Békés Megyei Hírlap, 1997. február (52. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-15-16 / 39. szám
8 1997. február 15-16., szombat-vasárnap Hl odály és a Tarhosi Enekiskola Az ötvenedik évforduló tiszteletére: Tanfolyamok háza Kodály Zoltán a Tarhosi Kórus tagjaival 1953. május elsejei látogatásakor TARHOS iskola volt. Ez már közhelynek is számítana, de az emlékezet olyan gyorsan felejt, hogy jó újra elmondani, yannak, akik tudják, hogy mi is volt az ÉNEKISKOLA. Ott tanultak vagy tanítottak Tarhoson. Mások csak utóéletéről tudhatnak. Mikorra felcseperedtek, már elsöpörte az alig nyolcéves intézetet a történelem vihara. Sokan közömbösek vele kapcsolatban, nem is lehetnek mások, hiszen nem ismerhetik azt a sok munkát, páratlan eredményt és sajátos szellemiséget, amely Tarhos értékét jelentette és hitelesítheti még ma is. Az „1000 éves a magyar iskola” című kiadvány egy sort sem ír róla. Ha Tarhosra gondolunk, GULYÁS GYÖRGY-re is gondolunk. A kettő egymástól- nem választható el. O álmodta meg, hozta létre, vesztette el és élteti tovább—emlékével még ma is— azt a Tarhost, amely mindig a zenész és a közösségi összetartozást, a magyar vidéket és a nemzet szolgálatát jelentette... Meghatottan olvasgatom az „Éneklő Ifjúság”-mozgalom békési hangversenyeinek műsorait. A harmincas évek végén Békés „az éneklés örömének” napjait élte. Kodály, Bárdos, Kerényi neve tűnik fel a szórólapon. Vidéken is együtt lépni a világgal — körvonalazódik már ekkor a program. Ez a program a reformkor költészetének zenében megfogalmazott kulturális igényét is jelentette: — felszínre hozni az ősi magyar szellemi kincseket, — a népi kultúrát a nemzeti műveltség alapjává tenni. Ezzel az igénnyel érkezünk meg Kodályhoz. Gulyás György a Zeneakadémián KODALY-tanítvány volt. Ez a találkozás határozta meg egész későbbi életét. Évek múlva ez vezetett Tarhoshoz is. Tarhos, ahogy az Énekiskolát ma is nevezzük, Kodály zenei koncepciójának első gyakorlati megvalósítója volt. Ez gazdagította a legendás „tarhosi szellemet” is, amelyről a Zenepavilon felavatásakor Kodály a következőket mondta: „A tarhosi iskola az egyetlen ez idő szerint, amely éneklapból indult ki, és ezzel a zenei műveltséghez rendíthetetlen alapot ad.” (1953) Kezdjük azt is elfelejteni, jó emlékezni rá, hogy valamely település, sőt az ország egyetemes műveltségének egyedüli megalapozója az iskola és a könyvtár. A tanuló és az olvasó ember mindenkor, de különösen a megszüntetés és a visszafejlesztés politikai levegőjében -— ennek esett 1954-ben áldozatul az Énekiskola is — nélkülözhetetlen érték. Sokszor éppen a hiányával figyelmeztet. Történelmi érdeme Békés, akkor még község, képviselő-testületének 1946. július 13-án hozott azon határozata, amellyel állást foglalt az énekiskola létesítése mellett... A „tarhosiak” a kezdeti éveket „hőskornak” szokták nevezni. Mi lehetett az oka, hogy az épületekben, anyagiakban annyit nélkülöző tanári kar és gyereksereg tanításban, tanulásban és képzésben rövid idő alatt egyedülálló eredményeket értei? — Ebben az iskolában (amely kollégium is volt) a gyerekek mindennap énekeltek, és szerettek énekelni. Megismerték a játékdalok, mondókák, regős énekek világát, egyszóval zenei anyanyelvűnket, visszakapták zenei gyermekkorukat, tudják, hogy az életet a zene szebbé teszi, gazdagítja. — A gyerekekért történt minden, mert Tarhos gyakorlati iskola volt. Zenei tanulmányaiban a népdal és a belőle fakadt műzene jelentette az alapot, és vezetett a nyugati zene kulturális értékeihez. A gyerek előbb ismerte Bartókot és Kodályt, mint Bachot, Beethovent és Mozart muzsikáját. — Tarhos kórusiskola volt. Már a Gulyás György által beterjesztett Emlékirat (az iskola első alapvető dokumentuma) leszögezi: „Az énekiskola egyúttal a város, de az állam reprezentáns kórusa is lenne. Ez szintén kettős lehetőséget adna: egyrészt különböző vidéki hangversenyek révén bemutatásokkal a vidék zenekultúrájának emelése, a zene megszerettetése. Másrészt: évek múlva hangverseny és egyéb ilyen irányú tevékenységből származó jövedelem révén az énekiskola költségeinek fedezése lehetséges lenne.” (1945) Amint a tanítás megkezdődött, az igazgató, akinek a kórus szívügye volt, és az „Éneklő Ifjúság”-mozgalomban már letette a garast, azonnal megszervezte az iskola énekkarát... * — Tarhost mint közösséget emlegetik ma is legendás hírű iskolának. Nem legendának, ennek Gulyás György ellene volt. „A legenda nem folytatható”— szokta mondani. A „tarhosi szellem” mindig szóba kerül, ha az iskoláról esik szó. „Mi akkor, a háború után engedélyt kaptunk ugyan, de pénzt nem A rendelkezésre álló épületeket a magunk kezével kellett átalakítani, berendezni. Hihetetlenül nagy energiák szabadultak fel, s Tarhoson minden négyzetméter magába itta a tanárok, a' tanulók, a környékbeli lakosság verítékét is. Ám mily sokat jelentett ez a közösségi szellem alakulásában! Alapja lett a máig tartó összetartozás érzésének, amit most is így fogalmaz meg a hatszáz muzsikus, komponista, karvezető zenetanár vagy éppen zeneileg művelt mindenfajta foglalkozású ember, hogy „mi tarhosiak”. (Gulyás György 1980). Mennyire összecseng ez a gondolat Kodálynak azzal a véleményével, amelyben kifejti „a kar” — ahogy ő nevezi — társadalmi szolidaritását, „ahol mindenkinek a munkája egyformán fontos s ahol egyetlen ember hibája mindent elronthat.” (1929) — A tarhosi diákok ebben az iskolában szép gyermekkort értek meg. Az a tiszta lelkesedés, amely minden kisgyermeknek sajátja, ebben a környezetben kiteljesedett. Mert a környezet sokat segített! Adta az alkalmakat. Utat építettünk, motorházat. A hangversenyek szereplései, a park fái alatti esti közös éneklések szabadságélményt jelentettek, játékos kedvet, a hangzó mozgás iránti természetes vágyat... —- Tarhos a magyarság iskolája volt. Nemcsak ének- és zenében teremtett kultúrát, hanem az iskolai tanulmányok mindegyikén keresztül — szokásaiban, nyelvében, hagyományaiban, történelPróbakép: Gulyás György vezényel mi életszemléletében éppúgy, mint életformáiban, szellemiségében, mindennapi élete gondjaiban.” (Gulyás György, 1947. február 15.) Egy olyan iskolának, amelyben a legfontosabb a zene, különös gondja kellett legyen a kultúra egyéb dolgaira. A zenével egymagában a műveltség elsajátítása nélkül ma sem lehet messze előrehaladni. — Tarhosi tanár koromban — az igazgató engedélyével — átnéztem az intézet irattárát. így találtam rá arra az 1948. május 22-én keltezett levélre, amelyet Gulyás György Kodályhoz írt. Az általunk „nagy gödörnek” nevezett szabadtéri színpadról volt szó a levélben, ahol öt nagy tüzet raktunk, és a zöld fenyő alatt balladaesteket rendeztünk: „Megrakják a tüzet...” — énekelték a kalotaszegi ruhába öltözött lányok. „...örülnénk nagyon, ha egyszer Tanár Úr is szívébe zárná Tarhost, mint már mások sokan” — olvastam a befejező sorokat, amelyekben benne van a meg nem fogalmazott meghívás is. Kodály Zoltán kétszer járt T arhoson: 1950 júniusában és 1953. május 1—2- án. Az első látogatás a bemutatkozást jelentette. (Tudvalevő, hogy 1946-ban Kodály nem javasolta az iskolát). Mindenki izgatottan várta. Takarítottunk, rendezgettünk és még meszeltünk is, hogy minden szép és jó legyen. A feszültséget az oldotta némileg, amikor megtudtuk, hogy Kodályt Ádám Jenő fogja kísérni. Vonattal érkeztek Csabára. Onnan autó hozta ki a vendégeket. A gyerekek már reggel 6 órakor a nagykastély előtt gyülekeztek. Még reggelizni sem voltak hajlandók. Kodály kezdetben barátságtalan volt. Az érdekelte, hogy mit tudnak a gyerekek. Az ünneplés, a köszöntés hidegen hagyta. Ebéd után azonnal az osztályokba ment. Maga vizsgáztatta a tanulókat. Személyesen győződött meg róla, hogy Tarhoson komoly munka folyik, és a relatív szolmizáció módszerével tanítanak. Lassan felengedett. Az iskola emlékkönyvében egy mondatban összegezte a tapasztalatait: „Tarhos nagy jövő előtt áll”. O az a zeneszerző volt, aki az iskolát a nemzet jövője szempontjából tartotta fontosnak..„ Hogy Kodály Tarhost, és csakis személyes tapasztalatai alapján, nemcsak elismerte, hanem a szívébe is zárta, bizonyítja a „Tavaszi szél vizet áraszt” kezdetű népdal története. A délutáni nagy vizsgáztatás után — amely azzal végződött, hogy a Tanár úr az énekkart is meghallgatta, sőt vezényelte is, a „nagy gödör” üzenetét hozta felénk az alkonyati szellő. A balladaestet át kell élni ahhoz, hogy megértsük a park varázsát és azt a szépséget, amely a jót hozza ki az emberekből. „Haza madár, haza...” búcsúztunk a műsor után a székely népballadák festői világától, nyelvétől, amely összetartó és más népeknek át nem adható — mert le nem fordítható kulturális kincsünk. A közönség is énekelt velünk, végig a cseresznyesoron. Mi aztán a nagykastélyban folytattuk tovább a népdalozást. Festő ecsetjére való kép volt, ahogy megtelt a hall éneklő gyerekekkel. Volt, akinek csak a szőnyegen jutott hely. Talán tetszett is neki. Figyeltem a szemeket. Mindig az emberek tekintetéből szerzek bizonyosságot. A szem nem hazudik. Áhítattal néztünk Kodályra. Előkerültek a szebbnél szebb népdalok. A világ rácsodálkozott erre a zenére. Mi anyanyelvűnkként énekeltük. Amikor a „Tavaszi szél vizet áraszt” kezdett körbejárni, Kodály megkérdezte: ismerjük-e azt a „tavaszi szelet”, amely utat áraszt. Mivel nem ismerte senki, a Tanár úr megkereste az iskola énekgyűjteményéből. így hangzik: „Tavaszi szél utat szárászt Minden madár társat választ. Hát én szegény, kit válasszak, Hogy egyedül ne maradjak?” (Csík megyei népdal) Második látogatásakor már ismerősként jött Tarhosra Kodály. Emma asszonyt is magával hozta. A Zenepavilon avatásakor történt ez: 1953. május 1—2-án. Soha nem láttunk annyi vendéget Tarhoson, mint ezekben a napokban. Gyönyörűen sütött a nap. Virágoztak az orgonák. Mindenki örült, reménykedett. El is felejtettük, hogy az intézet drámai időket él át. Már hónapok óta zajlott a megszüntetést előkészítő „tarhosi per”. Kodály jelenléte és az a tény, hogy elvállalta az avatóbeszédet, igen nagy dolog volt. A gyerekek már az avatás előtt birtokba vették az épületet. Készültek a „jó tanulók” hangversenyére. Messze elhallatszott a muzsikaszó: hegedű, zongora, cselló szólt egyik-másik teremben. Az épület homlokzatán nemzeti zászlót lengetett a szél... Éreztük, megtapasztaltuk, hogy az alkotás ösztöne erősebb az emberben, mint a pusztításé... Milyen is az élet! 1976 óta Gulyás György kezdeményezésére megszólal a muzsika a tarhosi Zenepavilonban. Tarhos reneszánszának neveztük ezt az első kísérletet, cserepek összeillesztéséhez volt hasonló. Most, 1997-ben az indulás utáni 50. esztendőben valósul meg az az álom, hogy a Zenepavilon intézményként kapcsolódik bele az ország kulturális vérkeringésébe. Terveinkhez, amelyekkel Gulyás György szellemi hagyatékát szeretnénk valóra váltani, fogadóképességre a a békéscsabai Körösi Csorna Sándor Főiskolában találtunk. Tanfolyamok háza születik, sok évi munka és kitartó akarás eredményeként. A Gulyás György Művészeti Intézet — ahogy dokumentumainkban szerepel — nem iskola lesz, de az iskola, a tanítás a gyerekek ügyét fogja szolgálni. Talán évek múlva mindazok, akik „egy akarattal akarják” ezt a kivirágzást, hittel vállalják Kodály Zoltán 1950-beli próféciáját, amiként az írva vagyon: „Tarhos nagy jövő előtt áll.” Dr. Gyarmath Olga, a Tarhosi Enekiskola volt tanára, a Békés-tarhosi Baráti Kör alelnöke Szerkesztette: Niedzielsky Katalin. Fotó: A szerző' felvétele, illetve Gulyás György Bűneim... bűneim? kötetéből Gulyásnak volt igaza... ,,A Művészeti Tanács 1946-ban nem látta még tisztán, hogy miféle koncepció az, ami a népnek a zenéhez való közeledését a legjobban szolgálja. Azt mondta, hogy ilyen speciális intézetre nincs szükség. Mikor aztán néhány év múlva megtudtam, hogy az intézet mégis meglett és működik, akkor idejöttem megnézni, hogy mit csinálnak. Akkor beláttam, hogy Gulyásnak volt igaza és nem nekem...” (Kodály avatóbeszéde teljes terjedelmében megtalálható Gulyás György ,,Bűneim... bűneim?” című könyvében, a 87—89. oldalon) A tarhosi kisdiákok ebben az iskolában szép gyermekkort érhettek meg Kitüntetés oda bekerülni „Felelősségünk teljes tudatában kijelentjük, hogy a Békés-tarhosi Enekiskola kórusa nemcsak országos, hanem külföldi viszonylatban is a legelsők közé sorozható annak ellenére, hogy az iskola mindössze 1947. január 2-a óta működik. Ilyen rövid idő alatt szinte hihetetlennek tűnik, hogy — különösen a magyar gyermekkari irodalom reprezentánsainak, Bartók— Kodálynak nagy igényű egynemű karait—hatalmas művészi tolmácsolásban tudták kihozni.” (Szeghy Endre és Kollár Pál hivatalos látogatása alapján, idézet az 1948. április 14-én felvett jegyzőkönyv szövegéből) „Magyarabb embert nevelni” „Új iskola indul, amelynek célja az éneken és zenén keresztül magyarabb gyermekeket, magyarabb embert nevelni... Nem véletlen, hogy ez az iskola tanyán van. Itt kell lennie. Itt tudjuk csak igazán eredményesen elvégezni azt a munkát, amit magunk elé célul tűztünk ki. Ennek a célnak az elvégzéséhez azonban nem elég a hely. Emberek kellenek hozzá, hivatást értő emberek, akik vállalják egy induló intézet minden nehézségét..." (Tarhoson 1947. január 14-én hívta össze Gulyás György az alakuló értekezletet, ottani beszédéből származik az idézet.)
