Békés Megyei Hírlap, 1997. május (52. évfolyam, 101-125. szám)

1997-05-03-04 / 102. szám

Vágyak harmóniája képekben

A Kossuth-nóta

Virág Éva megnyugtató szelídséggel, hiánytalan tisztasággal és színgazdag harmóniával ajándékozza meg a nézők szépségszomjas ingermezőit. Ritka pillanat a gondok által átszőtt hétköznapok kelepcéi között: tűnődni késztet a látvány, gondolkodni biztat a megörökített táj, a vízpart emlékeket, az alkonyat felforrósodott érzéseket idéz. (6. oldal)

Porcsalmy Gyula „Magyar történelmi elbeszélések” sorozatunkban ezúttal a

következőket olvashatják: Kossuth végső

/

küzdelemre készült. Általános felkelést rendelt el. Azonban mindez nem segíthetett nemzetünk ügyén. Az orosz túlerő, nem pedig az osztrák had, Világosnál letétette a magyarokkal a fegyvert... A Kossuth-nóta ezután sokaknak okozott bajt. (7. oldal)

„Nem vagyok annyira egyedül”

Lonovics László festőművész, grafikus itt él Békéscsabán. Negyvenhat éves. Képeivel 1976-tól rendszeresen szerepel helyi, országos és külföldi kiállításokon. Kezdetben fest és egyedi grafikákat készít, de érdeklődése fokozatosan a sokszorosító- és alkalmazott grafika felé fordul, majd 1982-től — miután önálló kiállításon összegzi addigi geometrikus jellegű törekvéseit — műveiben a fény kifejezési lehetőségeit kutatja. Jelenleg a festés, sokszorosító grafika mellett számítógépes grafikák készítésével foglalkozik. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének (volt Művészeti Alap), valamint a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének. Főállásban tanít a csabai főiskolán. A közelmúltban kiállítása nyílt szerkesztőségünk F olyosógalériájában.

— Kiket vall szellemi példaképeinek?

— Nagyon sok művészt szeretek, de engem a 20. század eleji mozgások, a Bauhaus-féle művészetszemlélet érintett meg leginkább. A Bauhaus szellemiségének rengeteg olyan sajátossága van, ami századunk jelképe lehet. Tradícióban ezt látom értéknek, egy 19. századi szemléletet nem tartok eléggé érdekesnek.

— Sokak számára nehezen befogadható fénygrafikákat készít, de festészettel kezdte. Tévedésből?

— Nem, sose árt az embernek, ha a természetelvű ábrázolással is megismerkedik.

—Akik szerették a képeit, mit szóltak a váltáshoz?

— Fontosabb volt az én művészi eszményem, mint az ő véleményük. A szüleimnél a falakon ma is ott vannak az egykori festményeim. Jó érzés volt látni, hogy az emberek magukhoz ölelik a képeimet, de egy picit önző voltam, mert úgy gondoltam, nem nekik, hanem a szakmának kell megfelelnem. Örömmel festettem, de ugyanolyan élvezettel rajzolok ebben az absztrakt világban is.

—Nem nehezebb ebből megélni?

— Ebből nem lehet megélni. A főiskola elvégzése óta pedagógus vagyok, vizuális neveléssel foglalkozom. Ezt tisztességes kompromisszumnak tartom, mert oktatóként szemléletet tudok alakítani. Más kérdés, hogy pedagógusként is nehéz megélni.

— Miközben a művészetében huszadik századi, lélekben múlt századi, dacosan vallja, ha nem tud ebből az irányzatból megélni, akkor is csinálja. Vállalja ezt a minősítést?

— Tényleg romantikus álláspont csak a művészetért élni. s reménykedni az utókor „kárpótlásában”. Tudom,

vannak közegek —- a miénk ilyen —, ahol az ember nem teheti azt, amit tennie kell, mégis kitartok eredeti szándékom mellett. Ez lelki megelégedettséget és olyan kifejezési módot ad számomra, ami életem fontos része.

—A diákjai mit szólnak ahhoz, hogy a „tanár úr" művész?

— Szeméremből, vagy mert félek a kitárulkozástól, nem szoktam elújságolni. Tanítványaimnak igyekszem az általános művészeti eszméket felmutatni és nem saját művészetemmel bizonygatni azokat.

— Beszéljünk a fénygrafikáról! Mit akar vele elérni?

— Hosszú fejlődési folyamat végén jutottam el a fénygrafikához. A festészetemben először geometrizálódtak a látványelemek, majd egyre egyszerűsödtek, végül teljesen elfordultam az ábrázolástól és elemi formákból állítottam össze a képeimet. Megpróbáltam saját formanyelvet kialakítani, de egy idő után éreztem, visszafelé kell fordulnom. Aztán hirtelen más irányt vett a dolog, egy alkalmazott grafikai munkám során vonalritmussal próbáltam a képek felületét megmozgatni. Ezeknek a formáknak a mozgása ellágyult,

„Lépkedtek már előttem is az úton és jönnek még utánam is. Hiszem, akaratlanul is sikerül megérintenem a képeimmel az embereket. Tudom, nem hiábavaló, amit csinálok” FOTÓ: kovács Erzsébet

fénycsőszerűvé vált. Innentől számítom a fénygrafika megjelenését munkáimban.

—Hogyan készülafénygrafika?

— Nagyon leegyszerűsítve: megrajzolom a grafikát, arról készítek egy filmet, azt átvilágítom fénnyel, s amit átvilágítottam, azt rögzítem és sokszorosítom.

— Azt gondolom, a művészet történetében itt először jelenik meg a technika meghatározó elemként. Eszközként jobban, mint az ecset, vagy festék. Végül is mekkora szerepe van a technikának abban, ami a keze alatt születik?

— A leképezésnek azzal a technikájával kapcsolatban, amit a fotó eredményezett — Walter Benjámint idézve —, nem azt a kérdést kell feltenni, hogy a fotózás művészet-e, hanem azt kell megkérdezni, hogy a fotózás megváltoztatta-e a művészet összjellegét. A kérdésre az a válasz, hogy igen, mert ettől kezdve a festészet és más művészeti ágak új utakat próbáltak keresni. A technika olyan eszköz, amit nem használni butaság lenne. Vannak olyan részei a művészetemnek, amelyeket a technika segítségével hozok létre, belenyúlok a kivetített képbe, megváltoztatom a formáját, ritmusát, színét, fényerejét, tehát a saját szándékaim szerint alakítom át, de a technikát csupán szolgálóleányként használom.

— Nem tart attól, hogy a technika maga alá gyűri a művészetet?

— Sajnos a számítógép szoftver intelligenciája annyira készen kínál dolgokat, hogy könnyen elhiteti a művészetek iránt fogékony kísérletezővel, hogy művész. Ha az illető ezen a szinten megreked, akkor a számítógép átok.

—Hol jön elő a cilinderből a nyuszi? Hol az a pont, amelyen túl szellem nélkül már nem megy?

— Szellem nélkül semmi nem működik. Aki úgy érzi, hogy a számítógép segítségével tudja kifejezni művészi mondanivalóját, az használja, aki viszont ecsettel tud remekművet készíteni, az ecsettel, aki ceruzával, az ceruzával készítse el. Feltéve, ha van mondanivalója, mert anélkül nincs művészet, nincs remekmű.

— Miért maradt itt az Alföldön? Mintha világa aszinkronban lenne ezzel az álmos, poros, tanyás való világgal.

— Nem mondanék igazat, ha azt mondanám, hogy küldetésből, vagy kalandvágyból. Egyszerűen csak kötődök ide. Lehet, ha más környezetbe kerülnék, jobban kiteljesedne a művészetem. Amikor indultam, a hetvenes évek közepén, Békéscsaba befogadó volt, szeretettel magához ölelte a művészeket, többen letelepedtek itt. Pezsgett az élet, jól éreztem magam. Sajnos, mostanában ez a hely nem igazán olyan, ahol a művészetem rezonanciára talál.

— Nyilván érzékeli, hogy nem mindenki élvezi a képeit. Nem zavarja ez az állapot?

— Nem, ha Bartókot játszanak a rádióban — nem akarom magamat hozzá hasonlítani —, az emberek jó része sávot vált. Ettől rosszabb lesz Bartók? Vagy emlékezzünk az impresszionistákra, akiket két lábbal rúgtak ki a szalonokból, de harminc év se telt el, s meg tudott volna őrülni értük a világ. Valaminek a befogadása attól is függ, mire vagyunk ráhangolódva. Ilyen formán azt mondom, nem vagyok annyira egyedül. Lépkedtek már előttem is az úton és jönnek még utánam is. Hiszem, akaratlanul is sikerül megérintenem a képeimmel az embereket. Tudom, nem hiábavaló, amit csinálok.^

Árpási Zoltán