Békés Megyei Hírlap, 1997. április (52. évfolyam, 75-100. szám)
1997-04-12-13 / 85. szám
1997. április 12-13., szombat-vasárnap íüBSIiililüWWil legutolsó harcos Ajándék József Attila testvérétől, Ételkától Egy József Attila reprint (hasonmás) versesfüzetet nézegetek. A kis könyvecskét dr. Makai Ödönné József Etelkától kaptam ajándékba, meleg ajánló sorok kíséretében: .Attila verseinek kéziratai. Takács Lászlónak sok szeretettel József Etelka. Bpest. 1989. nov.28.” A címoldalon a költő saját kezű aláírása is látható: József Attila, 1923—24. Majdnem olyan, mintha a költőtől kaptam volna ajándékba. A kis könyvnek Békés-Csanád megyei kapcsolatai vannak. A Nem én kiáltok... verseskötetben lehet találkozni azzal az 51 költeménnyel, amelyet a költő szép kézírással ajándékozott makói ismerősének és pártfogójának, Kesztner Zoltánnak, a makói villanytelep vezetőjének: „Kesztner Zoltán bátyám fogadja szeretettel és szeretve”. A hasonmás kiadást dr. Tóth Ferenc, a makói József Attila Múzeum ny. igazgatója jelentette meg, ő írt hozzá bevezető tanulmányt is. Egyébként a hasonmás kiadás az eredeti példány nyomán készült, az Erdei Ferenc Társaság kezdeményezésére jelent meg. A Helikon Kiadó adta ki 1989-ben, a tipográfiát Szántó Tibor tervezte, és a gyomai Knerben nyomták. Az 51 kéziratos vers egyike a címadó költemény: „A legutolsó harcos”. Ezt írja József Attila: ,A lelkesedés zengő süvegét Égig hajítják a görnyedt napok, Ha szívetekben a tükör leszek? Az ucca és a földfia vagyok?” Addigi élettapasztalata alapján nyugodtan állíthatta ezt, különösen a budapesti, kiszombori, mezőhegyesi élményeire visszagondolva. A versgyűjteményből mégis az „istenes verseit” „Az ucca és a földfia vagyok... ” igyekszem elemezgetni, bizonyítván, hogy a költő már fiatal korában írt ilyeneket. „A számokról” és a „Lázadó Krisztus” jó bizonyítékok erre. „A számokról” című költeményében írja: , A legegyszerűbb dologhoz lássatok, Adódjatok össze, Hogy roppant módon fölnövekedvén Az Istent is, aki végtelenség, Valahogyan megközelítsétek.” A „Lázadó Krisztus” pedig „önéletrajzi vers”. Nem pusztán azért, mert lényegében azonosítja magát a Teremtővel („munkámban, Uram érek annyit, mint Te nagy passziódban”), hanem azért is, mert e költemény megjelenése után fogják „Istenkáromlásért” perbe. A Kúria ugyan egy év elmúlta után felmenti a vád alól, de battonyai ismerősei szerint (Kiss Károly, Szabados János Elemér, Babits Frigyes, Babits Zsolt—valamennyien Makón inter- nátusi társai) ezt a versét a battonyai Balta-kereszt meglátogatása ihlette. Magam is megnéztem e vers kéziratát a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban, szerettem volna nyomára bukkanni egy „Pléh-Krisztus” címen megírt költeményre, de sajnos ilyet nem találtam. Az azonban biztos, hogy a Lázadó Krisztus kéziratában elég sok a címben fellelhető javítás és bizonytalanság, ami nem zárja ki battonyai ismerősei azon állítását, hogy a battonyai Szionda-halmon található, kirándulásra nagyon alkalmas kegyhelyen keletkezhetett ez a fontos költemény. A kéziratos verseskötet ezt a hipotézisemet mintegy ismételten megerősítette. Akárhogy is van, a Lázadó Krisztus... inkább használt, mint rontott József Attila emlékének. A sajtóperben ellene szólók és mellette állók részéről országosan ismert költővé vált már középiskolás korában. Ehhez a „marosmenti Konstantinápoly” (Makó) mintegy hozzásegítette. Pártfogói (Kesztner Zoltán, Galamb Ödön, Espersit János, Tettamanti Béla) hozzásegítették ehhez, s ezt a feltételezést alátámasztja Szabolcsi Miklós kitűnő életrajzi monográfiája és a költő nővéreinek (József Jolánnak és József Etelkának) visszaemlékezései is. A legutolsó harcos versesfüzet tehát jelentős hozzájárulás ahhoz, hogy a fiatal József Attila költészetét az eddigieknél jobban megismerjük. Dr. Takács László A grafikus most így alkot Hegedűest a Vigadóban Lajos Ferenc Budapesten élő grafikus- művész az idén tölti be 85. évét. Az 1992- ben kezdeményezésére megalakult gyulai székhelyű Dürer Társaság elnöke. Az Arad megyei Pécskán született, de iskoláit Gyulán végezte, majd rajzolni Budapesten tanult. 1939-től az államosításig tulajdonosa volt a Szépmíves Műhely kiadónak. Alkotásaiból és kortársai műveiből állandó kiállítás nyílt Gyulán azzal, hogy gyűjteményét a városnak ajándékozta. Kormánykitüntetés, Gyula város plakettjének birtokosa. A napokban Gyulán járt, felkereste a Kossuth utcai kiállítóhelyet és arról beszélt, hogy némileg átrendezi a tárlatot. Például kiegészíti három hemyóselyem kendővel, melyek kortársa alkotó keze nyomát őrzik. Örömmel mutatta, hogy megjelent Ázsia című grafikai sorozata levelezőlapokon, a Bartha Miklós Társaság egykori kiadásának hasonmásaként. Szeretné, ha a Gyulaiak Baráti Köre újra működne. Nagyon sok előnyt jelentene ez a városnak... Lajos Ferenc most már ötleteivel, tapasztalataival, a század felvillanásait idéző gyűjtemény gazdagításával alkot, írnak róla és beszéltetik. A Soros Alapítvány magnókazetta-sorra veszi emlékeit. A Versmondó című folyóirat, melyet a Magyar Versmondók Egyesülete ad ki a Nemzeti Kulturális Alap, s a Művelődési és Közoktatási Minisztérium támogatásával, februári számának nagy részét az ő munkásságának szenteli grafikai művészetének és irodalmi múltjának bemutatásával. Lajos Ferenc szerint ez az igazi kitüntetés és az, ha mind többen betérnek az állandó kiállítóhelyre. És minden múzeumba Gyulán, melyekről az önkormányzatnál elmondta, hogy bizony, jó néhánynál elmaradt a figyelemfelhívó, útbaigazító tábla... Sz. M. Kelet kapuja A szokottnál kevesebben gyűltek össze hétfőn este a békéscsabai Vigadóban, hogy meghallgassák Csűri L. Edvin hegedűestjét. Azok, akiket a váratlanul téliesre fordult időjárás vagy egyéb ok riasztott el, utólag sajnálhatják; remek kamaraestről maradtak le. Már a nyitószámként felcsendülő Mozart e-moll hegedű-zongora szonáta első zenei frázisától érezhető volt, hogy itt ma este valami nagyszerű születik. Á kéttételes szonáta azok közé a Mozart- művek közé tartzik, amely nem tűr meg semmi talmi csillogást, üresnek, semmitmondónak hat egy látszatra tökéletes, pontos előadásban is, ha a hangok egymásutánjai nem lényegülnek át gondolati és érzelmi mondanivalóvá. A hegedűhang ezerszínűsége jellemezte Csűri L. Edvin hegedűjátékát, gondos formálás Simon Béla bársonyos zongorahangját; együttmuzsiká- lásuk pedig a Mozart-műben éppúgy, mint Brahms A-dúr szonátájában felemelt, meghatott vagy elringatott. Szünet után az eddigi bensőséges kamaramuzsikát virtuóz jellegű hegedűdarabok váltották fel. A századforduló kitűnő belga hegedűművészének, Eugene Ysayae 6. szólószonátájának, majd Paganini 24. Caprice-ának előadása meggyőzte a hallgatóságot arról, hogy az ifjú hegedűművész — aki egyébként két nemzetközi hegedűverseny (Montreal, Berlin) első helyezettje—virtuóza hangszerének. A zárószámként felcsendülő Carmen-fantázia fergeteges, sokszínű kavalkádja méltó befejezése volt a kitűnő hangversenynek. A művészek Bartók Román népi táncok című darabjának előadásával köszönték meg a közönség lelkes ünneplését. Őszintén reméljük, hogy ígéretes nemzetközi karrierjük mellett még eljönnek hozzánk és hasonló zenei élménnyel örvendeztetik meg Békéscsaba zeneszerető közönségét. Farkas Pál Bertalan Ágnes: Örökölünk? Örökölünk? Nagyanyám idejében még maguk szőtték-fonták az asszonyok a zsáknak valótól kezdve az abroszokon, kendőkön át a derékaljig — minden használati holmit. A kender legfinomabbjától — ami olyan vékony, mint a hajszál és olyan szőke, mint a platina — készült a lepedő, abrosz, szakajtókendő, törülközőkendő. Mert háromfelé osztódott a kender a gerebenelés után, a durvább volt a szösz, azután a középső minőségű, amiből készült a zsáknak való, és a nagy ponyva, no meg a pokróc (a háznál lévő összes ócska kötényt, szoknyát, inget felhasogatták, azt „hányták” rá a fonalra. Pokróccal takarták le a vackot, de „lópokrócnak” is használták. Majd kimaradt a sorolásból a hammos. A nevének értelmét nem tudom kinyomozni, csak... Ezt terítették a párnára, hogy a huzata ne kopjon, ne piszkolódjon, így csak ezt a hammost kellett sűrűbben mosni. A kendert még mindenki ismeri, de azt az érzést kevesen vagy csak alig, hogy milyen csodálatos érzés volt nyáridon, rekkenésben kendertáblában gyalogolni! A hajnalok hűsével hűs, a semmihez nem hasonlítható illata hódító, benne van a nyár minden illata. Nagyon szerettem kendertáblában gyalogolni. Most mégsem erről akarok szólni. Nagyanyám még negyvenhárom tél elején meghalt. Nem sok „hagyaték” maradt utána, hiszen három lánya volt, akiket annak idején, amikor férjhez mentek — „kistafirungozott” tisztességgel, ami emlékezetem szerint ruhaneműkben a következő volt: hat párna, két dunyha, két derékalj — libatollal tömve. Hat törülköző, hat szakajtókendő, hat abrosz, amik mind kenderből készültek, tehát a két keze munkája volt benne. A bútoron kívül— két ágy, egy asztal, négy szék, egy háromfiókos kaszliból állt már a század elején. (Annak előtte ládában tartották a fehérneműt.) Két ünneplő ruha, hat rend viselőruha, ez kötelező volt még a szegény asszonyoknak is. Hogy meghalt nagyanyám, a lányai még a megmaradt holmiján megosztoztak. Ez is íratlan törvény volt, hogy az anya holmiját a lányok örökölték, a gazdasági felszerelést a fiúk. Tiszta munka volt. Hogy, hogy nem, egy nagy ponyva a háznál maradt. Apám legidősebb nővére 93 évig élt. Hetven-valahány éves korában jön egyszer hozzánk azzal, hogy adjuk oda neki a nagy ponyvát, mert az őt illeti, hiszen ő nem kapott nagy ponyvát annak idején! Úristen! Mikor elnyűtt már az a nagy ponyva! Nem is emlékszem rá, mikor nyűtt el, de volt jó ötvenesztendős. Nagyanyám fiatal korában, amikor még lóval nyomtattak, és nagyrostán rostálták a búzát, árpát, ezt a ponyvát terítették a rosta alá. Amikor már cséplőgép járta, akkor is haszna volt, azon szárította a paszulyt, borsót, de nyáridon az eperfa alá terítették, arra rázták a jó, érett epret, amit kenyérrel ettünk. De finom volt! De hol van már a ponyva, hol az eper? Még fája sincs már faluszerte, Ágnes néném hát nem örökölt nagy ponyvát. A múlt évben egy közeli ismerősöm mesélte az esetét az örökséggel. Nagy család voltak, hatan testvérek. Meghalt az édesanyjuk is, lehet örökölni. O nem osztozott semmin, csak azt kérte, hogy a hombárt adják neki, lévén nagy régiséggyűjtő. A hombárt még a nagyapjuk csinálta, tölgyfadeszkából, jó kétcolos (ötcentis) deszkákból és egyetlen vasszeg sincs benne, csak nyitóivá van. De nem! Igaz, hogy eme ismerősöm se tárol már búzát a hombárban, de a rokonok se, de hát... ők most örökölnek! Szétszedték. Két szál deszkánál nem jutott több egynek-egynek, de örököltek! De jó lenne már egyszer, ha a szellemi örökségen is így osztoznának! A„Lázadó Krisztus ’’kéziratos sorai a hasonmás kötetből
