Békés Megyei Hírlap, 1997. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-25-26 / 21. szám
gy boldog ember Hetvenöt perc Cs. Pataj Mihály műtermében VégigjátszottaaXX. századot, mégis romantikus maradt... December 21-én ünnepelte 75. születésnapját Cs. Pataj Mihály, Szegeden élő, békéscsabai születésű festőművész. Életét három város határozta meg: Békéscsaba, ahol gyermek- és ifjú korának élményei hagytak maradandó nyomot benne; Szarvas, ahol művészete kibontakozott; és Szeged, ahol pályája csúcsára ért. Kicsi, zajos belváros közepén fekvő, fes- tékszagú, képekkel teli lakás a műterem. A legnagyobb helyiségben a földön is sorakoznak egymás mellett a frissen készült képek, a falon a régebbiek. — Ezek itt Amerikába mennek! — mutat rá egy csomagolásra váró képcsoportra a művész. — Azokat úgy viszik, mint a cukrot! Tudja miért? A nők miatt. És érdekes, legtöbbet éppen a nők viszik. Különben is én vagyok a legolcsóbb. Nincs pénzük az embereknek. Részletre szokták venni a legtöbb képemet. Látja, ez itt a könyvtár, rengeteg könyvem van — fordul a polcok felé. A családi fényképeknél elidőzik. Boldogan mutatja a három fiúunokáját, házát, kertjét, ahogyan ő mondja: „arborétumát”. Azután leül, és várja a kérdéseket. Illetve dehogy várja! Kiveszi a mikrofont a kezemből, vesz egy nagy lélegzetet, és mesélni kezd. — Hétéves korom óta rajzolok, festek. Amikor a tanító bácsi állatfigurákat osztott ki, le kellett rajzolni. Nagy sikerem volt vele. Mindig izgatott a festés, talán örököltem. Anyámban volt ilyen hajlam, apámmal sokszor összezördültek emiatt. Szegények voltunk, és anyám ahelyett, hogy dolgozott volna, regényeket olvasott. Mindig rajztanárnak, festőnek készültem. Tanárnak azért, hogy legyen biztos megélhetésem. A rajz és a festés végigkísért iskolámon. Gimnáziumban, latin órán 10— 15 képben megrajzoltam Vergilius Aeneisét, a Toldi minden strófájához egy rajzot készítettem. Biológiaórán különféle korszakokat ábrázoltam: például az őskor növényzetét. Óriási sikerem volt. Még a húszéves találkozón is ott voltak a rajzaim a falon. A pályára viszont nem segített senki. Sőt! A nagyanyám papot akart belőlem nevelni. A pap a faluban, a városban, például nálunk, Békéscsabán mégiscsak egy potentát. Anyám orvosnak szánt, apám meg dühös volt, hogy tanulni akarok. Parasztember volt, sikeresen gazdálkodott, kellett volna a munkaerő. Nyaranként mentem a tanyára dolgozni; kanásznak, három testvéremmel együtt. Úgyhogy a családtól nem kaptam semmi támogatást, inkább tiltottak a festőféle „csavargó” pályától. Nem volt tekintélye egy festőnek még akkor sem, ha művész volt. Közben beírattak a gimnáziumba. Itt jártam rajzszakkörre. Mázán László, a rajztanárom összegyűjtötte a jól rajzoló gyerekeket, és tanított bennünket. Kitűnő karikaturista volt! Érettségi után jelentkeztem a képző- művészeti főiskolára. Ide iszonyatos tömeg jelentkezett. Akkor tért vissza a Felvidék, Bácska, Bánát. Tömegesen jelentkeztek. Bejutni őrült nagy dolog volt. Csodák csodája: egybpl fölvettek. Elvégeztem a főiskolát. Orosházára kerültem, majd Szarvason, a tanítóképzőben hirdettek állást. Ugyanakkor megüresedett a Fasori Gimnáziumban is egy rajztanári állás. Oda is mehettem volna. Es én, bolond, Szarvast választottam. Az érvényesülés útja az, hogy valaki a fővárosba megy. Egy-két barátom, aki fölment Pestre, karriert csinált: Munkácsy-díjat, Kossuth-díjat kapott, én meg elfelejtve, Szarvason éltem. Nagyon boldogan! — A tanítóképzőben tanítottam, a gyakorlóban volt néhány órám. Hogy több pénzem legyen — a nejem nem tanított, két gyermekünk volt —, órákat adtam. A legnagyobb szenzáció, hogy minden este kiszaladtam a körgátra, vázlatokat készítettem, és festettem nyakló nélkül. S ami még őrületesen oagy dolog: nem volt televízió, és este a rádió mellett metszettem: fametszeteket készítettem. Körülbelül 70—80 fametszetet csináltam... Iszonyatos nagy szorgalom volt bennem. Képzelje el, hogy 36 órám volt, emellett minden alkalmat megragadtam, hogy fessek. — Egy alkalommal felkerestem a város vezetőjét, hogy itt van ez a kultúr- ház, mért ne lehetne oda festeni 6x3 méteres pannókat. Nagyon tetszett neki az ötlet. Nem kértem sokat, de nekem nagyon komoly összeg volt. Milyen téma jöhetett számba Szarvason? Hát a templom építése! Megfestettem, ahogy a fát úsztatták le a Körösön, a tutajokat, az összetákolt fatörzseket, a templom építését, a parasztokat, Tessediket, a talajjavítást. A Pérő-féle felkelés megvan Szentandráson a kultúrház falán és a községháza dísztermében. A szarvasi pannókat a kultúrház lebontása után nem tudták hová tenni, hát föltekerték. Az egyiket elkértem, itt van a folyosón: A faúsztatók. A kondorosi csárdában a szabadságharc témáját dolgoztam fel. Rózsa Sándor jelentkezett bandájával Kossuthnál, és Szenttamásnál szétverte a rácokat. — Tanyán nőttem fel. Békéscsabán születtem, de nyáron apám kivitt minket a tanyára: széles horizontú alföld,jó fekete föld! Ezt aztán jól megnéztem. Hozzásegített az alföld ábrázolásához egy állatorvos barátom, Domán Imre. Autó az 50-es években nemigen volt. Neki volt, aki kijárt a határba állatokat gyógyítani. Valahányszor kiment, szólt nekem, hogy van-e kedvem kimenni. Hogy a csodába ne lett volna! Mindig kimentem. Míg ő gyógyította az állatokat, addig én festettem. — Megszűnt a tanítóképző. Tanítsak egész életemben oroszt?! Az ábrázolót, azt szerettem. Ja! Kaptam egy felkérést Szegedről, hogy szervezzem meg a múzeumot. Én?! Szóltam a kollégámnak: Palov Jóska! Nem volna kedved szervezni a múzeumot? Te szereted a régiségeket, gyűjtőd is. — így lett Palov Jóska múzeumigazgató. Nekem a festés volt az életem. Na! Jelentkeztem Szegedre a felsőfokú tanítóképzőbe. így lettem szegedi. Nagyon boldog voltam én Szarvason. De Szeged olyan volt, mint egy nagy aréna, ahol 10—15 festő, jó kvalitású festő együtt csinált kiállítást. Szarvason egyedül voltam. Én voltam a „legnagyobb” és a „legkisebb”. Szegeden aztán óriási fordulat állt be életemben. Én Rudnay-tanítványnak tartom magam. Annyira szeretett, hogy „Miska fiam” lettem neki. Máig sem tudom, miért. Addig a tőle tanult romantikát vettem át. De Szegeden már volt impresszionizmus, futurizmus, ku- bizmus, absztrakt művészet. Nekem újjá kellett születnem. XX. századi modem festőnek kellett lennem. Én végigjátszottam a XX. századot. Ennek ellenére romantikus maradtam. Forradalmat csináltam a csendéletfestésben. A természet egy részét közel hozom, és intimitást adok neki... De ez már egy másik, hosszú történet, egybekötve szakmai-esztétikai-el- méleti előadással. Megnézzük a műterem festményeit: a csendéleteket, a sötét, nehéz felhőket, a sok-sok megfestett szép nőt, a tájakat. Belefeledkezik a magyarázatba, szeme csillog, anekdo- tázik. Boldog ember. Kutas Ferenc Ti* hangverseny megyénkben, (n) Január 27-étől 30-áig tíz ifjúsági hangversenyt rendeznek megyénkben általános iskolások részére. A zenés utazásban felcsendülnek Grieg, Debussy, Chopin, Mozart, Schumann művei, valamint Saint-Exupery meséje. Közreműködik zongorán Failoni Donatella és Oszter Alexandra (próza) Miadóra emlékezve Stabil oszlopnak, sarokkőnek, lerombol- hatatlannak tűnt. E szobortömör ember, bár hosszú évek óta az összegzésre, tisztázásra fektette be legjobb energiáit —• önmaga számára is megdöbbentő gyorsasággal ért véget. Kész műveket hagyott —mégis dolgavégezetlen ment el. Miadónak megadatott, hogy ifjú korát az ókori görög kultúra átgondolt rendje, mértéktartása, harmóniája érintse meg. Mivel fogékony volt rá, évszázadokra fittyet hányva újra csírázott benne ez a mag. A kultúrának ez a bázisa belső képességeivel szövetkezve védelmet nyújtott, kikezdhetetlen kitinpáncélt képzett. A minden hájjal megkent ár- mánykodó kicsinyes világ is meghök- kenve pattangatott vissza ekkora jól szervezett ellenállás láttán. Másrészt a termékeny belső világ átélte a külvilág érdemleges részét: szobrokban, érmekben bizonyította létét, igazi éltető erőnek bizonyult a lényeges dolgok felismerésében, a mindenség rendjének harmonikus felfogásában. A hétköznapok teendői, pitiáner, de szívós gondjai nem rakódtak guanóként rá. Ebben Saci, a felesége mentőangyalként működött közre. A gondűző jó feleség sem tudta súlypontért, egyensúlyért őrlő malmait, vívódásait leállítani. Szélsőségek élményszámyára nem ült. A feszültség könnyű oldódásai helyett a mértéktartás okozta kínzó szorításokat tűrte férfi öntudattal. így bár csak negyvenes éveiben járt ismeretségünk kezdetén, mégis már akkor a letisztult bölcs öreg benyomását keltette. Méltóságteljességének hitele volt. A könnyen múló helyett a kitartót kereste. A nagy dolgokban nyitva tartotta a szemét, eszét. Nem rejtőzött az esztétikum megtűrt világába. Nagy dolog volt a hetvenes évek végén, hogy a vidéki provinciából általa beláthattunk a politika vegykonyhájába és máig ható erkölcsi erőt is mellékelt nekünk, mint iránytűt. Gondolkodni tanított, nem recepteket adott. Egyensúlyként küzdött. Hibákat is követett el, idealizmusa támadható, de becsületességéhez kétség nem fér. Mladó „ügyet” képviselt, nem csak saját magát, főként nem csak jó megélhetésért ügyesen játszót. (Noha ügyetlenség, szegénység szégyene se tépázta meg.) Tudta, mit akar, volt hite, hogy a kultúra, amit képvisel,életképes. Mint masszív oszlop, világítótorony emelkedett ki a hétköznapoktól terebélyes vidéki életből. Az egyenszürke nem szerette az egyénit, a kiemelkedőt, megengedte a kiszámítható boldogulást. Ebbe szőrmentén a kultúra igénybevétele is belefért. Ma nyugtalan gyorsasággal fumak, kapkodnak dolgaik után az emberek. Aki nem rohan, az lemarad, süllyed riadtan egyre lejjebb... Láthatta Mladó is, ő és a hozzá hasonló kitartó, elmélyült, ügyhöz hű emberek perifériára szorulnak. Mladó halálával bizonytalanná vált a folytatás, megszűnt a garancia a görög alapon szerveződő kultúra életképességére!? Donáth László (Egykori tanítványa emlékezik Mla- donyiczky Béla szobrászművészre.) Kegyes hazugság — Hol vagyok? Otthon?—kérdezi tőlem a 84 éves, ágyban fekvő beteg néni. — Igen, otthon — válaszolok neki. — A faluban? — Nem, Szarvason, az unokájánál. — De én nem maradhatok itt! Nekem haza kell menni! —Nagymama! Jó helyen van, itt az otthona. Néhány perc után, a súlyos csöndben újabb kérdés: — Már nem vagyok kórházban? Ugye, ez az én szobám? Csönd van... Hirtelen mozdulattal a szájához kap és ijedten rám néz. — Hol a pénzem?! Félve várja válaszomat. Közben tapogatva keresi a párnáján — az elveszettnek hitt— zsebkendőjét, melyben néhány régi fémpénzt őrizget. Tekintetét nem veszi le rólam, hiszen tőlem várja a segítséget. Kezébe adom a zsebkendőjét, megigazítom a szemüvegét, megsimogatom az arcát. — Nem kórházban van, itthon van a szülőfalujában. Nyugodtan pihenjen, nagymama. — Akkor jól van. Zsebkendőjét megszorítja, megnyugszik, hiszen megtalálta a pénzét és falujában, a saját otthonában van. Becsukja szemét, lassan álomba zuhan. Vajon most miről álmodik? Lehet, hogy arról, hogy hazatalált a szülőfalujába? — Nem tudom. Becsaptam őt — de csak azért, hogy végső nyugalmát megtalálja. Elhitettem vele, hogy ott van, ahol lenni szeretne, ahol biztonságban érzi magát... Benke Mária Jubilál a Balassi Néptáncegyüttes Ötven évvel ezelőtt, 1947-ben alakult meg Békéscsabán a Balassi Néptáncegyüttes. Idén nagy megpróbáltatások várnak az együttesre, amelyeket — az utóbbi időben elért eredményeik alapján biztosra veszem, hogy — könnyedén fognak teljesíteni. Az év első próbáján, az Országos Szólótáncfesztiválon több mint sikeresen helytálltak. A Tomka Katalin—Szarka Zsolt és a Fehér Anikó— Bak Tamás párosok bebizonyították, hogy immáron ők is az ország legjobb táncosai közé tartoznak. A következő nagy eseményről, a februári Országos Néptáncantológiáról és az együttes távlati terveiről beszélgettünk Mlinár Pállal, a táncegyüttes művészeti vezetőjével. — Mekkora jelentőséggel bír a magyarországi folklór világában az antológia? — Ez az antológia minden résztvevőnek mérföldkő az életében és pályafutásában, hiszen ide az ország legjobb együtteseinek legsikeresebb alkotásai kerülnek. Február 1 -jén és 2-án a budapesti Erkel Színház ad otthont a rendezvénynek. Közel félszáz pályázat közül a zsűri 13 koreográfiát választott ki, amelyben nekünk is több alkotásunk szerepel. Ez nagy öröm számunkra, hiszen az általam tanított Chapelényi Károly és a Csárdás Rondó című két koreográfia került be az antológiára. — A gyermekek is megmutathatják, hogy kik a legjobbak az országban? — Természetesen, a gyermekek is pályázhattak a műsoron lévő koreográfiáikkal, de náluk másként történt a válogatás. A zsűri egész évben szemmel tartotta őket, s négy országos fesztivál alapján válogatta ki az antológia résztvevőit. — Ami egy újabb öröm a békéscsabai táncosoknak és pedagógusaiknak. — így igaz, hiszen a békéscsabai Hétpróbás Gyermek Táncegyüttes általam tanított „Táncoljatok tűk es” című darabját is bemutathatjuk Budapesten. — Az antológia után milyen komoly feladatok várnak a Balassi táncegyüttesre? — Két nagy fesztiválra készülünk májusban, Szolnokon lesz az Alföldi Néptáncfesztivál és Szekszárdon a gyerekeknek lesz a művészeti iskolák néptánc-tagozatainak fesztiválja, amelyek nagy munkát követelnek a táncosoktól és tőlünk is egyaránt. A jubileumi ünnepséget pedig szeptember—október napjaira tervezzük itthon, Békéscsabán. Úgy érzem, hogy ilyen kiváló táncosokkal és táncpedagógusokkal a Balassi táncegyüttes méltóképpen fogja ünnepelni ötvenedik évadját. Tusjak Marianna
