Békés Megyei Hírlap, 1997. március (52. évfolyam, 51-74. szám)

1997-03-14-16 / 62. szám

Történelemmel a nemzettudatért

A baljós előzmények ellenére Koltay Gábor rendező kitartott szent meggyőződése mellett. Hitte, hirdette, hogy szükség van a magyar filmgyártás és televíziózás történetében első ízben arra, hogy mozgóképi emléket állítsanak a honfoglalásnak, amiről azt gondoljuk, nagyon sokat tudunk, de valójában nagyon keveset.

(8. oldal)

Kanizsai Dorottya

Csend lett a mohácsi síkon, halotti csend a rémes ütközet után... Ott feküdt holtan heteken át 15 000 vitéz, a magyar sereg színe-java. Az ország nagyjai pedig, kiknek katonaságuk volt, dehogy gondoltak arra, hogy el kellene temetni őket, a hazáért halt hősöket! Amire a férfiak nem is gondoltak, megtette azt egy nő: Kanizsai Dorottya, Perényi Imre nádor özvegye. (9. oldal)

M

Összhangban

Európával

Számtalan megközelítésben foglalkoztunk 1848. március 15- e gondolatkörével, megünneplésével. Eszembe az ötlött, vajon hogyan követi nyomon a változásokat az oktatókat formáló tanár. Miként változott március 15-e tartalma, üzenete? Mindaz, amit megtudhat róla az egyszerű polgár, a szakember és gyermekeink nevelője. Nem fennkölt, elvont, hanem laza, közérthető beszélgetésre vállalkoztunk dr. Micheller Magdolnával, a Körösi Csorna Sándor Főiskola tudományos referensével, a neveléstudományok kandidátusával.

Az uralkodó március 16-án fogadja az országgyűlés küldöttségét

LAPOK A FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC TÖRTÉNETÉBŐL

— 1848. március 15-e a tavasszal, a pesti vásárral, József-nappal függött össze, amikor tömegeket vártak Budára. A pozsonyi országgyűlés és a pesti ifjak is ezzel számoltak. Mindig az ifjakhoz kapcsolódik az ünnep, a megemlékezés — kezdi a kandidátus asszony.

— Már 1861-ben, a kiegyezés előtt ünnepelték ezt a napot, bár akkor még az abszolutórium keményen büntette. A kiegyezést követően nagyon visszafogott megemlékezést már engedélyeztek. Amiről igazából tudunk az, hogyan ünnepelt a Horthy-korszak. Kokárdás, lobogós, nemzeti, piros-fehér-zöld felhajtás kapcsolódott szorosan a politikájához. A trianoni Magyarország és az unió Erdéllyel távlata (ez a 12 pontból kiolvasható) a Horthy-korszak politikájának része volt. Sok minden viszont kimaradt a márciusi tartalomból. 1945 után irtózatos nagy ünnepeket tartanak a 100 éves évforduló kapcsán. „Lobogónk Petőfi” — mondja Révai. Az ötvenes években is hasonlóképpen ünnepelnek. A hatvanas évek jelszava a forradalmi ifjúsági napok.

— A későbbi korok hogyan, milyen eszményt ünnepeltek március idusán?

— Lényeges szálakat hagytak ki a gondolatokból. Azt, amit a pozsonyi országgyűlésben Kossuthék, Wesse- lényiék, Széchenyiék egyaránt akartak. A diktatúrákban erről mindig kevesebb szó esett. A francia forradalom követelésével azonos gondolatok: Egyenlőség, szabadság, testvériség ! Hol az egyiket korlátozzák, hol a

másikat. Március gondolata a polgári fejlődést hordozza. Akkor és ott tartottak a pozsonyi rendek, a márciusi ifjak, ahol a franciák, az olaszok, a németek, szinkronban Európával. Polgári fejlődés? Ki is az a polgár? Bibó István politológus meghatározása szerint a polgár az, aki nem fél. A mai Magyarországon az átlagember szerint ki az, aki nem fél? Vagy az, akinek pénze van, vagy az, akinek pénzre váltható a tudása.

— Valódi érték ma a tudás, valóban pénzre váltható? A gyakorlat kevéssé bizonyítja érték jellegét.

— Igaz, lappangó érték. A gondolkodó embernek, aki lehet paraszt, alkalmazott vagy bárhol munkálkodó és nem feltétlenül diplomás, a tudásameg- élhetést kellene, hogy jelentsen. Leértékelődött a tudás, ezt kellene valahogyan helyreállítanunk. Ha én nem is, de a tanítványaim bizonyosan megérik azt a társadalmat, amikor a pénzre váltható tudás is értékké válik.

—A diktatúrák számára miért lehetett veszélyes március 15-e tartalma?

— Az Osztrák—Magyar Monarchiában a magyarok függetlenségének gondolata is félelmetes volt a hatalom számára. A Horthy-korszakban az irányítóknak nem ez jelentett gondot, hanem a többi követelés; a sajtószabadság, a könyvek kiadhatósága, a törvény előtti egyenlőség, a gyülekezés joga. Például a csonka Magyarország népének kétharmada, a paraszti világ lakói (itt az Alföldön) az átlag alatti színvonalon éltek. Azokat a követeléseket és

pontokat nem látta szívesen a kokárdás Magyarország.

—Hogyan érzékelte az egyetemista, a kezdő oktató a korszakváltásokat?

— A szegedi egyetemen megértem, hogy a hallgatók sorban olvasták be az ünnepségen a 12 pontot és amikor elértek az unió Erdéllyel gondolatáig, tombolt az auditórium diáksága.

A hatvanas években szabályosan előírták, felvonulhatnak az egyetemisták, koszorúzhatnak, de nem vihettünk több nemzetiszínű zászlót, mint pirosat. A vörös zászló a kényes nemzetközi lét egyensúlyának látszatát volt hivatva megőrizni.

— A rendszerváltást követően feltűnően külön ünnepeltek az ország erői, a pártok tagsága.

— Mindenki a demokrácia szálába kapcsolódott 1989-ben, 1990-ben. Szegeden magam vagy ötféle nagygyűlésen vettem részt, kíváncsian arra, ki mit emel ki a gondolatkörből. Számomra a legszebb Raffai Ernő (politikai szereplésén túl történész kolléga) beszéde volt, aki így kezdte mondandóját a

főtéren, szemben a Kossuth-szoborral: „Szegednek népe, nemzetem büszkesége — így szólította meg annak idején Szegeden a nemzetet Kossuth Lajos.” A nagy nemzeti gondolatot közvetítette egyenlőn mindenkinek.

— Vannak emberek, akiket teljesen hidegen hagy március 15-e, közönyössé lettek az ünneplés iránt, vajon miért?

— Az ok sokféle lehet. Az igényesebb tanár, főként a felsőoktatásban mindig igyekezett minél többet megértetni a márciusi gondolatokból. Az ünnepek túlzottan állami, pártfeladatként, előírásszerűén, formalitásokba merevedtek. Kevéssé értették az emberek, hogy róluk is szó van, talán ennek lett a közöny a következménye. Attól féltem napjaink ünnepét is, hogy szálaira szakad, felbontja a politika.

— Hogyan mutatkozott ez a gondolatiság a tankönyvírás történetében, változott-e a tartalom? A tankönyvírók kezét megkötötték vagy sem?

— A diktatúrákban az ünnepek adott sémára működtek, ez határozta meg a tankönyvírást is. A kor hivatalos szellemi elvárása szerinti lehetett mindez. A Horthy-korszakban a nemzeti a meghatározó, a pozitív és nemcsak pozitív nacionalizmusával. Az ötvenes években a nemzetköziség valamilyen felnagyított szálával bővült, a hatvanasban szelídült némiképpen, több valóságelem került a tartalomba a történelmi múltból. A tizenkét pontos gondolatok: „magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk” milyen visszhangot • válthattak ki? Kenedi János dokumentumkötetéből tudjuk, hogy a legérzékenyebb akciók elsősorban a fővárosban történtek. Ha voltak is hamisítások 1848 márciusa kapcsán, nem mást mondtak, mint ami történt, „csak” nem mondták végig. Voltak tabutémák, amiről tudtunk, de nem beszéltünk róla. Az éppen aktuális hatalom felnagyította a számára fontos elemeket. Most magam is két tankönyvet viszek órára a tanítójelölteknek, a Salamon—Konrád féle konzervatív eszmerendszert közvetítőt és a Gergely Jenő és munkatársai féle szociálli- berális tankönyvet. Egy igényes főiskolás megérti, hogy mindegyiknek ugyanaz a történelmi tartalma, de nem ugyanaz az attitűdje. A lényeg, hogy mi az ünnep üzenete a mának.

—Mennyire hangsúlyozható a történelemtanárok, az oktatók felelőssége?

— A pedagógus is része a társadalomnak, nem tudom elmarasztalni, ha élni akar és beilleszkedik, meg akar felelni az elvárásoknak. Az ismeretadás valóban a pedagógus dolga, katalizátor legyen, főként egy kistelepülésen. Szervezze meg a méltó ünnepet, töltse meg tartalommal a nemzeti múlt hagyományát.

— Meddig lehet március 15. a magyarság történelemben gyökerező fontos ünnepe?

— Ez mindig társadalomfüggő. Gondoljunk az István, a király bemutatójára. A Himnusz elhangzásakor azok a fiatalok könnyeztek, élték át a magyar nemzeti tudati létüket, akik máskor talán fel sem álltak a hallatán. István emléke 1100 év után is milyen élénken él, pedig ő akkor a haladást választotta a korábbi magyar tradícióval szemben. Az új európai gondolat élt általa tovább. Ismét előbukkan a szinkron Európával, együtt a nemzeti tudattal. A nagy gondolkodók meg akarták váltani a világot, az átlagember pedig élni akar benne, jól és szabadon. A társadalom adott, hangadó rétegei nagy várakozással tekintettek a rendszerváltás elé. Először jött egy cizellált, barokkos hatalom, amiről kiderült, hogy nem ezt akartuk. Az újabb koalíció működése kapcsán ismét azt halljuk, „nem ezt akartuk”. A felfokozott várakozás, a jól és szabadon élni lehetőségének garanciáját pedig sajnos ma sem látja a polgár. Én azért legalább a lelkemben bizakodom, egyszer egymásra talál, együtt érvényesül a hármas jelszó: szabadság, egyenlőség, testvériség.

Bede Zsóka