Békés Megyei Hírlap, 1997. szeptember (52. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-13-14 / 214. szám
A hagyaték hazatalált Simonyi emlékének Jankay Tibor (1899—1994) Békéscsaba szülötte. 50 évi távoliét után végre hazatalált. Bár 1948-ban elhagyta Magyarországot és szeretett városát, művészi témavilága még * hosszú évtizedekig a szülőváros és a szülőföld által ihletett emlékekből táplálkozott. (8. oldal) Vagyok mindennapos vendég öreg tér szutykos szögletében Gubbasztok poros papirosaimtól púpos sarokasztalomnál (...) Tamai László „Utolsó leckém” című versével emlékezik Simonyi Imrére, aki szeptember 14-én lenne 77 esztendős. (9. oldal) A lány neve Vanda Kovács Vanda? Talán segít, ha megkérdezzük: van-e, ki e nevet nem ismeri? Igen, színésznő, a legfiatalabbak közül. S gyulai. Kovács Lajos? Van-e... Igen, a ma élő magyar — különösen — moziszínészek egyik legkiválóbbja. S Vanda édesapja. Édesanyja Gyula közművelődésének ismert és kedvelt alakja. Egyenleg? Vanda pályára lépése logikusnak tekinthető. — Nem logikus — születik meg azonnal Kovács Vanda tiltakozása. — Ugyanis nem voltam „színészgyerek”, aki esténként a függönyök mögül leselkedett. Családom mindvégig Gyulán maradt. Ahol éppen játszott, egyszeregyszer megnéztem színpadon a papát. A döntő élményt tíz-tizenkét évesen, Szolnokon szereztem: az ott látott Hamlet, a Ványa bácsi állított határozott irányba. Gyulán eljártam az ifiházban működő színjátszó körbe. Volt olyan darab, amit be sem mutattunk, a magunk örömére próbáltuk készre. Az Erkel gimnáziumban, ahová jártam, verseket is mondogattam. Dr. Kereskényi Miklós igazgató és magyartanáraim ösztönöztek arra, hogy próbáljam meg a színészetet. Aztán kirúgtak a felvételi harmadik rostáján. Ennek eredményeként három szép évet töltöttem a Miskolci Nemzeti Színházban. Hatalmas élmény volt együtt dolgozni Árkosi Árpáddal és a színészekkel. Ki nem mozdultam a színházból. S évente újra felvételiztem. Negyedjére sikerrel. — Min múlott a sikertelenség, s min a siker? — Azt hiszem, nem a tehetség a legdöntőbb, emberileg kellett eljutnom egy adott érettségi szintig. Amikor kirúgtak, éreztem, hogy valóban rosszul teljesítettem. Talán az a döntő, hogy mit csinál az ember a felvételin két vers, ének között. — Édesapja sikerei valaha is befolyásolták helyzetéi? — A sors megmentett ettől. — Újra Miskolcon játszik. — Á gyönyörű főiskolai évek után keresem a múltat. Hívtak budapesti, szegedi színházakhoz, de négy évfolyamtársammal együtt — közös elhatározásból — Miskolcot választottuk. Mindannyiunkat érdekel az ott folyó színházi kísérlet. —Idén Gyulára a Várszínházba ko- médiázni jött. Tudott arról, hogy van humorérzéke? — Hát, folyik bennem egy kis bohócvér... Táncolni, énekelni is szeretek. A Hello, Dollyban még szteppelek is. Ez a szerep sem könnyebb, mint egy súlyos drámában fellépni. — Akkor előbb-utóbb jöhet egy CD is? — Ahhoz még sokat kellene tanulnom. A főiskolán Avar tanár úr sokat mélyített addig csipogó hangomon. Volt egy élményem. Sanzonversenyt hirdettek a főiskolán, két hetünk volt a felkészülésre. Második lettem a musical szakos „fenevadak” előtt. Igen, szeretnék megtanulni énekelni, órákat veszek. — Hol is lakik? — Négy helyen. Gyulán, Szegeden, ahol az öcsém él, Miskolcon és Budapesten. Évad közben persze kötve vagyok, hétfőnként jutok el Budapestre, ahol mindig akad egy kis pluszmunka. Szinkronizálok, hangalámondást végzek. Egyébként főiskolás korunkban ilyesmivel annyit kerestünk, amennyit színész pályánk során talán soha nem érünk el. A szabadidőmben pedig futok. Kovács Vandával tovább erősödik a gyulaiak jelenléte a magyar filmtörténetben FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET — Örökölte? A kérdésben megnyilvánuló „oldalvágás” oka: Vanda édesapja legendás futó, már-már átvitt értelemben is — fiit, fiit, egyre tovább, s mindig előre... — Először Miskolcon, fogyókúraügyben próbálkoztam vele, de kifulladtam. Aztán egy nehezebb Szomory- darab próbái közben minden nap felkeltem ötkor, kimentem a Margit-szigetre, s egy ott talált műugió kis barátommal lefutottunk öt és fél kilométert. Manapság hat kilométer a napi adagom. —A filmezés érdekli? — Nemrégen óriási élményben lehetett részem. Két tévéjátékbeli alakítás után szerepelhettem a Csinibaba című filmben. Elmondjam? Úgy érzem, a kamera felbátorít... — Akkor most jönnek a filmszerepek? — A Woyzeck után azt hihettük volna, apát elárasztják ajánlatokkal. Hosszú idő után találtak rá ismét. A csinibabás Tímár Péter elővette egy korábbi forgatókönyvét. A címe: Zimmer Feri... S megkérdezte tőlem: mit csinálok szeptemberben? Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy Miskolcon októberben kezd a színház... Átvettem a forgatókönyvet, látom, jelentős az ajánlott szerep. Tehát izgulok. — Egyedül? — Ha arra gondol, egyedül élek. Illetve van egy Maki névre hallgató igazi majmom. Mindig együtt utazunk. Ő rangrejtve, egy táska mélyén. Eredetileg azért vettem, hogy a papának ajándékozzam. Azt mondta: maradjon csak nálam. De a táskában jó néhány óriásfotót is mindenhová magammal viszek. Olyanokat, melyekre mindig szükségem van. A magánéletemben talán a legfontosabb, hogy „távol tudok lenni”, egyedül tudok maradni. De csak azért, mert egy fantasztikus család áll mögöttem. — Kire „ütött”? — Mindegyikükre. Anyától az életvidámságot, a talpraesettséget, a gyakorlatiasságot kaptam. Apától azt, hogy bizonyos dolgokat nagyon komolyan veszek, a meggyőződést, hogy soha nem szabad feladni — s mondjam? — a „megszállottságot*’. S azt is megtanította: fontos a család, de a döntő pillanatban mindig egyedül maradunk. — Szakma( tanácsokat kap tőle? — Nem. Ó nem mondatokkal okított. Hagyta, hogy nézhessem, hallgathassam. Egyszer játszottunk is együtt — a lánya voltam. Nem szólt bele, hogyan csinálom, de mindvégig éreztem, hogy ott van. Anya viszont megnéz. — Meg is bírálja? — Kőkeményen... (A beszélgetés óta Kovács Vanda Budapesten hozzálátott új filmje forgatásához.) Kiss A. János
