Békés Megyei Hírlap, 1997. november (52. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-22-23 / 273. szám
Textilművész, aki a fém szerelmese Sző, fon, nem takács, fémmel dolgozik, mégsem szobrász, Sápi Hedvig textilművész, és kiállítása november 14. óta látható a Jókai Színház Vigadójában. A fiatal művésznővel életéről és műveiről békéscsabai bemutatkozása előtt beszélgettünk. (8. oldal) A gondolat sebessége - mérni a mérhetetlent A NASA egy olyan megbízatást kapott a hadseregtől, ami azóta is páratlannak számít a paranormális jelenségek kutatásának területén. A feladat az volt, hogy végezzenek kísérleteket az Apolló- program keretében a Hold, Föld távolságban. Merész ötlet, ami alaposan feladta a leckét a NASA szakembereinek. (9. oldal) 1997. november 22-23., szombat-vasárnap érzések Az utóbbi pár évben kialakult egy rossz tulajdonságunk. Ha utazunk valahová, előzetesen nem nézzük át a különböző könyvekben a kiválasztott országnak vagy városnak a történelmét, kultúráját, nevezetességeit. Odakinn aztán hagyjuk magunkat sodortatni az eseményekkel, helyzetekkel, körülményekkel és csak a végső benyomást fogalmazzuk meg magunknak érzelmi-racionális a szempontból. így történt ez legutóbb is, amikor New Yorkban jártunk. „Azon töprengtünk, hogy e rengeteg, WO—500 méternél is magasabb épület felépítése hány ember életébe került...” Manhattan felhőkarcoló-rengetege először nyomasztóan hatott ránk, főleg az építkezésből kiáradó versenyszellemű agresszivitása, amely számunkra azt sugallta, hogy „én nagyobb és erősebb vagyok, mint ti, és ti kénytelenek vagytok az árnyékomban élni”, míg rövid időn belül nem jött valaki, hogy ő kerüljön annak árnyékába. Azon töprengtünk, hogy e rengeteg, 400— 500 méternél is magasabb épület felépítése hány ember életébe került, és nem a kínai fal alatt állok-e, melyről köztudott, hogy felépítése rengeteg emberáldozattal járt, kiket a nagy falba temettek és ezért a kínaiak talán mint egy nagy temetőt tisztelik. Később sajnálni kezdtük ezt a várost, amikor egy pillanat alatt támadt nyári vihart éltünk át a Times Squaren. Az eső ömlött, a felhőktől nem láttuk az épületek tetejét, csak egy-egy villámlás sejtette, hogy feljebb is van még valami. Az esős szél pillanatok alatt tönkretette az először három dollárért, majd a vihar fokozódásával már 5—6 dollárért vásárolt esernyőket, melyek maradványai a vihar múltával a szemeteskukák környékét tették stílusossá. Sajnáltuk ezt a várost, hogy gigantizmusával együtt pillanatok alatt mennyire kiszolgáltatottá, menynyire törékennyé, mennyire védtelenné vált a természet számunkra még nem teljesen ismert törvényeivel szemben. Pár nap elteltével aztán csodálni kezdtük New Yorkot, amikor tapasztaltuk bürokratikus, de jól működő szervezettségét. Úgy tűnt, valaki karmester módjára irányítja, és minden információ egy központi agyba fut be, amely az információk feldolgozásával rögtön cselekszik is. Csodálattal töltött el bennünket az a hetvenezres tömeg, amely a Central Parkba vonult ki egy este a New York-i Filharmonikusok koncertjét meghallgatni, kiknek játékánál szebb zenét nagyon régen hallottunk. Bámultuk és élveztük a Broadwayn játszott „Nyomorultak” musicalt, de még a „Miss Saigon” darabot is. Utóbbi, banális története ellenére, a technikai kivitelezésnek köszönhetően megfelelő szórakozást nyújtott. Csodáltuk a Metropolitan Museum gyűjteményét, melyet a világ számtalan országából vásárolták és nem gyarmatosítással, nem háborúkkal harácsolták össze, mint a párizsi vagy a londoni múzeumokban látható kincseket. Végre megláthattuk kedvenc festőinket, Modigliani, Matisse, Kandinsky, Chagall, Picasso, Dali, Klimt általunk olyan régen keresett és eredetiben még nem látott képeit. Csodáltuk azokat a lélektani feszültség-levezető rendszereket, melyeket a 11 millió ember, de főleg a Manhattanban lakók érdekében vezettek be. A Central Parkba szervezett zenés görkorcsolyázás ugyan kicsit önimádó, önmutogató rendezvénynek tűnt, de megfelelő sikerélményt nyújtottak az egyébként talán kallódó lelkeknek. Vagy a Lincoln Center, ahol mindenki kedvére táncolhatott élő zenére egy óriási táncparketten, hangulatának megfelelően öltözve, s ahol aztán szinte egymás mellett suhantak el a szmokingba és estélyi ruhába, illetve farmernadrágba és tornacipőbe öltözött táncoló párok. Ez a tarkaság ott úgy tűnt, hogy senkit nem zavar, se tánco- lót, se bámészkodót, sőt talán jól is érezték magukat. Gazdagság és szegénység, nyomor és csillogás, a lelki toprongyosság és a lelki gazdagság, a töméntelen bóvli és a valódi értékek lélektani és már-már fizikai keveredését éltük át az Amerikára jellemző le- geslegnagyobb intenzitással, a három hetes ott-tartózkodásunk alatt. Alighanem New Yorkban a világ összes konyhájának specialitása megtalálható, és ennek köszönhetően viszonylag olcsón nagyon sok finomságot meg lehet kóstolni. Igaza van Steinbecknek, amikor azt írja, hogy soha nem evett rossz amerikai reggelit. Ez a megállapítás New Yorkra igazán jellemző, hiszen majdnem minden sarkon van egy kávézó vagy egy gyorsbüfé, ahol fél délelőtt lehet reggelizni. A probléma legfeljebb olyan egyszerű dolgokból adódik, hogy a tojás számunkra eddig ismeretlen elkészítési módjai közül melyiket válasz- szűk. Irigykedni akkor kezdtünk, amikor jobban megismertük a Columbia Egyetem Szociálpszichológiai Tanszékén dolgozó tanárokat és diákokat. Elámultunk az egyetem szervezettségén, technikai felszereltségén, könyvtárán, de legjobban azon a nyitottságon, ami a tanár-diák viszonyt jellemezte. A kétórás előadások alatt például a diákok ettek, ittak, bejöttek, kimentek, a tanár is ugyanezt tette, és ez volt a természetes. Kérdezni bármit lehetett, bármikor és a válasz mindig úgy kezdődött: ez nagyon jó kérdés. Óriási is az amerikaiak önbizalma, annyira, hogy bár jóval kevesebb ismeretanyaggal rendelkeznek, mint mi, európaiak, mégis vitákat vállalnak és kerülnek ki abból győztesen. A diákok az előadásokra nem a tanár aláírásáért járnak, hanem azért, mert érdekli őket az, amit hallgatnak és ha a tanár nem hozza a diákok által elvárt színvonalat, meg is buktathatják őt, ami állásának elvesztésével járhat. Kicsit féltünk New Yorkban akkor, amikor véletlenül betévedtünk a Harlembe, és a West Side lerobbant negyedein mentünk keresztül. Kerültük a metró üres kocsijait és paradox módon általában a tömegben éreztük magunkat biztonságban. Idehaza mindig individualistának és liberálisnak vallottuk magunkat, de megijedtünk attól az individualizmustól, befelé fordulástól, önimádattól, amivel New Yorkban találkoztunk. Alighanem az ember kozmikus magányosságát az önmagába való bezárkózásával csak fokozza. Ha minden ember önmagáért akar okos lenni, szép lenni, ügyes lenni, önmagát akarja szeretni, mint a New York-i ember, akkor megszűnik a közösségi lét, az együttes élmény, összetörik az a „tükör”, amelynek segítségével a másikban megpillanthatom önmagam, elvesznek az olyan nemes érzések, mint a szerelem, a szeretet, az együttérzés és csak az önző én marad felül. Ettől a felismeréstől igazán megijedtünk és ettől kezdve úgy tűnt, New Yorkban önimádó emberekkel vagyunk körülvéve. Örültünk annak, hogy az egyetemen tőlünk is tanulhattak, és hogy tudunk adni olyat az ottani kollégák számára, aminek ők is hasznát veszik a későbbiek folyamán. Örültünk annak, hogy véleményünk fontos volt számukra, és sokszor alig várták azt, hogy bizonyos helyzetekben megnyilatkozzunk. Egyetemi kollégáinktól sok sikerélményt és önbizalmat kaptunk, de legjobban akkor örültünk, amikor három hét után hazajöhettünk New Yorkból az ilyen-olyan, öreg Európába. Bordás Sándor New York-i
