Békés Megyei Hírlap, 1997. szeptember (52. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-13-14 / 214. szám
1997. szeptember 13-14., szombat-vasárnap iHIMMl Helyes Imre akkori Los Angeles-i konzul segítette a hagyaték útját. Felvételünk a békéscsabai kiállítás megnyitóján készült, háttérben a Kakas és nő című Jankay-festmény (% hagyaték hazatalált & w* Életmű és pálya furcsa viszonyban az idővel Jankay Tibor (1899—1994), Békéscsaba szülötte, 50 évi távoliét után végre hazatalált. Bár 1948-ban elhagyta Magyarországot és szeretett városát, művészi témavilága még hosszú évtizedekig a szülőváros és a szülőföld által ihletett emlékekből táplálkozott. És volt egy másik világ is, melyben otthon érezte magát: Los Angeles bohém kerülete, Venice. Hosszú sétányával az óceán mentén, kávéházaival, bolondos figuráival, bámulatos naplementéivel. Ez volt Jankay Tibor másik otthona. Ebben a másik világban teljesedett ki élete és művészete, s ez az izgalmas és gazdag művészi és műgyűjtői hagyaték tért most haza az ő végső akaratának megfelelően. írásban, szóban többször is vallott életéről, legszebben talán egy fiatal amerikai barátja dokumentumfilmjében. Kilencvenéves elmúlt már akkor, s még mindig az élet szépségéről, a szerelem és a művészet mindent átható erejéről, a művészi kifejezés végtelen lehetőségeiről beszélt. Ez a naiv, szinte gyermeki rajongás minden természetes szépség iránt tette őt oly szeretett figurájává Venice-nek, s emiatt tisztelték oly nagyon a George Pepperdine Co Hege tanárai és művészhallgatói is; majd 28 éves tanári pályafutásának vé- gigkísérői. Venice-ben szinte mindenkit ismert az utca árusaitól, zenészeitől, artistáitól kezdve a fiatal művésznövendékekig. Venice Beach fura figurái Tiborban — mert így nevezte őt mindenki, még alig 20 éves barátai is — bölcs, öreg tanító- mesterüket tisztelték, kit bármikor kereshettek. Házában sokszor népes kompánia gyűlt össze, vonzereje még halála után is hatott. „Minden olyan egyszerű és-robusztus a szemében” — írta róla Lázár Béla, a korszak ismert műkritikusa 1931-es Emst-múzeumbéli kiállításának katalógus-előszavában. A kitűnő észrevétel a késői Jankayra is pontosan illik. Festményein a nagy, összefoglaló formák uralkodnak, erős, tiszta színek ragyognak; kisméretű kompozícióit is nagyvonalúság, erős monumentális érzékre való látásmód jellemzi. Veleszületett tehetsége mellé a Képzőművészeti Főiskolán, Vaszary János osztályában, majd a párizsi Julián Akadémián, illetve hosszú európai és amerikai utazásain tanulta meg a festőmesterség fogásait és technikáit. Jankay első érett korszaka az 1920-as évekre tehető. Párizsban dinamikus lendületű városképeket készít, az évtized végén szelíd, tompa színekkel dolgozik, témája az egyszerű emberek világa. E képein egyrészt Szőnyi István lírai, már-már kissé idillizáló szemlélete, s az expresszionizmus erős formaegyszerűsítő tendenciája érvényesül. Az 1930—40-es évekre tehető annak a realista ízű stílusnak a kibontakozása, melynek fő motívuma ismét csak az egyszerű ember, de mindez már távol az idilltől. A világos, derűs színek elkomorulnak, öreg, fáradt embereket választ modelljeiül, s ennek a stílusnak betetőzése a munkaszolgálatos megpróbáltatásokat, s feleségének lágerélményeit feldolgozó „Mártírok” rajzalbum szörnyűségeket idéző szénrajzaival. Az 1950-es évektől — immár Amerikában — Jankayt igazi kísérletező művészként figyelhetjük meg. Rengeteget tanul, olvas, s közben persze tanít is. Hatalmas művészeti könyvtárában túlnyomórészt a modem művészetre, illetve távoli népek művészetére vonatkozó köteteket találunk, de nem hiányoznak a klasszikus mesterekről szóló albumok, monográfiák sem. Festészetében szinte minden stílust kipróbál: papírreliefeket készít; hajlított drótból rögzíti motívumainak kontúrját a képen; csavarokból, fémszerelvényekből applikál súlyos ipari reliefeket; elvont foltfestéssel kísérletezik, majd hideg geometrikus absztrakcióval. Ekkoriban alapozza meg etnográfiai gyűjteményét Mexikó, Guinea, Togo, Gabon területéről való szobrokkal, s ekkor kezd szobrászattal is foglalkozni. Az őskori művészettől megihleA mester mint gyermekeihez, úgy ragaszkodott a képekhez tett kerámiáival, táljaival, edényeivel hatalmas üzleti sikert ér el. Szerény életvitelét lényegében tanári fizetéséből, s nagyon csekély műtárgyeladásból fedezte. Sajátos elve szerint a festmények az ő gyermekei, s ahogy a szülőnek nincs szíve eladni csemetéjét, úgy ő sem teheti pénzzé szülötteit. Az utókorra nézve hátrány és előny is származott ebből az egyéni alkotói filozófiából. Előnyünk, hogy szinte tökéletes egységben maradt ránk Jankay Tibor háromnegyed évszázados életműve, de hátrányunk, hogy — Jankay szavaival — a „gyerekek” bizony nem nőttek föl. Az idő nem rostálta meg őket, köztük van minden. Ahogyan az életműve, úgy az egész élete is furcsa viszonyban állt az idővel. Jankay Tibor hosszú életének titka a szinte monoton rendszerességgel folytatott munkában rejlik. Műtermében hatalmas tömegben álltak a tiszta vászongöngyölegek, a legfinomabb papírok, dobozokban az érintetlen festékek: ezzel vélte bebiztosítani magat az idő ellen, mondván, amíg van mire dolgoznia, nem halhat meg. Nem akarta elengedni az életet, s bizony, az élet sem enJankay sikerei Kaliforniában „Nem régen számoltunk be arról a nagyszabású kiállításról, amelyet Los-Angeles-ben rendezett a városi múzeum a néhány hónap óta kint tartózkodó Jankai-Deutsch Tibor képeiből. Közöltük annak idején bírálat-szemelvényeiket az ottani nagy lapokból, amelyek mind a legnagyobb elismerés hangján írnak városunk neves festőjéről. A múzeumi kiállítás átütő sikeréről most kaptunk újabb értesülést. Jankai-Deutsch Tibor egymás után kapta a megtisztelő meghívásokat, s azóta már a negyedik kiállítást rendezi a fiatal művész. Most a Laguna-beachi művésztársaság rendezte kiállítás befejezését várja meg, s a közeljövőben ismét visszatér Békéscsabára.” (Békés Megyei Közlöny, 1935. november 17.) A festményekkel együtt hazahozott néprajzi gyűjtemény a magyarországi múzeum után a második legértékesebb anyag fotó: kovács Erzsébet Tájkép gémeskúttal gedte el őt. Hosszú, nagyon hosszú ideig. S mégis: Jankay Tibor művészetének legfőbb témája a múlandóság. A magyar táj, a magyar emberek még harminc év múltán is meg-megjelennek festményein. De figuráiban van valami furcsa légiesség. Álomképek emberei, alakjai ezek. S később, a felesége halálát követő korszakában, az 1980 körüli évektől datálódó nagyon színes, tiszta és erős színfoltokból fölépített képein megint a múlandóság melankóliája. Ki ez az aggastyán, aki nyolcvanas éveiben járva hirtelen féktelenül veti bele magát egy új, vakítóan színes s fiatalos erejű világba? Ez az ember a szerelem bölcs örege, ki rajongva imádta feleségét, Alexander Irént, akinek tárgyait, ruháit az asszony halála után is minden nap kezébe vette, simogatta. Ennek a nagy szerelemnek múlandó s ugyanakkor mégis örök pillanatai idéződnek fel újra és újra Jankay Tibor késői festészetében. Ebből a szerelemből táplálkozott egész művészete és egész életfilozófiája. A másik ember tökéletességében a világ örömteli tökéletességét ismerte fel. A 80-as évek Jankay legtermékenyebb korszaka. Festészetének legtetszetősebb, legérettebb munkái ekkor születnek. Óriási mennyiség, naponta egy-két festmény. Ezek a szép, színes vásznak mind erről a világ szépsége feletti örömről szólnak. S ez a szinte mániákus ismétlése ugyanannak a témának,mint egy varázslat elevenítette meg ezt a már csak a festészetében élő világot: 90 évesen találkozik azzal a 20 éves lánnyal, kiben egész addigi festészetének mintegy csak álmaiban élő modelljét ismeri fel. Jankay nem a nagy újítók s nem a nagy forradalmárok közül való. Az ő festészetében egy nagyon közérthető modernista hagyomány keveredik egy szinte naiv, spekulációtól mentes alkotói magatartással. Festészete legfőképp az expresszionizmus forma- és színvilágából, a primitív népek alkotásaiból nyert ihletést, alkotó énjének alapvetően gyermeki sajátosságait, szeretetköz- pontú világszemléletét pedig Kalifornia fiatal művészeivel, csavargóival, bohémjeivel; a hippivilág közvetlen örököseivel való szoros kapcsolata erősítette meg újra és újra. Ez utóbbi ma már a mi kultúránknak is része. Bellák Gábor művészettörténész Az örökség üzenete Jankay Tibor festőművész végrendeletének végrehajtását, a hagyatéki ügyintézést és végül a rendkívül értékes műgyűjtemény hazaszállítását Los Angelesből Helyes Imre ottani konzul, majd főkonzul maximálisan segítette. A diplomatával a békéscsabai bemutató kiállítás megnyitóján, szeptember 9-én beszélgettünk. — Végakarat megvalósítása, műgyűjtemény hazaszállítása nem tartozik a gyakori, a jellemző konzuli teendők közé, vagy mégis? — Igen is, meg nem is. A konzulnak vannak feladatai magyar állampolgárok számára maradt hagyatékok felderítésében, azok intézésében, esetleg hazajuttatásában. De ez a mértékű és mélységű feladat, amit a Jankay- hagyaték jelentett, biztos, hogy kivételes. Azon túl, hogy igyekeztem hivatalból is megtenni mindazt, amit kellett, hogy az örökség odakerüljön, ahová kell, sokkal többet is megcsináltam, amit nem kellett volna a hivatali szabályzat szellemében. Amit az ember nem tesz meg, ha nem kap olyan belső indíttatást, amit a Jankay-hagyaték kezdettől fogva számomra jelentett. — Ismerte a mestert személyesen? — Nem ismertem. Az élet engedhette volna, hogy ismerjem, hiszen 1994-ben halt meg, én akkor már két éve Los Angelesben voltam konzul, de nem ismertük egymást. Miután a halálát követően az ügy elindult, hamarosan úgy éreztem, mintha összejártunk volna, mintha személyes ismerősök lettünk volna. Annyira nyitott könyv volt a hagyaték, hogy azon keresztül nagyon jól meg lehetett ismerni az embert és egy olyan személyiséget, aki a város számára is nagyon pozitív üzenetet hordoz. Számomra nagyon sokat jelentett. — Van tudomása arról, hogy hasonló ügyben az utóbbi időkben konzul játszott volna jelentős szerepet? — A legutolsó ilyen nagy dolog — legalábbis ismereteim szerint — Amerigo Tot halála alkalmából a Rómából történő hazaszállítás volt. Az akkori ottani konzul nagyon nagy segítséget nyújtott. A történelem folytán sok művész külföldre került, és a hagyatékok remélhetőleg majd mind visszatérnek oda, ahová legalábbis részben tartoztak és tartoznak. — Személyes sikerének is felfogható, hogy itthon van az örökség, megnyílhatott a kiállítás. — Nagyon örültem, hogy részt vehettem a munkában, hogy még hazautazásom előtt sikerült az ügyet tető alá hozni. Békéscsaba a hagyaték megérkezésével most már a felelősséget is megkapta. S egyúttal a nagyon nagy lehetőségét annak, hogy ezt a hagyatékot nemcsak művészeti értékként, saját céljaira és boldogulására, hanem a város bemutatására, a külvilággal meginduló, országon túli kapcsolatainak építésében is kellőképp tudja használni. Niedzielsky Katalin
