Békés Megyei Hírlap, 1997. november (52. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-29-30 / 279. szám
Nem csak egy nemzet koronaékszere A közelmúltban elhunyt Lady Diana Spencer walesi hercegnő ma is címlapstory a világsajtóban és a könyvpiacon. Rövid, de tartalmas, mesébe illő, de szenvedésekkel, botrányokkal terhes életéről rendkívüli gyorsasággal jelentek meg a legkülönbözőbb hangnemben íródott könyvek, kiadványok; ezek közül hazánkban is jó néhány kapható. (8. oldal) Edgar Cayce, az alvó csoda A Pszi mesterei sorozat egyik korábbi számában D. D. Hómmal kapcsolatban említettem azt, hogy a szakirodalom különleges képességei végett a parafenoménok királya megtisztelő névvel ruházta fel. Nos, ha Home a király volt, akkor milyen titulus jár egy olyan kvalitású embernek, mint amilyen Edgar Cayce volt? Mert amit Cayce produkált, mindenképpen figyelemre méltó. (9. oldal) „Ami meglepett: az a halk, melankolikus bukolika, mely inkább szelíd, szolid és fájdalmas mint érdes és kirívó. Az akácfalombok selymén derengő sejtelmes hangulat; hová tűnt a vidámság és hol a kicsattanó öröm jelenléte? Hát valóban ilyen szomorú életsorsa van ennek a kollégának! Sehol egy dicséret, egy kis elismerés, netán egy-két kép megvásárlása hivatalos helyről. Pedig a régi kurzus elmúlt. Vagy megint a régiek a jó fiúk és a szolgáló lányok, a csipi-csupázók? Mind többen. Haj, de bugris ez a világ! Tartsál ki, barátom! Tisztelő kollégád: Schéner Mihály. 1991 augusztusában.” Molnár Antal békéscsabai festőművész 1984 májusában nyitott egy vendégkönyvet. Kiállításain kiteszi, írjanak bele mindenfélét, jót, rosszat egyaránt. Pusztán a beírásokat nézve az eltelt 13 év kész sikertörténet. A fenti, talán legjellemzőbb, legszebb sorokat a pályatárs, a Kossuth-díjas Schéner Mihály jegyezte be. — Tényleg barátja, tisztelő kollégája Schéner Mihály? — szegezzük a kérdést Molnár Antalnak, akinek kiállítása nemrég nyílt meg szerkesztőségünk Folyosógalériájában. — Schéner Mihály ott lakott a szomszédomban, az Andrássy úti művészházban. Sokat beszélgettünk, ismerte és figyelemmel kísérte a munkámat. Sokat adtam a véleményére. — Mások, pályatársak, barátok? — Kevesen vannak. Egykor sokan voltak. Például Petrovszki Pál, aki nem hivatásos művész ugyan, mégis érti a festészetet. Aztán Lipták Pál, akit gyerekkorom óta ismerek. Szeretem a csabai lokálpatriotizmusát és természetességét. És hát Gaburek Karcsi, aki nagyon jó barátom volt, s aki hamar elment. Vele nagyon jól megértettük egymást. Jelenléte nagyon hiányzik. A kapcsolatok szétestek, ahányan vagyunk, annyifelé szóródtunk. Elhide- gültünk egymástól. Nemigen járok már össze senkivel. Más világ ez, más törvényekkel, más gondokkal, más gondolatokkal. — Messze a múlt? — Ötvenhat éves vagyok, műbútorasztalosnak tanultam, majd az ipariskola elvégzése után levelező tagozaton kijártam a gimnáziumot. Aztán dekoratőr lettem a honvédségnél, onnan felvételiztem a főiskolára. Egerben szereztem diplomát a tanárképzőn. A fiam a múzeumban dolgozik, kiállításrendező, a menyem pedagógus, s van Kegyetlen sorsom volt, kora gyerekkoromtól minden örömért, jó szóért meg kellett küzdenem FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET egy szép unokám, 'aki nagyon szépen rajzol és akire nagyon büszke vagyok. Ennyi a rövid nacionálém. Ami nem olvasható ki belőle, az a mérhetetlen szenvedés, ami nekem kijutott. Tízen voltunk testvérek, apám pékmesterként dolgozott, hamar befogott engem is, keményen kellett teljesítenem. Kegyetlen sorsom volt, kora gyerekkoromtól minden örömért, sikerért, jó szóért meg kellett küzdenem. — Kapott jó szót, eleget? — Nem mondhatnám. De ebben én is hibás vagyok. A mi világunkban, apám a pékségben, majd az asztalosműhelyben a mester az egyenes beszédet szerették. Ezt szoktam meg, ilyen voltam később is. Soha nem húztam meg magam, mindig, mindenkinek megmondtam a véleményemet. Vesztemre, mert rendre kihagytak az Alföldi Tárlatokból, más kiállításokról és persze díjakat sem kaptam. A mellőzés egy időben nagyon fájt, de mára megnyugodtam. Reménykedek, egyszer majd rám is felfigyelnek, s én is kapok valamit. — Volt idő, amikor sokat ivott. Annak nem volt szerepe a mellőzésben? — Nem hiszem, egy festőt a képei után ítéljenek, ne a szerint hogy iszik vagy sem. De ahhoz, hogy első válásom után a pohárhoz nyúltam, a mellőzésem is közrejátszott. Az akkori sérelmek megkeményítettek, inspirálóan hatottak rám. Sokat dolgoztam, s megtapasztaltam, hogy néhány üveg sör után másként látom a világot, a saját munkáimat is. Jobban jöttek elő belőlem a gondolatok, bátrabban húztam az ecsetet, ha volt bennem pár pohárral. Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy aki alkotni akar, az igyon. Az ivós időszak mára elmúlt, levonult az életemből. Ami történt, ahogy akkor éltem, azt nem tekintem életformának,' szégyellem is egy kicsit, de meg tudok bocsátani magamnak. — Miért nem ment el, mint mások? — Mert nem tudnék másutt élni. Nagyon sok barátom, tisztelőm van, többségében egyszerű emberek. Ha megyek az utcán, rengetegen rám köszönnek. Amikor még azt is hozzáteszik, hogy Tónikám, Tóni bátyám, leírhatatlan melegség tölt el. Ilyenkor érzem, hogy szeretnek. Itt én vagyok a Molnártóni. Ez sehol másutt nem lehetnék. Meg hát a vidék sem enged el. Az Alföldön vagyok otthon, kötődöm a tájhoz, amely festővé dajkált. Szeretem ezt a nagy lapos semmit, amit Alföldnek neveznek. Mindig találok benne valami újat, de látom azt is, hogyan pusztul. Megragad a pillanatnyi impresszió, a naplamente, egy-egy különleges felhő, a fák, a mezei virágok lélegzése. A tájkép, az enteriőr és a csendélet áll hozzám a legközelebb, de szeretek portrét és alakot is festeni. Főleg akva- relleket és grafikákat készítek, ritkábban olajjal is dolgozom. — Absztrakttal soha nem próbálkozott? — Nem, az távol áll tőlem. De ha a nonfiguratív festőkre gondolok, mindig gyötör a félelem, hogy elfelejtenek rajzolni. Egyes munkáikon látom a hézagot, észreveszem, hogy kimaradtak lépcsőfokok. Ezeken a képeken az első négyzetcentimétertől a képpé válásig érzékelni lehet a görcsösséget, a bizonytalan vonalvezetést. Igyekezettel, tanulással persze sokat lehet pótolni, de tudomásul kell venni: művészek nem lesznek, hanem születnek. Mert ha az a bizonyos valami hiányzik az emberből, akkor igyekezhet bárhogy, kerülhet akármilyen nagy mesterhez, soha nem lesz belőle semmi. — Híres a csapnivaló képkereteiről... — Kétségtelen, nincsenek szép kereteim, szégyellem is egy kicsit, mert műbútorasztalos voltam, de meggyőződésem, hogy a keret a kép kvalitásait nem emeli. Vagy ha igen, akkor baj van a képpel. A témára figyelek, nem a keretre. Ott voltam Lipták Pál mostani, születésnapi kiállításán, s láttam, ő sem törekedett szebb keretekre, pedig lett volna rá pénze. Inkább a képre összpontosított. Jól emlékszem még arra, amikor műbútorasztalos voltam, s ő a mesteremnél, Fabulya Jánosnál rendelt képkeretet folyóméterben és maga vágta gérbe. — Idegensége ellenére is olyan szép kifejezés az, hogy „gérbe vágta”. Kézbe szokta még venni a gyalut? — Hogyne, nem szégyellem, hogy műbútorasztalos voltam, hogy mélyről indultam. Ma is szeretek a gyaluval bánni. Más szerszámaim is vannak, s ha valami elromlik otthon, akkor magam javítom meg. Olyan élvezettel és gondossággal, ahogy képet festek. Régi szerelem ez, annak idején a mester a gyalut csak nekem engedte megköszörülni, mert nekem volt érzékem hozzá. Hamar észrevette, hogy finom kezem van, s készségem a precíz munkához. — Mit szeretne még elérni életében? — Én így is boldog embernek érzem magam. Nincsenek nagy vágyaim. Szeretnék még sokáig festeni, jó festményeket és akvarelleket csinálni, sok szép kiállítást összehozni. Árpási Zoltán A Molnártóni
