Békés Megyei Hírlap, 1997. június (52. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-14-15 / 137. szám
Szomszédolás Zsuzsa néninél Egy szerencsétlen mozdulat, egy hirtelen jött rosszullét többhónapos kényszerpihenőre teremtette a mindig tevékeny dr. Bodicsi Zsuzsát, az orosháziak bűbájos doktoménijét, költőnőjét, festőjét. 82. születésnapján — gyógyulása után — kerestük fel otthonában, ahol a betegektől, hozzátartozóitól kapott virágokkal voltak megtöltve a vázák. (8. oldal) Apropó: a boldogság Hol lakik a boldogság? „A kiegyensúlyozottságban. Az ember ne vágyjon többre, mint amit elért, de a képességeit próbálja maximálisan kihozni magából. Ilyen hülyeségeket lehet csak erre mondani. A megelégedettségben lakik a boldogság. Néha már szégyellem elmondani, hogy boldog vagyok. A mai világban ha valaki elégedett, az már hovatovább gyanús.” (9. oldal) / „íme, itt vagyok, nézzetek meg!” A gyulai származású, ma Budapesten éló, Munkácsy-díjas Kiss György szobrászművészt 1996-ban Gyula díszpolgárává választották. Előtte felkérték a majd egy évszázada vajúdó Kossuth-szobor megmintázására. Egy éve sincs annak, hogy legszebb munkáit, a keresztút stációit felszentelték a város határában magasodó Kálvária-dombon. Életmű kiállítását a héten nyitották meg Gyulán, a Dürer teremben. Kiss György pályafutása tehát akár sikertörténetnek is tekinthető. Valójában sértődések és mellőzések hosszú sora után most először tér vissza képeivel, szobraival, érmeivel szeretett városába. A Dürer terembe, ahol első kiállítását is rendezte 1972-ben. Ebből az alkalomból kerestük fel pesti műtermében. —Mióta várt erre a kiállításra? — Nem számoltam. A fontos, hogy az ember hazamegy, s ilyenkor jobban izgul, mint máskor. Minden kiállítás drukk, az otthoni különösen, mert az ember levetkőzik, meztelen, pucéran áll oda: ez vagyok, ilyen vagyok. Ha a munkáim hazudnak, akkor magam is hazug vagyok. Ez a harmadik vagy negyedik kiállításom a városban, a legelső is ott volt a Dürer teremben. A főiskoláról kilépve úgy gondoltam, jó lenne bemutatkozni valahol, másutt is láttami a munkáimat, nem csak a műteremben. Hova máshova is vihettem volna, mint haza. Ahol elmondhatom: íme, itt vagyok, nézzetek meg! — Melyik munkáját tartja a legfontosabbnak? — Mindegyiket, valamennyi az én gyerekem. Ugyanakkor nem véletlen, hogy a Kálvária stációi itt vannak. Ezeket külön leöntettem magamnak, s kitettem a műteremben. Fontosak nekem, a mai napig azok. Mindig mellettem kell legyenek. —Miért? — Negyvenöt évesen készítettem el őket. Addigra sok mindenen átmentem, szüléimét is elvesztettem. Huszonöt éves korban ezt nem lehet megcsinálni. Csak a zseniknek, akik két és fél évtized alatt annyit éltek, mint más száz év alatt. Én 45 éves koromban éreztem először, hogy elvállalhatom a feladatot. —Hogyan lett művész? — Az élet eddig kipróbált dolgai közül eddig ez okozta a legnagyobb jó érzést. Nagyon küzdelmesen éltünk otthon, de harmonikusan. Vallásos neve„Nekem Gyula mindent jelent, a kutyák ugatását, a harang zúgását, áfák susogását, mindent, amit afülemben hallok. Ezt nem lehet megmagyarázni, ember még nem tudta megmagyarázni ezt a kötődést” fotó: such tamás lésben, de szigorú szeretetben nőttünk fel. Katolikus hívő, istennek tetsző életet láttunk magunk előtt. Láttam, mit küzdenek a szüléink, mégsem gondoltam soha az anyagi javakra. Soha. Nem érdekeltek. Ami a kérdését illeti, mint minden gyerek, én is szerettem rajzolni, talán kicsit többet, mint az átlag. Jobban lekötött. Szüleim elvittek József Dezső bácsihoz, hat-hétéves voltam akkor, ma is emlékszem a próbarajzra, amit készítettem. Dezső bácsi ceruzát nyomott a kezembe és — régimódi ember lévén — nyolcasokat rajzoltatott velem, meg köröket. Ezzel azt nézte, mennyire vagyok ura a kezemnek. Semmi mást. — Mit szóltak a szülei ahhoz, hogy ilyen „haszontalan” pályát választ? — Sokszor riadtam fel arra, hogy édesanyám sír. Azért sírt, mert ilyen pályát választottam. Neki ez nem számított egzisztenciának. Ennek ellenére mindketten segítettek abban, hogy érvényesüljek. — Térjünk vissza a kiállítására. Hosszú konfliktussorozat lezárásaként kapott díszpolgári címet, s hívták meg munkáival a Dürerbe. Sokak szerint kissé érdes modora is okot szolgáltatott a hűvös viszonyra... — Tény, sokkal bátrabban mertem ütközni, mint azok, akik itt éltek. Ne értsen félre, imádtam Koszta Rozót, de féltem attól, hogy én is ugyanolyan függőségi viszonyba kerülök majd emberektől — akiktől a létem függ —, mint ő. A főiskola elvégzése után műteremlakást ajánlottak Hódmezővásárhelyen, Szegeden, Debrecenben. Teljes létbizonytalanságban éltem, mégis úgy gondoltam, engedtessék meg nekem, hogy azzal igyam meg azt a két pohár bort, akivel én akarom, s viszont. —Gyula nem hívta? — A szüleim kaptak egy lakást a Kuznyeck-lakótelepen, azt hiszem ezzel nekem is kedvet akartak csinálni a maradáshoz. Később segítettek más módon is. Direkten soha nem hívtak, de mindig mondták: maradjak meg gyulainak. —Soha nem foglalkoztatta a gondolat, hogy hazajöjjön? — Nem, azt hiszem nem lett volna erőm, mint Rozónak, akit világéletemben tiszteltem sok mindenért, ezért különösen, és akinek ebből az itthon maradásból nagyon sok hátránya származott. Amikor hazajöttem, mindig feltöltődtem, s nekem az elég volt. —Mit jelent Önnek Gyula? — A pestiek nem ismerik a szót: hazamenni. Nekem Gyula azt jelenti, hazamenni. Ha találkozom Krasz- nahorkai Gézával vagy felülök a biciklire és kimegyek a Köröshöz, otthon, érzem magam. Nekem Gyula mindent jelent, a kutyák ugatását, a harang zúgását, a fák susogását, mindent, amit a fülemben hallok. Ezt nem lehet megmagyarázni, ember még nem tudta megmagyarázni ezt a kötődést. Mint mondtam, innen töltődtem mindig, a festészetemben most is gyulai vagyok, le tudom nyomozni, melyek azok a gesztusok, amelyek gyulaiak. Tulajdonképpen az egész gesztusrendszerem alföldi. Ebbe értsen bele mindent és mindenkit, József Dezsőt, Kohánt, Rozót, a tájat, mindent és mindenkit. —Barátok? — Főleg szakmabeliek, de vannak civilek is. Büszke vagyok arra, hogy van olyan barátom, akivel több, mint harmincéves, még a főiskoláról származó barátság köt össze. Olyan társaság alakult ki, olyan baráti társaság, ahol rengeteg dolgot magamba szívtam, és megéltem az éjszakába nyúló beszélgetésektől a kiállításokon, szakmai vitákon és veszekedéseken át a berúgásokig. Volt idő, amikor nekem ez kellett, ez épített, így találtam magamra. Nem mondom, hogy az ember ötven felett már nem igen köt barátságot, de a több évtizedes barátságban már nem kell elvárásoknak megfelelni, protokolláris viziteket viszonozni. — A civilek azt gondolják, a művészek utálják egymást... — Egyes művészek biztosan utálják egymást. Ahányan csináljuk, annyiféle igazságot képviselünk. Az ember igyekszik befogadni mások produktumait egyedül a minőség alapján. Talán ha három kollégával nem vagyok jó viszonyban, velük sem művészeti, hanem emberi problémák miatt. A művészetben lehet tévedni, az emberi tisztességben soha. Hiú emberek vagyunk, pokolian azok. Más egy huszonéves ember hiúsága, mással lehet megsérteni őt, mással egy ötvenévest. Engem nagyon nehéz megsérteni, én mindig jól éreztem magam a bőrömben, mindig elfogadtam azt a helyzetet, amibe kerültem vagy csöppentem. Volt idő, amikor egy mosókonyhában dolgoztam. Minisztériumi vendégeim elképedve kérdezték, hogyan lehet itt dolgozni? Mindenhol lehet dolgozni. Egy asztal sarkán is lehet életművet készíteni. Árpási Zoltán
