásait értő iparos és fantáziával, tehet­séggel megáldott, alkotó művész. A Magyar Királyi Iparművészeli Iskolá­ban textil-iparművész szakon szerzett oklevelet 1942-ben. Pályája kibontako­zását kezdetben a háború, majd az ötve­nes években az általános szegénység és a lódenkabátos puritanizmus gátolta. Szabó Zoltán nevéhez és a családi hagyományokhoz híven az iparművé­szeti iskola elvégzése előtt megszerez­te a női szabó segédlevelet is. A nehéz időkben ez segítette a túlélésben. Sok egykor jobb időket látott télikabát és kosztüm újult meg a keze alatt. A fi­nom, tartós anyagból készült holmik kifordítva, átalakítva még évekig szol­gálták gazdáikat. Az ipart azonban nem sokáig foly­tathatta, iparművészi megbízásra sem számíthatott, ezért 1953-ban textilfes­tőként bedolgozást vállalt a Fővárosi Kézműipari Vállalatnál. Selyemkendő­ket, egyedi anyagokat festett kézzel és szitázva. Ötvenkét évesen nyugdíjaz­ták, de továbbra is a vállalatnál maradt. Végül 1977-ben önállósította magát. Megszabadulva a kötöttségektől már semmiféle tervezői elgondolás, fő­nöki utasítás, a sorozatgyártás követel­ményei nem korlátozhatták alkotó fan­táziáját. Maga volt a kivitelező, a ter­vező egy személyben. Megteremtve anyagi függetlenségét, végre szabadon hódolhatott az akvarellfestés szenve­délyének is, ami a textil mellett másik fő kifejezési eszközévé vált. Lírai hagulatú tájképeinek visszatérő témája a víz. A Duna, a Tisza, a roman­tikus holtágak, a tatai Öreg-tó képei a vizek szerelmesének, Kispest egykori evezős bajnokának vallomásai a termé­szetről, arról a már-már vallásos rajon­gásról, ami ezekhez a tájakhoz fűzte. Az akvarellfestésben Illéssy Péter volt a mestere, akinek a KÁLÓT népfő­iskoláján tartott mesterkurzusait szor­galmasan látogatta, s aki később beve­zette őt a kispesti — akkor igen pezsgő — művészeti életbe. Az elanyagiaso- dott, rideg világban a vallás, a mély, ka­tolikus hitvilág, a keresztényi szeretet adott erőt a művésznek a magány és az egyre gyakrabban kopogtató betegsé­gek elviselésére. A miseruha, amelyet a kispesti Nagyboldogasszony főplébánia kölcsönzött a kiállításra, fogadalmi ajándékként készült, hogy hosszas be­tegségében még egyszer hazakerülhe­tett a kórházból. Hűséges társa, Regina asszony szeretete is csak enyhíthette a betegség kínjait, a magáramaradottság, a félbemaradt művészi álmok, a ki nem teljesedhetett élet feletti bánatát. Óhaja, hogy azon kevés, ami utána marad, egyben és méltó helyen marad­jon fenn az utókor számára, azzal, hogy a hagyaték Gyomaendrődre ke­rült, a szeretve tisztelt mester, Illéssy Péter alkotásai mellé, teljesült. A kis­számú, de értékes művészi hagyaték, különösen a maguk nemében unicumnak számító textilmunkák új színnel gazdagították a gyűjtemény ed­digi arculatát. Bula Teréz Szenvedő természet Akinek születésnaptól születésnapig számít az év Sohase mondd... Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen — énekelte az édes-bús me­lódiát, s közben tangót táncolt a par­ketten. A dallal egy csapásra belopta magát a közönség szívébe. Azután csönd következett. Az emberek szeret­ték a hangját, mégsem énekelt. A kö­zelmúltban azután felröppent a hír, új lemezt készített. A címe: Levetett blues. A lemezéről, s az új esztendőben reá váró színészi feladatokról beszél­gettünk Hernádi Judittal a budapesti Astoria Szálló Károlyi Termében. — Az éneklésben mi volt a hosszú csönd oka? — Nem tudom. Talán nem volt rá késztetésem. De tudtam, hogy majd el­jön a pillanat! És most jött el! — A mostani lemezén melyik a leg­kedvesebb dala? — Esküszöm, nem tudnám meg­mondani, hogy melyik a kedvencem. Mindegyiket nagyon szeretem. Erre a lemezre büszke vagyok, ha sikeres lesz, ha nem, akkor is. Úgy gondolom, ez rólam szól. — Eredeti a címe! — Igen. Viszont nem én találtam ki! — Hanem ki? — A barátnőm, Eszményi Viktória. Még mielőtt lemez lett volna, akkor történt. Mosogatás közben azt mondta: ha lesz lemezed, az lesz a címe, hogy Levetett blues. — Tényleg, ez nagyon jó — mond­tam — legyen Levetett blues. És az lett. írtak erre egy számot is. — A ’97-es esztendő szépen zárult Önnek. Mit vár az új évtől? — Remélem, jól sikerül. Szolnokon egy Osztrovszkij-darabban szerepelek. S azután a Hello Dolly következik az Operettszínházban. — Önnek hogyan kezdődött az új év, tett fogadást? — Nem. Különben is, én abban hi­szek, hogy születésnaptól születésna­pig számít az év. Ez a fordulópont ná­lam a megújulás időszakára, tavaszra esik. Nem hiszem, hogy nagy jelen­tősége lenne a szilveszternek. Sokkal inkább arra figyelek, hogy mi történik a születésnapomtól születésnapomig. Az meg április. Csath Róza Isten éltesse, Mester! (n) Schéner Mihály Kossuth-díjas képzőművész január 9-én ünnepelte 75. születésnapját. S mint arról egyik karácsony előt­ti lapszámunkban írtunk, Medgyesegyháza szülötte és díszpolgára meglepe­téssel készül, márciusi budapesti tárlatán új oldaláról mutatkozik be a kö­zönségnek. A játékoskedvéről is közismert alkotó mostanában híres embe­rek cipőjét festi, megörökítette már többek között Kosáry Domokos akadé­mikus, Dávid Katalin teológus, Ágh István politológus és Gyurkovics Tibor író lábbelijét. Mint mondja, a cipőknek is megvan a maguk sorsa, jellemzik a gazdájukat, hűen tükrözik az ember helyét ebben a világban, hiszen egész életünkben a földön járunk, néha szeretünk kicsit felszállni, de mindig visz- szatérünk a földre, a cipőnkbe. fotó: such tamás A tótkomlósiak őrzik múltjukat Tótkomlós gazdag néprajzi gyűjtemények­ben. A 4 közgyűjtemény egyike az 1972- ben a Tótkomlósi Háziipari Szövetkezet ál­tal létrehozott szlovák tájház. Az épület az alapítás óta a város tulajdona, a gyűjte­ményt viszont 1997-ben vásárolta meg az önkormányzat. A múzeumszerűen beren­dezett ingatlan minden helyisége a telepü­lést reprezentálja. A tatarozásra váró kony­hai fal, hátsó keresztfái, a felújításra szoruló tető miatt jelenleg zárva van a ház. A mun­kálatokhoz szükséges költségvetés azonban elkészült Az 1 millió 200 ezer forintból még az idén felhasználnak 300 ezret A komlósi Viharsarok Mezőgazdasági Szövetkezet 1985-ben hozta létre a tanya­múzeumot. A leltárba vett tárgyak száma 540, így szinte teljes egészében tartalmazza a tanyasi élet és a hagyományos paraszti gazdálkodás eszközeit és használati tárgyait. Koppány János gyűjtőt dicséri a szlovák néprajzi gyűjtemény. A nyugalmazott evan­gélikus lelkész kapcsolatai révén is sok láto­gatója van a Rákóczi utcai háznak, ahol a gyűjtemény őrzi a szlovák kultúra, a szlovák néprajzi hagyományok legszebb darabjait. A Szép utcai szlovák házat a város meg­vásárolta, 1994 áprilisa óta látható beren­dezve. Védetté az oszlopos (podsztenás) építési mód tette. Itt állították ki Tomka Ju­dit komlósi népművész emlékszobáját is bútoraival és használati tárgyaival. A tótkomlósi közgyűjtemények mellett számtalan magángyűjtő ápolja, kutatja a múltat. Antal György például a néprajzi tárgyak, dokumentumok szenvedélyes gyűjtője, míg Szokolay Sándor a bútoro­kat és a cserépedényeket, Tomasovszky György pedig a falvédőket keresi, gyűjti és rendszerezi. Cs. L Balogh Örse verse: Ketten egyedül (Bátyám emlékének) Lázára, szó-borogatást raktam a reményt, s hitét még őrizte ott, belül mégis elindult az ismeretlen úton egyedül + Amikor megszülettem: én is a szellem, erő, anyag részese lettem Sokszor fölkelt a nap mire rádöbbentem, az Idő és Tér összemosódik előttem Töviskoszorú lett a takaróm, a párnám. Ha tükörbe nézek, a fájdalom torz arca néz rám csak a lelkem sír csendben, némán Szólnék, de nincs kinek, ez már nem én vagyok ...mégis élni akarok... A töviskoszorút markomba szorítom, ha kell szét is tépem csak a lelkem, a lelkem, ne fájna olyan mélyen Ahogy erőm fogy, úgy női bennem a tenniakarás vágya Nem lehet, hogy csak úgy félbemaradjon a valóság bronzba álmodott mása Tudom, érzem, közelít a nap, az óra, a perc, amikor melegnek hitt otthonomat el kell hagynom, és mindent mi oly szép és kedves volt nékem A petúniák színét, illatát, a szobákat, a falakat, a belém fojtott szavakat A temetőben a harangszót Minek a sok jajszó, sírni sem érdemes Tárjatok ki minden ajtót, ablakot — ha lehet — .v gyújtsatok egy szál gyertyát, melynek fényére talán hazatalál kinek-kinek a lelkiismerete. A vallás adott erőt az alkotónak

Next

/
Thumbnails
Contents