Békés Megyei Hírlap, 1997. március (52. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-08-09 / 57. szám
Jó kezekben a Képcsarnok Mint arról már beszámoltunk, a békéscsabai Képcsarnok megszűnt: felét a tulajdonos, a budapesti Képcsarnok Rt. eladta, másik felére ötéves bérletre pályázatot írtak ki. Sok jelentkező közül Csuta György békési ✓ festőművész Éva lányával közösen benyújtott pályázatát találták legalkalmasabbnak. A békési festőművésszel a családi vállalkozás terveiről beszélgettünk. (8. oldal) Dobozi Mihály és hitvese Lezajlott a nagy csata Mohácsnál. A győztes II. Szulejmán török szultán az elhagyott magyar tábort kifosztotta. 1526. szeptember 3-án, mielőtt Budára indult, a férfifoglyokat — mintegy 400 embert — lemészároltatott. Azután meg szétküldte csapatait a dunántúli megyékbe, hogy raboljanak, gyilkoljanak. A mindenféle gyülevész népből álló török sereg sivataggá tette a Dunántúlt. (9. oldal) „Csinipapa”, a nagy nevettető Végre elérkezett a pillanat, amikor az „Év nevettetője” címmel kitüntetett színész a kamerák elé léphetett és egy mozifilmben megcsillogtathatta tudását. Tímár Péter rendező Csinibaba című mozgóképének reklámjaiban szinte csak az ő neve ismétlődik, Gál völgyi Jánosé. Ő az, akire felfigyelnek, akit nyugodtan oda lehet írni a plakátra, mindenki tudja, kiről van szó. Húzónév. De nem csak a film, a televíziózás világában, hanem igazi otthonában, a színháznál is. A sokszor magyar Benny Hifinek is nevezett művész a teátrumok deszkáin érzi igazán jól magát. Mint elmondta, ez az ő világa, szerelme, megélhetése. Persze egy-két Gálvölgyi-show forgatókönyve ott lapul a fiókjában, és az ellen sem tiltakozna, ha újra meghívnák egy film főszerepére. A Vidám Színpadon egy óra múlva kezdődik az előadás. Az előteret még gyorsan felmossák, a kapukat majd csak pár perc múlva nyitják ki. Az egyenruhás portás azonban már ott álldogál az üveges bejárat előtt, készségesen útba igazít mindenkit. „A Gál- völgyi művész urat keresi? Itt van már régen. Mindig megérkezik az előadás kezdete előtt jó egy órával.” Szűk folyosó vezet a büféig. Kis asztaloknál beszélget, egy-egy kávé vagy üdítő mellett a Család ellen nincs orvosság című darabra készülődő társaság színe- java: Csala Zsuzsa, Böröndi Tamás, Verebély Iván és Gálvölgyi János. Azonnal feláll és az öltözőjébe kísér. A gondos öltöztető pedig ránk csukja az ajtót. „Az ilyen beszélgetésekben az a nehéz, hogy mindig meg kell próbálni valami újat is mondanom. Persze ez nem igazán megy, mert a kérdések gyakran ugyanazok, így a válaszok sem lehetnek mások. Az újságírók egyébként gyakran esnek abba a hibába velem szemben, hogy megpróbálnak jópofák lenni. Holott ez nekem lenne a dolgom. Vagyis nekem se. Mert nem hiszem, hogy haza kellene vinnem a munkámat. Otthon egy elnyugvós típus vagyok, de a büfében sem mesélem a jobbnál jobb sztorikat.” Aki ezt olvassa, alig hiszi, hiszen Gálvölgyit, mint az örök komikust ismerik. A tévé, a színházak és most legutoljára a mozi jóvoltából. A Csinibaba óriási siker. Telt házakkal vetítik, pedig egy olyan korszakot idéz fel, amely már meglehetősen régen volt. „A magam részéről nem vagyok egy visszaemlékezős típus. Mindennap történik valami, nem szoktam visszafelé nézni. Időm sincs az ilyesmire. Bár a Csinibaba kezdő képsorai békés családi vasárnapokat idéztek fel bennem. Olyan hétvégéket, amikor érezhető volt a házban a finom rántott hús szaga. Békés korszakot idéz a film. A ’60-as évekre visszanézni szerintem nem egy rossz, nosztalgikus merengés. Persze, akkoriban is történtek dolgok, amiről a kutya sem tudott, mert nem mondta be a tv-híradó, tévé sem volt igazán. De nem volt benne a rádióban, az újságban. Nem tudtunk a politikai ügyekről, melyek a háttérben történtek. Csak azt láttuk, hogy több millió ember lediplomázott, orvosok, mérnökök lettek. Én elvégeztem a főiskolát. Szóval tisztességes emberek nőttek fel. És ez is a korhoz tartozott!” „Ha hiszik, ha nem, amikor esténként meghajolok, akkor eszembe jut Rátonyi Róbert, akivel együtt öltöztem több, mint húsz éven keresztül. Eszembejut a Vidám Színpadon, ahol vendégként játszom, és eszembe jut otthonomban, a Madáchban is. Robi ott van, amikor kitalálok egy poént, amikor megnevettetem a közönséget. Mint ahogy ott van velem Márkus László is. Az élők közül Körmendi János, akitől sokat tanultam. És apósomról, Rodolfóról sem feledkezhetem meg. Nagyon sok titkot tőle tudtam meg, és nem a kártyatriikkökre gondolok. Ezt így nem szoktam megfogalmazni magamban, de tudom, hogy őket senki nem veheti el tőlem” — teszi hozzá hamiskásan mosolyogva az Év nevettetője címmel egy hete kitüntetett színész. „Nagyon büszke vagyok erre a címre, mert ezt a közönség szavazta meg nekem. Ebben nem egy év munkája van benne, hanem huszonkilencé. Érdekes, hogy ennek kapcsán sokan azt képze„Akad egy-kél hülye, aki úgy gondolja, hogy sétálok ésjópofákat mondogatok magamban ” lik, amikor nem játszom szerepet, akkor is egy két lábon járó poénláda vagyok. Ha nem kocsival utazom, akkor gyakran megállítanak, és gratulálnak az emberek. Ilyenkor csodálkozom el igazán, hogy milyen népszerű is vagyok. De akad egy-két hülye is, aki úgy gondolja, hogy sétálok és jópofákat mondogatok magamban. Én is ember vagyok, fáj a fejem, a hasam. Ráadásul itt élek, látok és tapasztalok. Látom, mi vesz körül. És nem vagyok jókedvű. Bár közben semmi bajom nincsen. Ezért meg is kaptam a magamét Kepes András Desszert című műsorában: Miért vagyok én rosszkedvű? De visszakérdeztem, te mitől vagy ilye jókedvű? Az én jókedvem este héttől tízig tart. Arra koncentrálok. Bár a komédiáknak nincsenek mélységei, de kell a szórakoztató kikapcsolódás. Szerencsére megtalálnak a komoly szerepek is. Neil Simon darabjaiban például. Bármilyen furcsán hangzik, én őt tartom a XX. század Csehov- jának. A közönség bejön egy ilyen darabra, nevet, de amikor kijön, tudja, hogy többet kapott, mint pusztán két szórakoztató órát. Egyébként érdekes, Csehov is odaírta darabjaihoz, hogy komédia, csak rosszul játsszák, ettől dögunalom az egész.” „A Lukács uszodába járok mozogni egy kicsit. Nem vagyok egy Damyi Tamás, nem arról vagyok híres, hogy száguldozom a medencében, de a mozgás az kell. És a társaság is. Kállai Ferenccel, Kern Andrással jókat beszélgetünk a szakmáról, a politikáról. Vízben ez is egészségesebb. Ez egyfajta hobbinak is mondható. Akárcsak a bohócok gyűjtögetése. A családunk visszatért a kezdeti formációhoz, két lányunk kiröpült, így ketten vagyunk a feleségemmel és a kutyáinkkal. Van hely a figuráknak. A betörő urak kedvéért-azért elmondom, egészen értéktelen a bohócgyűjteményem. Mert nem válogatom, hanem kapom őket. Ami fontossá tesz egy-egy babát, az a hozzá fűződő emlék. Az egész akkor kezdődött, amikor a Színház- és Filmművészeti Főiskola cserelátogatást szervezett a le- ningrádi társintézménnyel. Oleg Popov régi tisztelője voltam, mert magam is bohóc akartam lenni. Szóval egy pohár szóda áráért vettem egy kis Popov-figu- rát. Aztán innen is kaptam egyet, meg onnan is.” Gálvölgyinek régi álma akkor vált valóra, amikor a Művészek a porondon című produkciót elkészítették. Végre bohóc lehetett. A televízió jóvoltából az egész ország kacaghatott rajta és partnerein. „Készen van az újabb forgatókönyv, de nem rajtunk múlik, hogy lesz-e belőle valami. A televízióra nem lehet blazírozni. A tavaly készült Gálvölgyi- show februárban leadott forgatókönyvét júliusban forgattuk és októberben adták műsorba. Ezután jött egy hirtelen szilveszteri felkérés, de aztán semmi. Ennél jobban már csak a film került el. A Csinibabában azért volt boldogság játszani, mert olyan filmmel kezdhettem és lehet, hogy fejeztem be mozis pálya futásomat, ami egy hatalmas nagy durranás a sok álművészkedő baromság mellett.” Fábián György
