Békés Megyei Hírlap, 1998. január (53. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-10-11 / 8. szám

A pszi mesterei (21.)

Mit ér egy szellem tanúvallomása?

Amint Chua asszony este aludni tért, már jelentkezett is a szellem. Képünk illusztráció

Példa nélküli per vette kezdetét 1979-ben, az Illinois állami törvény- széki palotában. A tárgyalásra jellemző volt, hogy még a helyi kábel- televízió is élőben közvetítette a tárgyalóteremben lezajlottakat. Az esküdteknek és Frank W. Barberó bírónak talán még soha nem volt ilyen nehéz dolguk, mint ennél a sima gyilkossági esetnél. A problémát nem is a gyilkos, hanem a koronatanú személye jelentette. A tanúk padján ugyanis egy szellem ült.

A történet 1977-ben kezdődött, amikor is Teresita Basa fülöp-szigeteki ápolónőt holtan találták evanstoni otthonában. A rendőrség a nyomok alapján arra a következtetésre jutott, hogy Teresitát valaki brutális kegyetlenséggel meggyilkolta, majd hogy az áruló nyomokat eltüntesse, felgyújtotta áldozata lakását. A rendőrség szakemberei persze mindent megtettek azért, hogy a tettest elfogják, de egyetlen értékelhető nyomot sem tudtak felhajtani. A nyomozás megfeneklett, és félő volt, hogy eredménytelenül is fog zárulni.

Ettől tartott Reny Chua is, aki az Edgewater Kórházban együtt dolgozott az áldozattal, és nagyon jó barátnők is voltak. Chua alapjában véve babonás teremtés volt, és arra gondolt, hogy ha sikerülne megidézni barátnője szellemét valahogyan, akkor az talán el tudná mondani, hogy mi is történt. Chua asszony ezért felkeresett egy szellemidézéssel is foglalkozó „varázslót”, aki a szükséges hókuszpókuszok után kijelentette, hogy barátnője szelleme hamarosan tiszteletét teszi nála.

így is lett, mert amint Chua asszony este aludni tért, már jelentkezett is a szellem, mégpedig az alvó asszonyon keresztül. Tim, a férj aki szintén tudott arról hogy felesége hol járt délután, nem ijedt meg, amikor alvó felesége egyszer csak a halott Teresita hangján kezdett el beszélni, hanem tollat ragadott, és mindent leírt, amit a felesége

álmában mondott. Az eset rendszeressé vált, és amikor úgy érezték, hogy elég adat van már a birtokukban, a rendőrségre mentek.

Szerencsére az ügyeletes, aki a házaspárral foglalkozott, nem tartotta őket bolondoknak, mert apja esőcsinálással foglalkozott, ezért hitt a szellemvilág hatalmában.

A felgyűlt adatok alapján aztán el is fogtak egy férfit, Allan Showeryt, akit a gyilkossággal alaposan lehetett gyanúsítani. így vette kezdetét az a különös per, amely a médiák figyelmét is felkeltette.

A koronatanúnak megidézett Chua asszony persze semmit sem tudott a bűncselekmény elkövetésének módjárói, ezért Barberó bíró, hogy a „tanút” meg tudják idézni, egy képzett hipnotizőr segítségét vette igénybe.

Egy egész ország hallgatta döbbenten, amint az elaltatott Chua asszony Teresita hangján halkan, de tisztán, érthetően válaszolt minden feltett kérdésre. Részletesen beszámolt mindenről, ami a végzetes napon vele történt, és arról, hogy hogyan vette fel a kapcsolatot már mint szellem a barátnőjével.

Mind a védelem, mind a vád szakemberei teljesen összezavarodtak. Nem csoda, hogy a tanácskozásra visszavonult esküdteknek is kerek egy napjukba telt, míg megvitatták és kihirdették ítéletüket. Az esküdtek véleménye szerint tehát (és ez példaértékű az amerikai jog alkalmazásában) egy szellem igenis tehet tanúvallomást, ha a személyazonosságát kellőképpen igazolni tudja, ami itt megtörtént. Ezért az esküdtek és Barberó bíró utasítására a tárgyalást elnapolták, és a rendőrségnek ki kellett

vizsgálni mindazt az adattengert, amit Teresita szelleme adott.

így történt meg az, hogy a tárgyalás második fordulójában a bíróság Allan Showeryt bűnösnek találta Teresita Basa meggyilkolásában, és ezért a vádlottat halálra ítélték. Showery az ítélet kihirdetése után tört csak meg, és tett részletes vallomást.

Az ítéletet 1988. február 2-án hajtották végre rajta.

így történt, hogy egy „szellem” vagy talán egy rejtett látnoki képességgel megáldott ember ha nem is közvetlenül, de leleplezett egy bűncselekményt. Chua asszonynak egyébként soha többé nem volt paranormális élményben része.

Összeállította: Miki Ottó

Feke

3 fehéren

A köz nevében

Magyar Televízió. A bálvány. Az országgyűlés, a köztársasági elnök, a kormány után a negyedik. A családtag. A Vitrayk, a Kepes Andrások, az Érdi Sándorok, az Aczél Endrék, az Endrei Juditok, a Fridik háza. A nagy magyar intézmény. A rendszerek fölötti. Az etalon. A minőség. Az egy meg a kettő, az alfa meg az omega. Fekete-fehér vagy színes doboz (kinek milyen), amely nem csalt meg senkit és amelyet nem csalt meg senki. Eddig.

Mostantól nincs Magyar Televízió. Azóta nem negyedik, nem családtag, nem a nagy magyar, nem az etalon, nem a minőség. Azóta nem az alfával kezdődik, s nem az ómegánál végződik. Azóta mindenkit megcsal és őt mindenki megcsalja. Mert egy csaló. Nem a most menesztett elnök miatt. Helyébe jönnek újak, mások, kedvesek, szimpatikusak, s akiket épp úgy elküldenek majd, mint Peták Istvánt, akinél tapasztaltabb tévést keveset találni abban a házban.

Még egyszer mondom, nem az elnök menesztésével van bajom. Hanem mindazzal, ami egy hajdan volt nimbusszal (amit mellesleg Magyar Televíziónak neveznek) történik. Ha Magyarország egyik legjelentősebb intézményénél, egy közszolgálati képződménynél úgy lehet váltogatni a vezetőket, mint indiánoknál az éjszakai megfigyelőket, akkor itt nagyon nagy bajok vannak. Ha nyolc-tíz év alatt hat vezetőt fogyaszt el a kormány, a parlament, vagy akárkik gyülekezete, ha mindezt meg lehet tenni, akkor bizony ez az intézmény se nem közszolgálati, se nem magyar, se nem televízió. Akik a Magyar Televízió kettes csatornájának földi sávját eladták egy tál lencséért (és ezzel nézettségét letornáztatták 4-5 százalékra), továbbá akik felmentegetnek és leváltogatnak, nos azokra a zoknimat sem bíznám rá, nemhogy egy országot, vagy annak közszolgálati televízióját.

Mégis csinálják, csinálhatják, mint annyian mások annyi mást ebben az országban — a köz nevében. Szomorú.

Arpási Zoltán

A világ egyik vezető autómárkáját forgalmazó cégképviselet

GÉPKOCSI-ÉRTÉKESÍTŐT és ÜZLETI SZAKÉRTŐT keres.

AMIT KÉRÜNK: AMIT KÍNÁLUNK:

— megbízhatóság

— emberi rátermettség

— minimum érettségi

— 22—35 év közötti életkor

— autóvezetési gyakorlat.

— részvétel egy dinamikus, sikeres csapatban

— kiemelkedő' kereseti lehetőség

— továbbképzések

— perspektivikus lehetőségek.

írott pályázatot és önéletrajzot kérünk!

Cím: „TEHETSÉGES VAGYOK!”, 5602 Békéscsaba 2. Pf. 5.

Még arra is emlékszem, hogy gyenge setétedő nyári este volt, ahogy a szekér megállott a vastag oszlopos, ócska kapu előtt. Vizsgáltam, hogy elég jó házban lakunk-e. A kapu elég jó volt, de az udvaron nagyon sok volt a gyerek, s mind idegen. Mikor a gyerekek odafutottak a szekérzörgésre a kapuhoz, ni, egy ismerős! Pista visítani kezdett, hogy édesanyám, Zsiga!

Akkor mindenki rám ugrott, és letéptek rólam mindent, a kis holmit is, csak édesanyám mentett meg,. mert már messziről hallottam azt az édes hangját, amit úgy szerettem, s amint rögtön sírni kellett, oly kedves volt.

— Zsiga, Zsiga, fiam, kisfiam!

Sírva kúsztam fel a nyakába, s a szívem majd kettéhasadt a gyönyörűségtől, hogy itthon vagyok ebben az idegenben, a sok gyerekből nem ismertem csak Pistát. Az a kis fekete Szemű követelő, tudtam, hogy Bálint, s csak nagyon megnőtt, már az első este is ksz, ksz, mindent el akart szedni, de beszélni még most sem tudott, pedig már hároméves volt.

Édesanyám csak söpört, söpört befelé a házba, mert volt ott egy rakás egészen idegen púja, aki nem a miénk volt, hanem vadak, s édesanyám mindig csak mentett tőlük, hogy ne barátkozzunk velük, így amint bementem a setét szobába, az elsőbe, az utca felől, nem égett lámpa, de volt ott még egy darab gyerek az ágyban, az ágy meg volt bontva, s az ágy végében feküdt egy pondró.

— Ez a kicsi Miklós, ez a pici Miklós, csókold meg! Nem sír, a te kis testvéred ő.

Én az édesanyám hangjára a sárkefét is megcsókoltam volna, ha azt mondja, hogy az az én testvérem, de roppant nyugtalanság volt bennem, hogy itt valami baj van, itt valami történt az én tudtomon kívül, s mire ez a sok testvér? Améket Miklósnak mondtak, az éppen az ágy legsetétebb végében feküdt, s olyan kis fekete volt, alig lehetett meglátni, de nem szólott semmit, igaz, még csak egy olyan kilenchónapos-féle volt. Ó, ez a szegény édesanyám, csak úgy néztem rá, ahogy sürög-forog, s folyton visítanak ezek a testvérek, mind tőle akar valamit, s valamennyi azt kiabálja, hogy: Zsiga, Zsiga, meg éhes vagyok, éhes vagyok.

—- Jól van, jól van, ne kiabáljatok már, mingyán kaptok.

S újra csak engem ölelt és csókolt, és éreztem, hogy ömlenek a könnyei az arcomra, s erre újra hozzáfogtam én is sírni.

— Beszélj mán, kisfiam, mit izén édesnagyanyád? Hát Laci bátyád? Hogy voltál ez alatt a hosszú idő alatt? Tudsz már írni? Jól viselted magad? Mitől nyúltál ilyen hosszúra, nézzétek már, gyerekek, milyen hosszú lába, hosszú karja van Zsigának, ő lesz a király első katonája.

S egy pillanatra meg nem állott, csak így mizserált szegény. S tapogatott, és újra meg újra sírt, és egyre keserűbben és keservesebben.

— Mi lesz belőletek, édes kis bogaram, mi lesz belőletek? Itt halunk rakásra! — mondta, és sírt, s egész tehetetlen lett, úgy elalélt. — Azt nem is láttad, a kis Gyulát, meghalt.

— Éhes vagyok, éhes vagyok! — trombitált a két kis öcsém.

— Ne öljetek má meg, mit adjak, a testemet akarjátok megenni. Mingyán jön apátok, hoz pénzt.

Én megijedtem, bármi kicsi voltam is még, megijedtem: otthon nincs ennivaló?

Ez valami olyan ijedtség volt, hogy idáig elér a rezgése.

— Éhes vagy, kisfiam? Rögtön csinálok valamit.

— Én nem vagyok éhes, ettem almát.

— Mit? — és elkezdett nevetni. — Almát? Hol vetted? — s két gyenge tenyere közé fogta az arcomat.

— Vettem.

Aztán most már félve, hogy valami rosszat tettem, elnyefegtem, hogy a szekéren a paraszt két krajcárért egy

almát adott, de én nem akartam venni, ő mondta, hogy muszáj.

— Hát van pénzed?

— Amit édesnagyanyám tett a zsebembe.

— No, mutasd már, no, nézd csak, halljátok, gyerekek, Zsigának pénze van, Zsiga pénzt hozott.

S a gyerekek úgy táncoltak, tomboltak, visítottak, Pista is meg Bálint is, ksz, ksz.

Édesanyám meg kiszedegette a pénzecskéket a zsebemből, s egy pillanat alatt eltűnt. Jó érzés volt. Azóta is jólesik, ha a pénzt odaadhatom. Csak rettegtem, hogy ha megolvassa édesanyám, észreveszi, hogy két almát vettem... De megkönnyebbültem, hogy nem olvasta meg.

Már aztán csak azt tudom, hogy meggyűlt a lámpa, s égett a tűz, és édesanyám hazajött, és mindenféle papírstaniclikat hozott, és aztán tálalt nekünk kis fehér tányérokra olyan jó pépet, de olyan jót, s úgy mesélt hozzá, hogy mi meg táncolva pofáztuk a kis kanalakkal. Hát hiába, csak otthon jó. Hol volt emellett az édesnagyanyám csöndje, szótlansága meg a Laci bátyám handabandája, s nekem meg se lehetett szólalni. És első este úgy meglöktem Pistát, hogy csak úgy gurult, meg is ijedtem, s én is utánagurultam. Nincs annál szebb muzsika, mint ha a gyerekek együtt viháncolnak.

Édesapám csak akkor jött, mikor már mind aludt, s éppen úgy ébredtem fel, mint mikor a betegségben meglepett.

— Na, éltek még?

— Hoztál?

— Hoztál. Neked ez az első kérdésed. Hoztál! Hoztam hát, magamat hoztam, ne féljetek, míg engem láttok. Kint van egy zsák krumpli. Már nem haltok meg éhen.

Ki tudja, milyen messziről hozta, s a vállán, nem is szekéren, a harmadik faluból. De hozta szegény, hogy a kis csemetéi meg ne haljanak éhen.

— Gondold már el — mondta édesanyám, mikor valami ennivalót adott édesapámnak —, az a bitang ember elvett két krajcárt a gyerektől egy rossz almáért.

— No és mennyit hagyott neki?

— Édesanyám egy forintot tett a zsebébe.

— És mi hibádzik?

— Csak az a két krajcár.

— Ezen sírsz? Két krajcárt csak fizethetsz, amiért hazahozta a pujádat.

S nevetett. Ügy meg volt ' könnyebbülve, hogy kilencvennyolc krajcár került a

házba.

—; No — nevetett nagyot, s felkapott az ölébe. — Nem ér ez meg két krajcárt?... Mi?... Annya... Odaadnád két krajcárért?... Ugye nem, egy forinton alól nem adnád el a vásáron ?

Megcsókolta a két arcomat, s letett a földre.

— Ereggy aludni.

De én nem mentem, dehogyis mentem. Újra csak odabújtam az ölébe, s meztelenkedve kuporogtam. Nem tudott tőlem enni!

— Nem tudsz tőle enni.

— Nem tudok. Aki a tele tál előtt meghal éhen, az haljon meg.

Nekem nem volt soha több apám, csak egy. Én soha életemben más férfinak az ölében nem ültem. S még most is bennem van az a gyerekkori érzés, hogy lehet több apa is a világon? Lehetséges az, hogy más gyerek is olyan jól érzi. magát az apja ölében ? Furcsa, de az édesanyám ölében talán sose ültem életemben. Lehet, ha beteg voltam. De azt, ahogy édesapámnak azonnal a térdére telepedtem, amint hazajött s leült az asztal mellett, ezt nem éreztem édesanyámnál. Micsoda bátorság és biztonság s erő volt az, apám térdére telepedni. Olyan jó meleg teste volt, s olyan kemény, mint a fa, a karja, ahogy ölelve feküdt s a térde, ahogy megringatott, s a hangja, az is olyan egyéni volt, mind a kettejüknek igen kellemes hangjuk volt, s édesapám is nagyon tudott dalolni. Ha meg kellene mondani, hol éreztem legjobban magamat, azt kellene mondanom: az édesapám térdén.

— Hát az a lingár mit csinál? Laci bátyád? Hát a nagyanyó, megvan még az a két foga? Meg? Hahaha, mind a kettő? Nem tört még ki a híg kásában?

— Ugyan ne beszélj így édesanyámról a gyerek előtt — szólt rá édesanyám.

— Ne beszéljek? Mér ne beszéljek? Lóg a foga.

Ezen muszáj volt tiszteletlenül nevetni, s éppen úgy, ahogy ma a szekéren nevettem, a papot kinevettem.

— Ugyan már — utasította rendre édesanyám.

— Hát nem lóg? Majd kiesik a szájából! így áll ni.

S visítottam, úgy megutánozta.

— Könnyű annak beszélni, akinek olyan foga*van, mint a vas — mondta édesanyám.

— Neked is ki fog hullani. Bizony ki, úgy fogod majszolni az ételt, mint a nyúl. Már most is úgy eszel.

Lehetett nevetni, de röstelltem; édesanyámat nem szabad.

De akármilyen jókedvű volt is, én tudtam, hogy mikor megérkeztem, nem volt pénz a házban egy fillér se, és édesanyám abból hozott petróleumot, amit én adtam.

(Kilencven éve indult a XX. századi magyar irodalom meghatározó folyóirata, a Nyugat, amelynek egyik szerkesztője és szellemi vezére volt Móricz Zsigmond. Részlet a szerző Életem regénye című művéből)

Móricz Zsigmond:

Otthon