Békés Megyei Hírlap, 1997. március (52. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-08-09 / 57. szám
A HÉT TÉMÁJA Gondolatok, számok, hangulatok... Nőkről, nőknek JA színpadon NÓT akarnak látni az emberek Détár Enikő neve sokaknak cseng ma már ismerősként, hiszen a Madách Színházban. a Rockszínházban sok nagy sikerű előadás fűződik nevéhez. A fiatal és igen csinos művésznő most éppen Békéscsabán, a Jókai Színházban játszik az Irma, te édes című darabban. Vele a csütörtöki szakmai bcmu tató előtt beszélgettünk nőkről, férfiakról, csa Iádról, és mindenről, ami erről eszünkbe jutott: — Szerintem mindegy, hogy valaki férfi vagy nő, de ha férfi, legyen férfi ha nő legyen nő. Időnként úgy érzem, a mai világ túlságosan is emancipált, és ez nem jó: a mai gyerekek már nem látnak maguk körül valódi női, illetve férfi modellt, és ez gyakran okoz nekik lelki sérüléseket. — Mennyire egyeztethető össze a hivatás —főként a színészi hivatás — az anyasággal, családdal? — Van egy nyolcéves lányom, aki nélkül nem szeretnék élni, még akkor sem, ha gyakran ném könnyű az egyeztetés. Szerencsére van egy apja, akire mindenben számíthatok, meg persze van egy pótmama — nem könnyű, de mégis szép. —- El tudná-e képzelni az életet csak otthon, háziasszonyként? — Én nem, nagyon fontosnak tartom a hivatásom. De szerintem nagyon sok nő van, aki szívesen élne csak a családjáért — persze ez is csak akkor szép, ha a család egyébként ezt egzisztenciálisan megengedheti magának, és ha a feleség szívesen tölti otthon az idejét, szívesen végzi azt az házimunkát, ami egyébként egy elég kegyetlen rabszolga- munka, és egyetlen értéke, ha valaki értékeli. Kevés férfi van ilyen, aki ezt elismeri — de mégis, ismerek olyan családot, ahol ez működik. És persze van nagyon sok család, ahol a nő valamilyen kényszerből van otthon, csak a mindennapi gondokkal küszködik, a család körüli teendőket rosszkedvűen, feszülten látja el, így nem ér az egész semmit. — Sokan érezhetik ezt úgy: anyagilag kiszolgáltatottakká válnak ilyen helyzetben... — Igen, de ez inkább fordított esetben fordul elő: a férfiak viselik nehezen, ha egy adott élethelyzetben esetleg a nő keres jobban, és a férfi kerül háttérbe. Azt hiszem egy ilyen helyzetet sokkal nehezebben dolgoznak fel a férfiak. — Visszatérve arra, mennyire nőies ma egy nő: mennyire nőiesek a mai fiatalok? — A mai világban olyan változatos az öltözködés, viselkedési forma, hogy erre igazán nem lehet választ adni. A tinik szívesen hordják a nadrágot, bakancsot, és éz így van jól. A harmincas évek felé járó hölgyeknek viszont már jót tesz, minél inkább figyelnek a nőiességükre. A színpadon pedig egyértelmű a kérdés: ott NŐT akarnak látni az emberek... Egy kedves emlék: az otthon melege... A Békéscsabai Családsegítő Szolgálat dolgozói igazán nap mint nap szembesülnek a városban élő nők gondjaival: munkájuk során sok tipikus gonddal találkoznak, mindegyikükben kialakulhatott egy- egy kép arról: milyen ma nőnek lenni. Lássunk ezekből egy-egy gondolatsort. Egyre nehezebb a világ, és egyre többet kell vállalnia a nőknek is ahhoz, hogy a család azonos szinten élhessen tovább — ugyanakkor egyre kevesebb idő jut a családra, akikért mindez folyik. Nagyón megnehezíti a nők életét az anyasági ellátások szűkülése, hogy már egészen kicsi gyermek mellől is el kell mennie az anyának dolgozni, ha egyáltalán talál munkahelyet. Ezzel az intézkedéssel a legkisebb korosztály legalapvetőbb jogai sérültek: a gyermeknek hároméves koráig a családban kellene nevelkednie. Ehelyett ma már gyakran a munkáltatók diktálnak: a szülés után mielőbb térjen-e vissza az anya, vagy szülje meg a másik gyerekét is mindjárt—nem igazán munkáltatói feladat lenne ezt eldönteni, de a pénz ma nagy úr. Es persze egyre több az olyan kismama, aki pár héttel a gyes lejárta előtt értésül arról: munkahelye megszűnt, csődbe ment, átalakult... A nőket sok helyen azért nem veszik fel, mert még szülni fog, aztán azért, mert már szült és kicsi gyermekei vannak, aztán ha azok megnőttek, akkor azért, mert nyugdíj előtt áll. Nem lenne szabad a nyugdíjkorhatárt felemelni, legalábbis a nőknél inkább leengedni kellett volna. Nagyon szomorú, hogy az érdekképviseleti szervek ma már szinte semmit sem tudnak tenni a nők érdekében. Azelőtt törvény védte jogaikat, ma ha van is ilyen törvény, senki nem tartja be, ma már semmi sem biztos... Külön gondot jelentenek a gyermekét egyedül nevelő anyák, akik gyesből, családi pótlékból, némi segélyből élnek albérletben a gyerekkel, aki után vagy kapnak gyerektartást, vagy nem. Ez a pénz pedig éppen arra elég, hogy elvegetáljanak — ez nem lehet életcél. Mégis sokan vállalják a „főállású anyaságot” a több gyerek vállalását, családi pótlékból, segélyből vegetálást, aztán a gyerekek felnőnek, az anya meg ott marad szakképzettség nélkül, minden ellátás nélkül... Talán segíthetne, ha lehetősége lenne egy családanyának mondjuk részmunkaidőben munkát vállalni, de ilyen ma már csak elvétve akad. A hagyományosnak mondható háztartásbeli szerep is megszűnt — ma valahogy senki nem veszi jó néven, ha valakit „el kell tartani” a családban. Ma már az egyenrangúság elvét követve is el kell helyezkednie mindenkinek. így aztán nem csoda, ha egyre több a „kulcsos gyerek”, akiknek a foglalkoztatásáról nem igazán gondoskodik senki, és egyre több embernek csak egy kedves emlék az otthon melege... Igazán nem tudom, jobb-e a mai fiataloknak... A múlt és a jövő... Kató nénit a régmúltról kérdeztük, amikor még más volt a nők, gyerekek sorsa, másként zajlott egy család élete: — Nagyon szegények voltunk akkoriban. Apám uradalmi munkásként dolgozott, édesanyám a gazdag parasztoknál végzett munkát: szőlőt kötözött, kapált, cseresznyét szedett, és bizony nekem is már 7-8 évesen el kellett menni napszámba, velük kellett tartani kapálni, aratáskor „markot” szedni. Alig voltam tizenegy éves, amikor meghalt az anyám, attól kezdve a család minden gondja a nyakamba szakadt. Főként aratáskor — már hajnalban, sőt, éjjel 2-3 felé keltünk, hogy az otthoni teendőkkel végezzek, és reggelre be tudjak állni a sorba az aratásnál. Gondoskodni kellett apám ebédjéről is, aztán délután haza kellett érni, hiszen addigra a disznók, jószágok éheztek meg. Egyszóval meg kellett ismerkednünk a munkával, a családfenntartás nehézségeivel... Hogy menny ivei jobb a mai nőknek, vagy rosszabb? Nem tudom. Jó, hogy a mai gyerekek nem kerülnek ilyen nehéz helyzetbe mint mi annak idején, de rossz, hogy nem tanulnak meg háztartást vezetni, rossz, hogy a családok lassan szétesnek a nagy rohanásban... A gyerekek még sajátos véleménnyel nyilatkoztak lapunknak: a lányok szerint jobb lánynak lenni, legalábbis az iskolában, mert ott ők vannak a többségben. Igaz, ha fiúk lennének, akkor nem kellene nekik a gyereknevelés „rémségeivel” szembenézni. Sanyika pedig egyszerűen közölte: nem szeretem a lányokat, mert rettenetes dumájuk van! Az oldalt írta és összeállította: Antal Gyöngyi A fotókat Such Tamás készítette 1997. március 8-9., szombat-vasárnap Szabó Lőrinc De a nő, jaj, megszomorít Ibolya lehet kezeidben a föld, napok rengő dördüléseiben hallhatod a molyok moszatolását, mégsem irigylem hatalmadat, Isten— csak azt, hogy élsz és nincs szükséged a nőre. Nézz rám: meghatnék örömest s ártatlan dolgok közt is szívesen élnék (vasban atom, fűben klorofill)— de a nő, jaj megszomorít: belenyiharász bánatomba, fénylő mellei kitüzesednek, emléke is leopárdléptekkel ólálkodik körülöttem, nesztelén, és mind csak magát érzi magában, a maga kicsiny területére akar korlátozni, halhatatlan telkemből csak a maga megbántását horgássza ki, és combjának kellemes feszüléseit teszi fontossá, hogy a világ minden gyönyöre csak hasonlat legyen őrá— jaj, csak megszomorít a nő, jaj, megszomorít minden szerelem: miatta kelI tudomásúl vennem a mocsarakat, miatta birkózom magammal, miatta birkózom veled is, aki élsz, és nincs szükséged őrá — miatta perlekedem veled is, amiért rohanó villámaiddal nem kaszaboltad porba-szélbe nagyságod grimaszát, a nőt! A számok tükrében A családsegítő szolgálatnál hangulatokról, folyamatokról, gondokról érdeklődtünk, a megyei munkaügyi központ munkatársait viszont arra kértük: gyűjtsenek össze néhány adatot arról, mit mondanak az ő számaik— a nőkről. Márpedig ezek a számok sok esetben mintha azt bizonyítanák, elhelyezkedés szempontjából jobb a nőknek, mint a férfiaknak (persze a számok legtöbbször csalnak...). A regisztrált munkanélkülieknek 59-68 százaléka férfi, és csak a 37-41 százaléka a nő. Iskolázottság szempontjából is találhatunk érdekes adatokat: a nyolc általánost és szakközépiskolát végzettek számát tekintve 73-27, illetve 74-26 százalékos aránnyal „vezetnek” a férfiak, ugyanez a szám viszont megfordul akkor, amikor a gimnáziumot végzettek számát vizsgáljuk: itt már 69 százalékra ugrik fel a nők száma. Nagyjából ugyanez a tendencia fedezhető fel az állománycsoportonkénti arányokat tekintve: míg a szakmunkások, betanított, segédmunkások többsége férfi, szellemi munkát 68 százalékban nők végeznek. Még egy tapasztalat munkaügyis körökből: a nagy létszámleépítések idején lényegesen nagyobb számban építettek le férfiakat. A nők csak „szivárogtak” a munkanélküliség felé: inkább az a jellemző, hogy gyermek- szülés után már nem veszik vissza őket... Egy puszi és egy csokor virág: persze csak a kép kedvéért...
