Békés Megyei Hírlap, 1997. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-25-26 / 21. szám
Egy boldog ember December 21-én ünnepelte 75. születésnapját Cs. Pataj Mihály békéscsabai születésű festőművész. Életét három város határozta meg: Békéscsaba, ahol gyermek- és ifjúkorának élményei hagytak maradandó nyomot benne; Szarvas, ahol művészete kibontakozott; és Szeged, ahol pályája csúcsára ért. (8. oldal) Testvér testvér ellen A hatalomvágyért fiú az apát, testvér a testvért kész volt legyilkolni érte. A világtörténelem sok példát mutat erre. I. László királyunknak nem volt fiúgyermeke. Bátyjának, Gézának viszont két fia ✓ született: Kálmán és Almos. László király Kálmánt papnak nevelte, Álmost utódjául szemelte ki. (9. oldal) Ronkovics, a sikerkovács Dr. Ronkovics József ezredes tavaly júliusig töltötte be a boszniai IFOR békefenntartó erűk magyar műszaki kontingensének paracsnoki tisztét. Az ezredes élményeire sokan kíváncsiak, de minden meghívásnak képtelen eleget tenni. Annak, hogy a napokban Békéscsabán tartott beszámolót, személyes indíttatása is volt. Egykoron a katonai főiskolán egy osztályba járt Csepregi Péter ezredessel, a Békés megyei hadkiegészítő parancsnokával. Ronkovics Józseffel a békéscsabai találkozó előtt beszélgettünk. Az Okucani melletti bázison Göncz Árpád is meglátogatta tavaly májusban a magyar műszaki kontingenst. Képünkön Ronkovics Józseffel üdvözlik egymást fotó: such tamás —1995 őszén „vihar a biliben” kifejezéssel címkézték sokan azt a vitát, mely arról szólt, hogy hazánk beszálljon az IFOR-feladatba vagy sem. A parlament aztán 500 főben húzta meg a limitet. Mivel a kuvaiti háborúban magyar egészségügyiek vettek részt', Bosznia kapcsán műszaki alakulat mellett döntöttek. Parancsnokként miként esett Önre a választás? — A honvédség akkori parancsnoka, Deák János vezérezredes hívott fel telefonon. Elmondta, hogy a katonai tapasztalatom, életpályám, rendfokozatom és angolnyelv-tudásom alapján engem szemeltek ki. Megkérdezte, elvállalom-e. Tizenöt perc gondolkodási idő után igent mondtam. A feladatot érdekesnek és az ország szempontjából is fontosnak tartottam. —Ezred-, majd dandárparancsnokként, a szentendrei katonai főiskola gépesített lövész tanszékének vezetőjeként, NATO-értekezletek rendszeres résztvevőjeként tapasztalatokban biztosan nem szenvedett hiányt. Itt azonban csaknem a semmiből kellett alakulatot szerveznie. — A csaknem azért túlzás, mert induláskor egy papírlapunk sem volt. Szerintem a Magyar Honvédségnél ilyen gyorsan alakulatot jó ideje nem állítottak fel. Közben meg azon ment a vita, hogy mi számít egyéni fegyverzetnek, hiszen ez szerepelt a parlamenti állásfoglalásban. Deák vezérezredes erre azt válaszolta: amit az ember egymaga kezel. Egy országgyűlési képviselő visszakérdezett: akkor a MÍG— 29-es is egyéni fegyverzet? — Utólag, a feledés homályában, a kívülálló már csak legyint az akkori kockázati tényezőkre. Önök hogyan látták ezt élesben? — Három dologtól kellett tartani, és erre felkészíteni a katonákat. Az első az aknaveszély, hiszen három-négymillió aknát szórtak szét ezen a területen, jórészt feljegyzés, törzskönyvezés nélkül. A másik, hogy miként reagálnak jelenlétünkre a különböző nemzetiségű katonák és civilek, a harmadik kockázati tényezőt pedig az ellenőrzés nélküli szabadcsapatok, az orvlövészek jelentették. Utólag valóban lehet minő- sítgetni, de azért hozzátartozik a képhez, hogy több, mint 40 IFOR-katona vesztette életét, hála Istennek, magyar nem volt közöttük. — Önkéntesekkel, hadműveleti területen kellett helytállni. Sokakat nem is a feladat, hanem a pénz, a kalandvágy hajtott. Miként lehetett igazi csapatot összekovácsolni? — A honvédelmi törvény nem engedi meg magyar katona külföldre küldését, így valóban önkénteseket pályáztattunk. Több, mint 3 ezren jelentkeztek, 416-an települtünk ki ’96 elején. Még Ercsiben, a kiképzés alatt tisztáztuk a kötelességeket. A pénz biztosan szerepet játszott, hiszen a havi 900— 1000 dollár nem kis összeg. De olyan szerződést kötöttünk, mely bármikor felbontható mindkét részről. Egyébként pedig ügy tapasztaltam, hogy a magyar katona bármely nemzet katonájával összevetve megállja a helyét, sőt... Ez a képzettségre, a fegyelmezettségre is vonatkozik. A tiszti, tiszthelyettesi állománynál, de a többieknél is a szakma gyakorlása, a megszerzett tudás alkalmazása, bővítése előbbrevaló volt a pénznél. — Ha már említette a fegyelmezettséget, a kitelepülés után néhány nappal két katonát italozás és az őrhely elhagyása miatt hazaküldött. — Akkor is hazaparancsoltam volna őket, ha nem isznak. Itt az őrzendő terület elhagyásán volt a hangsúly. Az aknáktól mentesített területeket is fokozottan vigyázni kellett, mert azt tapasztaltuk, hogy ellenkező esetben visszaraknak aknákat. Ez nem játék. — Említette, hogy háborús helyzetben, idegen környezetben a különböző nemzetiségű helyiek viselkedése, reagálása is veszélyt hordozott. Biztosan magyar katonák is kerültek kritikus helyzetbe. — Arra készítettük fel a katonákat, hogy mindig a fenyegetésnek megfelelő legyen a válasz, ne váltsunk ki agressziót. Egy alkalommal például a Száván, a parttól 30 méterre haladt csónakkal két katonám, és észrevették, hogy a partról egy civil fegyvert fog rájuk. Bár joguk lett volna megvédeni magukat, azaz használni fegyverüket, de helyesebben cselekedtek. A fenyegető felé fordultak, majd — nem támadólag — megmutatták, felemelték karabélyukat. Érzékeltették, hogy nem ellenségek, nem kívánnak fegyvert használni. A civil ezt lereagálta, és eltűnt a sűrűben. Az amerikaiak az orvlövészek „elriasztására” például azt a taktikát alkalmazták, hogy egyszerre négy autónál kevesebb nem mehetett sehova. — A magyar műszaki kontingens többek között hidakat újított és épített fel. Fegyverrel és golyóálló mellényben ez nehéz lehetett. — Mi, magyarok sokszor túlzásokba esünk, így míg a többiek megelégedtek a 2-es fokozatú golyóálló mellénnyel, melynek súlya 8 kilogramm, a mi katonáink 4-es fokozatút, 18 kilogrammost viseltek. Dolgozni így valóban sokszor nem lehetett, miként fegyverrel a vállon sem. A terület megfelelő biztosítására kellett a hangsúlyt fektetni. —Az ismert, hogy az első hat hónap alatt a NATO 14 hidat épített újjá, ebből 8 a magyar kontingenshez fűződik. Három nap alatt építették fel például a Zsuzsanna nevű pontonhidat — az egyik századparancsnok feleségéről keresztelték el így —, mely 67 napig állt, és ezalatt 12 ezer jármű kelt át rajta. A legnagyobb elismerést kitől kapta? — Lehet, hogy nem a legnagyobb elismerés, de számomra a legmaradandóbb. Az IFOR amerikai hadtestének műszaki dandártábornoka azzal keresett meg, hogy egy főhadnagyukat az általunk épített ponton- hídon szeretnék századossá előléptetni. Felemelő pillanat volt ez, és maga az ünnepség is. — Elpusztított, lerombolt, veszélyes területen éltek és dolgoztak. Pszichika- ilag miként viselték? — Ha egy adott pillanatban nem akadt feladat, kiötlöttünk elfoglaltságot, hogy a fásultság ne vegyen erőt rajtunk. Ezenkívül a humor állandó vendég volt nálunk. Jólesett az is, hogy figyeltek ránk otthonról, és legmagasabb szinten is elismerték ténykedésünket. Ez még tárgyiasult formában is megmutatkozott, például Göncz Árpádtól emléklapot, Hóm Gyulától órát, Keleti Györgytől zsebkést kapott minden katona. — Mely élmények hagyták önben a legmélyebb nyomokat? — Egyrészt az, amiről már beszéltem: a magyar katona szakmai képzettsége és emberi hozzáállása, fegyelmezettsége. Másrészt az, hogy a feladathoz biztosított feltételrendszer elérte a 80—90 százalékot, ami objektív okokból nem általános a Magyar Honvédségnél. —Fél év után mégis hazatért. — Ennyit vállaltam, és úgy éreztem, más is megérdemli ezt a lehetőséget. —Milyen területen dolgozik most? — A szentendrei Kossuth Lajos Katonai Főiskola megbízott főigazgatója vagyok és a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem megalakulásával a katonai felsőoktatás egységesülő rendszerén is munkálkodunk. Nyemcsok László
