Békés Megyei Hírlap, 1996. december (51. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-24-26 / 300. szám
ÉÉKÉS MEGYEI HÍRLAP KARÁCSONY 1996. december 24-26., kedd-csütörtök Csendes Ildikó végképp Békéscsabán kívánja valóra váltani álmait Petrovszki Mihály örömei és aggódásai „Konyhatündérnek” is kiváló az atlétanő Nem hagyhattam figyelmen kívül a családi háttér jelentőségét FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER Csendes Ildikó tizenkét esztendős sportpályafutást tudhat maga mögött, amelyet a Békéscsabai Atlétikai Club színeiben töltött el. A felnőtt válogatott középtávfutó hölgy eredményessége évről évre javuló formát mutat, amit háromszoros országos juniorbajnoki címe is példáz. Klubjának egyik meghatározó egyénisége, akire ezután is számíthatnak a klubtársak, az edzők, Tóth Sándor ésGermán Tibor. A kitűnő atlétahölgynek sportemberi értékein túl a másik arcát próbáljuk bemutatni, azaz milyen is ő a sportpályán kívül? Talán nem ünneprontás egy gondolat erejéig visszatérnünk rá, hogy nemrégiben még azon dilemmázott Csendes Ildikó: megy Újpestre vagy marad Békéscsabán? Azóta döntött, s továbbra is vállalja a felkészülést a megszokott környezetben, a régi társak, barátok között. De hogy miért is döntött végül is a hazai pálya mellett, erre így válaszolt: Ónodi Henrietta unokatestvére — Nem hagyhattam figyelmen kívül a családi háttér jelentőségét, az érzelmi kötöttséget. Pesten ugyanakkor magamra maradtam volna az edzések, a versenyek végén. Szüleim Kondoroson élnek, ők támogatnak, s ez nagyon nagy plusz. Öcsémmel kötődünk egymáshoz, aki jó testvér és barát is egy személyben. Sokat jelent nekem, hogy a közelemben élnek a többi barátaim, a rokonaim, többek között Ónodi Henrietta is, aki az unokatestvérem. Együtt nőttünk fel, s mondhatom, csodálatos ember, akire felnézek. Neki hamarabb megvalósultak az álmai, mert egy sportoló többet nem kívánhat, minthogy olimpiai bajnok legyen. Erről álmodom én is. — Egy ideje Békéscsabán élsz. Hogy merült fel a gondolat mégis, hogy eltávoznál Békésből? — Igen, itt élek, ismernek az emberek, köszönnek és jólesik, ha gratulálnak az utcán, a szaunában, a kozmetikusnál, ahová járok, s kérdezgetnek, mi volt, hogy volt egy-egy versenyem után. Ez rengeteget jelent számomra, valahol talán még többet is, mint az anyagiak. Meg kell vallanom, hogy vannak iri- gyeim is, főleg a nők részéről, akiknek megnyilvánulásai rosz- szul esnek. Miért kell irigyelni azt a sportolót, aki elér valamit, s azt sok-sok lemondás árán teszi? Persze, meg kell élni valamiből, s ezért is volt csábító az újpesti ajánlat, de végül is nem éltem vele. Pedig többre vágyom én is, középtávfutó olimpikon szeretnék lenni, amit jobb feltételek mellett érhetnék el. De most már így döntöttem, Békéscsabán folytatom tovább, s itt igyekszem elérni terveimet. Talán nem kiabálom el, hogy szülőhelyem egy cégével, a kondorosi Szállítmányozó és Fuvarszervező géemkával szponzori megállapodást kötünk. A sport és asszisztencia kapcsolata — Sportasszisztensként dolgozol. Gondolom, tudatosan választottad a sportolókhoz közeli foglalkozásodat. — Egészségügyi szakközép- iskolát végeztem. Ez a szakma emberileg sokat ad nekem, hogy emberekkel, sportolókkal lehetek kapcsolatban. A sors valahogy összehozott a sporttal, hogy sportasszisztensként dolgozhatom. Szeretem ezt a munkakört, jól érzem magam az egészségügyben, s ha majd egyszer abbahagyom a sportpálya- futásomat, akkor is ezen a területen kívánok tevékenykedni tovább. —Miből áll a munkád? — Különböző sportsérülésekkel jönnek el, de általános sportorvosi vizsgálatokat végzünk, mielőtt eldöntjük, hogy valaki alkalmas-e egy-egy sportág űzésére, vagy verse- nyezhet-e éppen? Evenként meg kell ismételni az általános sportorvosi vizsgálatot, amelyeket én végzek a műszereken, gépeken. Élvezem a munkámat, mert nagyon is sportember közeli. —Mi a hobbid? — Imádok főzni, no meg enni! Főleg a családnak szeretek főzni, szüleimnek és öcsémnek, akik nagyon hálásak érte és minden ízlik nekik, amit én produkálok. Ők nagyon elfoglalt emberek, ezért kevés idejük is lenne a fakanál mellett álldogálni. Sajnos, a sütés még nem megy — Akkor most, karácsonykor igazán kiélheted magad a konyhában, mert biztosan hagynak téged kibontakozni... — Igen, hiszen én ezzel tudok otthon a legtöbbet segíteni. Tavaly karácsonykor is az volt a meglepetés, hogy én főztem, készítettem mindent, sőt, még a nagytakarítást is én vállaltam magamra. Sajnos, a sütés még nem megy, azaz hogy még nem próbáltam, pedig csábítanak a torták, a sütemények... — Meg sem próbálom kitalálni, hogy mi lehet a kedvenc étele egy ilyen gyakorlatias ,,konyhatündérnek”... — Pedig nagyon sok van! Imádom a húslevest cérnametélttel, a túrós tésztát nagyon sok tejföllel, a milánói makarónit, madártejet, különböző desszerteket, tortát, krémest. Ezeknek nagyon nehezen tudok ellenállni. — Hogyan töltitek el a karácsonyt, milyen az ünnepi szokás nálatok? — Mindig szűk családi körben töltjük a karácsonyt. Nagymamám, édesanyám, édesapám, öcsém és jómagam alkotjuk a kört odahaza a szentestén. Édesapám István, ezért karácsony másnapján köszöntjük fel őt. Ilyenkor előkerülnek az ajándékok is, mindenki mindenkinek, s aztán megint csak következnek az étkek. Az ünnepi asztalon ha lehet, még változatosabb az étrend ilyenkor, általában húsleves, valamilyen sültszelet burgonyával, gombával, salátával és persze a végén desszert. Jó lenne, ha így lenne ez minden nap — A legszebb ünnepünk milyen érzéseket ébreszt benned? — Szeretem a karácsonyt, mert nagyon szép ünnep. Előtte mindenki várakozik, ajándékot vásárol, jobban figyel a másikra is. Jó lenne, ha így lenne ez minden nap. Mert nagyon rossz, amikor elmúlnak az ünnepek, s rádöbbenünk a második nap után, hogy úristen, holnap már megint ugyanaz a kerék, ami volt eddig. És minden ugyanúgy megy tovább... —Milyen emléket, történetet őrzői a karácsonyokból, amit szívesen elmesélnél? — Néhai nagyapám, Styevo- da Mihály, aki egykor Szarvason, a Levente Futóklubban atlétizált, nos, ő tartotta össze a családot. Mindenkinek vásárolt ajándékot. Emlékszem, öcsém négy éven keresztül holdjáró autót kapott, de mindig egyformát, mert néhány hét alatt tönkretette. Azonban öcsém mindig ugyanúgy tudott neki örülni, mintha először kapott volna ilyet. Én pedig ugyanilyen szisztémával kaptam magyaros népviseletbe öltöztetett matyóbabát, amiből egyet sikerült megőriznem, ami nagyon kedves nekem. És persze az én jó nagyapám segített beszerezni a hatalmas fenyőt is, ami rendszerint a plafonig ért. A családdal azóta is egy termetes fát díszítünk fel. — Végezetül milyen jókívánságokat üzensz az arra legérdemesebbeknek? — Szeretném megköszönni a szponzoroknak a támogatást, a bizalmat, s hálás vagyok mindenkinek, aki segítette a munkámat, a versenyzésemet, aki csak egy kicsit is hozzájárult ahhoz, hogy ezeket az eredményeket elérhettem. Azt kívánom, hogy mindenki számára kellemesen teljen el az ünnep, s hogy a jövő év is boldogabb napokat, heteket hozzon — fejezte ki reményét Csendes Ildikó. Gyurkó Mihály Nagyon vékony a jó és a rossz közti mezsgye Mezőmegyeren még előre köszönnek az idegennek is, könnyű hát szóba elegyedni valakivel. így tartják természetesnek emberöltők óta. Nem csodálkozom hát, hogy a Petrovszki-por- tán a kapu is nyitva s nem azért, mert a gazda még ma is hamar szétroppantaná a hívatlan betolakodó csontját, noha sohasem sietett erejét mutogatni. Inkább a cselgáncsszőnyegen bizonygatta: pompás művelője ennek a férfias sportágnak. A békéscsabai óriás sikerdobása a vetődéses kardobás volt. „Tudod, a dzsűdó lényege, hogy mihamarabb kimozdítsuk ellenfelünket az egyensúlyából.” Vajon tudják-e a messzebbi szomszédok, hogy két olimpián is képviselte hazánkat?! Mont- reálban és Münchenben sem vallott szégyent, de tudjuk, az élet hátulütője, hogy többnyire csak a bajnokokat jegyzi az utókor. Szerencsére mégsem teljesen így van, mert akkor aligha találkozunk a Keletiben a közelmúltban, hajnalfelé, a csabai személyt várva mindketten. Ne tagadjam, elsőre a hóna alatt szorongatott díszes naptár miatt köszöntem rá, pedig ugyanonnanjöttünk... Igaz, háromszáz meghívottat köszöntöttek az olimpiai ünnepen, emlékezve Melbourne és Mont- reál hőseire és szereplőire. Fárasztó, nyomott pályaudvari hangulatunkban akkor csak azt határoztuk el: jó lenne tudni, hogyan emlékezik vissza pályafutására és miként él napjainkban Petrovszki Mihály, a Szalvai SE egykori nemzetközi hírű csel- gáncsozója? Aki nem kevesebbel is büszkélkedhet, mint azzal, hogy az első Békés megyei színekben induló olimpikon volt és a már említett montreáli játékok mellett Münchenben is indult. — Fontos-ez? — kérdez vissza, nem bántóan, inkább együttérzően, mint aki tisztában van vele, annyian, de annyian vannak, akiket — amikor már sikereikből kevesebbszer sütkérezhetett a környezet — hamar elfelejtettek. Hogy néha még sikerük teljében is előfordult a megalázás? Misi erre kissé kesernyésen legyint... „Egyszer Sarkadi Jánossal, az edzőmmel bekopogtattunk a városhoz, azt kértük, segítsenek hozzá egy lakáshoz. A vébétitkár, ha jól emlékszem Uhljámak hívták, azt mondta: „Mit követelődzik itt ez az ember? Nem is ismerem...” Ne tagadjam le ma sem, egy kicsit erősebben csuktam be az ajtót, ráadásul eszembe jutott, hogy közben a város dédelgetett futballistája már harmadik berendezett lakásával dicsekedhetett. Nem tőle sajnáltam, de mégis... Igen, „mégis”, 1970-től, az első bajnoki ezüstéremtől kezdve nagyszerű eredményeket ért el a csabai judós. A legnehezebbek kategóriájában Varga Imrével és Ozsvár Andrással alkották a hazai élmezőnyt. Bajnoki címei és dobogós helyezései 15- re taksálnak és a „Ki kicsoda a sportban” című kiadvány a legrangosabb hazai meghívásos nemzetközi versenyeken, a Hungária Kupán elért győzelmei mellett természetesen emlékeztet a 1977. évi Európa-baj- nokságon elért ötödik helyezésre is. Közben volt két olimpia, mindkétszer karnyújtásnyira állt a jegyzett, pontszerző sikertől. „Sportpályafutásom peche, hogy 1980-ban, az utolsó válogatón Gdanskban súlyos sérülést szenvedtem. Két perc sem volt hátra, amikor hét ponttal vezettem. Leragadt a lábam, amikor egy 140 kilós orosz sráccal akcióztunk. Pedig talán, a harmadik olimpiámon, Moszkvában lettem volna a legerősebb, legtapasztaltabb. Szalagszakadás, mellé porcműtét, hónapokig tartó felépülés, már nem tudtam többé összekapni magam. Máig úgy érzem, tudták mások is... így aztán lassan, de biztosan leírtak. Megváltozott körülöttem minden, bár sohasem éltem az úgynevezett menők életét. Szorgalomból, dacból lettem ami lettem és bátran állíthatom, sajnos a vidéki- ségem jelentős hátrányt jelentett egész pályafutásom során. Nemegyszer előfordult, hogy a Ferihegyi reptéren mondták meg: „Misikéin, mégsem te utazol...” Nekünk háromszor kellett nyerni ahhoz, hogy egyszer kihirdessenek győztesnek. De nem haragszom én Horváth Pistára, az akkori szövetségi kapitányra sem. Nem a keserűség beszél belőlem, mert hetvenkettőtől nyolcvanháromig így is válogatott kerettag voltam, a világ számtalan országában jártam, rengeteg élményt szereztem és a cselgáncs révén sok-sok nagyszerű barátot szereztem. A sport kitartást, szívósságot adott, amit egész életemben kamatoztatni tudok. Végül is kell ennél több? Hogy a versenyeken nyert díjaim, emléktárgyaim mellett csak ezt a réztányért látod elismerésként a falon? Hát istenem... így alakult. Az persze nagyon fáj, hogy amikor ’88-ban felavatták a csabai sportcsarnokot, nekem nem jutott meghívó. Talán ha még akkor is Araczki Jani bácsin múlnak a dolgok... ő biztosan nem feledkezik el. Persze tudom, az ember néha naiv, azt hiszi, a jó jót kíván. Mesélhetnék erről is, de minek. Elcsú- nyult korban élünk, a kapzsiság olykor megöli a legjobb barátságokat is akár. Sokat gondolkodom ezen, miért is. Muszáj a demokráciának együtt járnia azzal, hogy közben letiporjuk a másikat? A pénznek ekkora úrnak kell lennie? Vagy csak arról van szól, a hogy a jó és rossz közötti elválasztó vonal nagyon vékony és a mezsgyét nem ismerjük. Bizonyára. De mégsem értem, ha olyan közel a jó, miért lépnek sokan mégis, mindent felrúgva egyből inkább odaátra? Hogy itt mi hiányzott, a Szalvainál? Nézd, nem panaszkodom utólag sem, Sarkadi Jani igyekezett jó menedzser lenni, de ha azt mondom, a nagy kluboknál már régen videón elemezték a sportág technikai részleteit, miközben mi még álmodni sem mertünk erről? — Ne maradjon titok Mezőmegyeren túl sem, hogy két infarktus is mögötted van. — Úgy tartják, a sport az ilyesmi ellen dolgozik, ami alapvetően igaz is, de nálam más probléma lehetett. Tül gyorsan hagytam abba. Egyszer ülök itt reggel a széken és azt veszem észre, hogy ömlik rólam a víz. A második tavaly jött, szerencsére ez is csak közepes volt. Azóta igyekszem visszafogni magam... Évek óta leszázalékolt vagyok. Előtte itt a szeszfőzdében dolgoztam, azelőtt a megyei tanácsnál osztályvezetőként... Három lányunk van, a legkisebb, Gyöngyi hétéves, mindennap várom Csabán az iskola előtt kocsival. Itt Megyeren nem indult első osztály. Szeretünk itt lakni, talán azért is, mert annak idején magam építettem. Most pincét teszek alá. Disznót nevelünk, az egyengeti a megélhetést. Azt ne kérdezd meg, hogy 21 év munka után mennyit hoz a postás. Petrovszki Mihály december 26-án ünnepli negyvenhatodik születésnapját, de másik ünnep is karácsonykor, az unoka, Attila Zoli keresztelője. Az ünnepi asztalnál alighanem birkát és halászlevet tálalnak, mert hurkát, kolbászt egész télen fogyaszthat a népes család és a rokonság. Isten éltessen, Misi! És a cigarettával is vigyázz, ne csak mondd... Fábián István Ostravában, egy nemzetközi versenyen, a dobogó felsőfokán. A győztes: Petrovszki Mihály, Magyarország
