Békés Megyei Hírlap, 1997. május (52. évfolyam, 101-125. szám)

1997-05-30 / 124. szám

1997- június havában

Csabai Csillagok

3

Csere László és Oszvald Marika kettőse/ továbbá rögtönzött cserebere

Szeretve mind a színpadig

AAinek számít/ ha a büfében magpaskoljuk a táncosnők... lábikráját1

unkahelyén, a Fővárosi Operett Színházban beszéltünk meg találkozót Csere Lászlóval. Ült a büfében, előtte két (rövid időn belül) kiürült kávéspohár, egy szövegkönyv, amelyet szemünk láttára pingált ki zöld szövegkihúzóval. Félhangosan memorizálta szövegét, mondat közben a világ legtürelmesebb modorával köszöntötte a kibelépőket, megbeszélte az aznapra (büfébe) rendelt témákat, aztán folytatta a mondat megtanulását. A leltári ívet nem sikerült megtekintenünk, de nyugodtan letehetnénk a főesküt: Csere László az színház büféjének leltárlapján éppoly nagy betűkkel szerepel, mint a darabok plakátjain. Pár szó váltására asztalához járulnak az arrajárók, megállnak mellette, s míg oda-vissza elhangzik néhány fontos vagy díszletmondat, kedélyesen — de lehet, hogy csak szórakozottan — meg- paskolja egy-egy táncosnő... lábikráját.

— Merő óvatosságból előbb inkább megkérdezi beszélgető társát a Békésből jött ember, hogy tudja-e, merre található Békéscsaba. Azt hiszem, öntől felesleges efelől érdeklődnöm.

— Hát, Oszvald Marikával mi Békéscsabán lakunk... — mondta Csere László. — Nekünk ez a város szinte már a második otthonunk. Személy szerint nagyon szeretem Békéscsabát.

— Csak nem azt akarja mondani, hogy a szépsége miatt?

— A város szépségéről beszél? Megmondom őszintén, a város szépségeit eddig nem nagyon láthattam. Amikor ott vagyunk, próba próbát, előadás előadást követ. Békéscsaba olyan város, ahol eddig még mindig nagyon jól felfrissültem.

— Talán városzépítő hatása lehet a sikernek is.

— Igen, a szépség mögött ott látom a nagyon kedves, drága, aranyos és melegszívű békéscsabai közönséget.

— Eljött az ideje, hogy lazítsunk egy kicsit. Ahogy látom, ön itt nagy életet él a büfében. Jönnek- mennek az emberek, kedvesen ideszólnak önnek és viszont. Családiasnak mondaná ezt a kapcsolatot?

— Már olyan régóta vagyok itt az operettszínházban, úgy tizenöt éve, ismerek mindenkit — újakat, régieket. Életünk túlnyomó részét a büfében töltjük. Sőt, néha még izgalmasabb is az a

büfében zajló élet, mint ami a színpadon van...

— Most éppen mi folyik a színpadon, ami nem olyan érdekes?

— Ott most éppen semmi. Próbálunk, de egy külön teremben, egy amolyan házi színházban. Október tizedikén lesz egy premierünk, Lehár: Luxemburg grófja című operettjét mutatjuk be. Ennek most folynak a rendelkező próbái. Előkészítjük a darabot, összepróbáljuk. Aztán nyáron mindenki mindent elfelejt. Amikor innen-onnan valamennyien visszatérünk, akkor folytatjuk. De ezek a mostani próbák tényleg hasznosak. Amit most teszünk, az rendkívül időigényes. Mindenki szövegkönyvvel a kezében botorkál, makog: tapogatózunk a sötétben.

—Időnként idejárulnak ön elé a lányok. Tizenötéves operettszínházi múltjából hajlamosak lennénk arra következtetni, hogy bizonyára úgy tekintenek Csere Lászlóra, mint szellemi atyjukra...

— Na ne! Nem, nem, nem! Nem, mi kollégák és barátok vagyunk. Valamit elmondok akkor. Sohasem voltam vidéken színész. Szerepeket persze játszottam vendégként, de tag sose voltam. A pesti és a vidéki színház sokban hasonlít egymáshoz, de sok a különbség is. Egy alapvetően vonzó vonása van a vidéki színháznak — a „vidéki” számomra nem pejoratív értelmű, egyszerűen csak a földrajzi helyzetet jelöli —: amikor ott vége a próbának vagy az előadásnak, a színházi emberek általában nem spriccelnek el a négy égtáj felé, hanem együtt maradnak, beszélgetnek. Itt meg az van, hogy függöny le, mindenki rohan el valahová. Itt ez a büfé azért ilyen nagy becsben tartott dolog, mert benne találkozhatunk a kollégáinkkal, s elbeszélgethetünk. Valóban, egyfajta családi élet folyik itt.

—Ez a „család” mitjelent azon számára?

— Azt mindenki egyénisége szerint dönti el, hogy ki, kit, hol, hogyan keres, talál meg. En — s ez nem intimitás — nem szeretem összekeverni a munkát és a magánszférát. Külön dolog a magánéletem, s más ügy, hogy van egy foglalkozásom, s véle egy „család”, amelyről most beszélgettünk. Mindkét helyen úgy kell tenni, hogy külön-külön mindkettő jó legyen. S jól meg is férnek egymás mellett. Az összes bonyodalom és probléma abból

adódik, ha a kettő összemosódik. Ha valaki a színházban találja meg az élete párját vagy fordítva, abból csak gond van.-Miért?

— Az embernek azért magánélete a magánélete, mert maga alakítja. Nem arról van szó, hogy minden beletartozó dolog titkos, elzárt lenne, amiről nem lehet semmit publikálni, de alapvetően intim szféra. Az intimitás itt a színházban más természetű. Minél több ember szeme előtt tarténik valami, annál több feszültség, pletyka terem.

— Egy-egy érintés — maradjunk az alapesetnél — férfi és nő között itt nyilván mást jelent mint a „civil” életben.

— Oszvald Marikára vonatkoztatva: olyan ez, mintha házasságban élnénk. Szó szerint: többet vagyok Marival, mint a férje. Mari testének — értheti ezt is szó szerint, de nem kell úgy érteni — minden négyzetcentiméterét ismerem. Naponta fogdosom, emelgetem, lökdösöm, harapom, rúgom, bármi.

— Az ilyen mély szakmai kapcsolatok sem mentesek a konfliktusoktól?

— A baj az, ha valaki nem érti meg, hogy ez a foglalkozásunkkal együttjáró, természetes sajátosság. Ebből eredhetnek a konfliktusok. De tudni kell, hogy az ilyenfajta kapcsolatban nincs semmiféle lazaság, erkölcstelenség. Millió oka lehet a különféle konfliktusoknak. Csak egyetlen példát említek. Gond az, ha valamelyikünk párja „civil”, s leül este a nézőtérre, látja, hogy a házastársát éppen ölelgetik, csókolgatják a színpadon, majd amikor előadás után hazamennek, összeverekednek. Ez persze nagyon sarkított példa. Nem mondom, a féltékenykedésre az ilyen helyzetek a maguk ártatlanságában is valóban okot adhatnak. De aki ebben a „családban” él, az tudja: a dolgok egészen másként működnek.

— Évtizedekkel korábban a színészek átalakultak színész kartárssá, szaktárssá, elvtárssá. Közben feledésbe merülni látszott az, hogy ki-ki színháza sztárja, a mozi csillaga lehet. Mostanában nagyot változott a világ, de sztárolásnak se híre, se hamva.

— Azt hiszem, az a világ már elmúlt, talán szándékosan múlasztották el. Nem azért nincs sztárkultusz, mert mi nem szeretnénk csillagok lenni. Igazából azt sem tudnám megmondani, hogy manapság Magyarországon kiből lehetne sztár. Ha valakinek sok pénze van, s hozzá jó kapcsolatai: talán népszerűvé tudná tenni magát. Az ilyesminek iszonyatosan nagy monopóliuma a televízió. De nem készülnek olyan produkciók, melyek révén hetente egyszer-kétszer felbukkanhatnék a képernyőn. Amikor egy színházban eleve kettős-hármas szereposztásban hoznak ki egy darabot — csak azért, hogy egyáltalán működjön a dolog—„akkor az más, mint régen volt. Valaha egy szereposztásban mentek a darabok, persze a háttérben ott ácsorogtak a beugrási lehetőségre várók, s egy-egy szerep hozzánőhetett az adott színészhez.

— A mai igen fiataloknak is Honthy Hanna, Feleki Kamill az operettcsillag.

— Meg a Latabárok, Németh Marika. Igen, ők sztárok voltak valaha. Szegény Németh Marika mesélte egyszer nékem: könnyű volt nekik, nem volt más... Azaz, nem volt televízió, az operettszínházba járni majdnem „kötelező” volt.

*

A büfébeli hangszóró próbálni hívja Csere Lászlót és Oszvald Marikát, akinek hollétéről egyelőre nem tudunk. Bolyongunk egy kicsit a színpad mögötti folyosókon, végre összefutunk Oszvald Marikával, felliftezünk a harmadikra. A próbaterem előtti folyosón Agárdi Gáborba, Tiboldi Máriába, Lehoczky Zsuzsába, s másokba ütközünk. A próbaterem kis pihenőszobájában már hármasban folytatjuk a beszélgetést.

— Éppen arról váltottunk szót Csere Lászlóval, hogy már újra vannak mágnások, gyárosok, grófok meg vitézek, s még cselédlányok is, imitt-amott patakokban folyik a pezsgő, csak éppen sztárok nem akarnak lenni...

— Azért nincsenek, mert az élet sokkal egysíkú bb lett — válaszolta Oszvald Marika. — Pénzorintált ez a mai világ. Az tölti ki az emberek életét, hogy megszerezzék a megélhetésükhöz szükséges pénzt, az alapvető javakat. A kultúrára már nincs energiájuk. Mi is a pénzhajhá- szással vagyunk elfoglalva. Én ugyan csak jókedvből tudok játszani, de azért manapság már azt is alaposan meg kell gondolnunk, hogy mit és mennyiért vállaljunk. Laci szokta emlegetni a példát: nem lehet azzal kifizetni a pénztárost, hogy mi olyan nagy sztárok vagyunk... A gazdagok — akiknek valamilyen módon finanszírozni kellene mindezt — nem nagyon törődnek a sztárolással. Nem felháborodásból mondom ezt, szemrehányást sem teszek nekik érte: egyszerűen csak ez a helyzet.

— Egy olyan országban, amelyben — a feketét kivéve — nem nagyon működik a gazdaság, tombol a korrupció, a bűnözés, ott a kultúra az utolsó fejezet utolsó lapjára kerül — tette le a maga voksát Csere László is.

— Ha belegondulunk, a sztárokat mindenütt a világon azért pénzelik, hogy az ő csillagszerepük révén még nagyobb bevételekre tehessenek szert támogatóik. Nem?

— Az az igazság, hogy mi nem sztároknak készültünk, most se ezen jár az eszünk — szögezte le Oszvald Marika. — A sztárcsiná- lás tényleg nem a színészek dolga lenne. Amit mi akarunk, csinálunk, az a szeretetigénynek olyan fajtája, melyen keresztül a színész maga is eljuthat a szeretet- hez. Sztárrá esetleg mások tehetnének minket, mert valóban hasznuk lenne belőle. De hát engem tulajdonképpen a dolognak ez a része érdekel a legkevésbé.

— Nagyot tévedek, ha azt állítom: az a színész, akit ma sztárolt mértékben ismerünk, bankot vagy rádiótelefon t reklámoz a tévében?

— Ebben lehet valami. Nekem se okozott soha semmi problémát, ha felkértek, mondjam például azt: nyalogasson csokoládét! Nekünk is meg kell élnünk valamiből. Ha a reklám műfaján belül is jót és jól csinálunk, akkor semmi baj.

— Honthy Hanna odahaza ugyancsak nagyasszonyként élt, személyzet vette körül. Mindkettőjüktől kérdezem, hogy kinek- kinek miként van a maga otthonában: ki viszi le a szemetet?

— Hát én! — hangzott a válasz, alkalmi kórusra hangszerelve.

— En vagyok a teljes személyzet: szeretek főzni, mosni, takarítani — „adta ki” magát Csere László.

— Én is mindent magam csinálok — tett beismerő vallomást Oszvald Marika. Nem álljuk meg, hogy ne kérdezzük őt is a békéscsabai színészekről, színházi életről.

— Olyan a társulat, a miliő, hogy — bár Pesttől messze van a város — megtaláljuk mindazt, amire szükségünk van. Az emberek szeretik az operettet, várnak bennünket, a kollégák segítenek. A közönség egyenesen tüneményes. Én kos vagyok — olyan hirtelen meg minden, szeretem a kalandot —, mégis rájöttem az évek során: semmilyen szélsőség nem jó. Mindent, de mindent szépen, jól — szóval normálisan — kell csinálni. Békéscsaba tele van ambícióval, szellemiséggel, tehetséges színészekkel. Pont olyan színházat csinálnak, melyben nincs semmi extravagánsság: csak jót akarnak nyújtani a közönségnek.

eljesen mindegy, melyik városban áll egy színház, Békéscsabán, Párizsban, New Yorkban, Londonban vagy Honoluluban, egy a lényeg: a közönség — mondta ki a végszót Csere László az ügyelő lassan fenyegetően hangzó (sokadik) szólítását hallva.