Békés Megyei Hírlap, 1996. december (51. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-24-26 / 300. szám
KARÁCSONY 1996. december 24-26., kedd-csütörtök „Fizetnünk kell azért a helyért, amelyet elfoglalunk a világban” Másfél óra Vera Blinken asszonnyal, az Egyesült Államok nagykövetének feleségével Délelőtt fél tizenegyre vagyunk hivatalosak az Egyesült Államok nagykövetének rezidenciájára. Feleségétől, Vera Blinken asszonytól kértünk találkozót és lehetőséget egy interjúra. Már jóval a megadott időpont előtt ott sétálunk a csípős novemberi szélben az aligforgalmú budai utcában, az egykori Friedrich—Hubay villa környékén. Nagy udvariatlanság lenne elkésni. Fél előtt tíz perccel jelentkezünk belépésre a hatalmas kovácsoltvas kapu őrségénél. Rövid adategyeztetés után megnyílik előttünk a ház. Az ajtóban komornyik segíti le kabátunkat, a kétemeletes kastély második szintjén pedig hatalmas vendégkönyvbe kell beírni nevünket. Naponta új lapot nyitnak, második vendégek vagyunk, előttünk Juhos Andrea írt alá, az amerikai nagykövetség sajtóosztályának munkatársa, ő lesz segítségünkre a beszélgetés alatt. A kitűnő ízléssel berendezett hatalmas nappali tágas és világos. Festmények és antik bútorok közt várakozunk Vera asszonyra. Magyar származású, 1950-ben, édesapja halála után két évvel, még egészen kis gyerekként hagyta el az országot édesanyjával, és került — kis kitérővel — az USA-ba. Férjét 1994-ben nevezték ki az Amerikai Egyesült Államok rendkívüli és meghatalmazott nagykövetének Budapestre. ,,Magyarországon születtem, büszke vagyok a magyar gyökereimre, de tudom, hogy most már amerikai vagyok” FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER Mrs. Blinken pontban fél tizenegykor lép be, mosolyogva néz az órájára és jegyzi meg magyarul: ugye, félre beszéltük meg a találkozót. Rendkívül elegáns, jó alakú, sugárzik róla a kedvesség. Ä kis asztalra á komornyik már előkészítette az ezüsttálcát, rajta a szintén ezüst kávéskancsót, csészéket, kistányérokat és a süteményeket. Amíg Vera asszony körbekínálja a kávét, pár szóval bemutatjuk magunkat, a megyét, a lapot. Áz interjút — mi sem természetesebb — a magyar gyökerek felidézésével kezdjük. —Amikor 1987-ben először hazajött Magyarországra, pontosabban közel négy évtizedes emigráció után pár napra visszajött, végigzokogta az utat Hegyeshalom és Budapest között. Miért sírt? — Először azt mondta: amikor hazajöttünk. Utána meg úgy fogalmazott: amikor visszajöttünk. Azért fontos, hogy erről beszéljünk, mert ez megmagyarázza, miért sírtam végig az utat: akkor még nem tudtam, hogy az utazás hazajövetel lesz vagy visszajövetel. Kisgyerekként mentem el Magyarországról és amikor megérkeztünk az Egyesült Államokba, mindenképpen be akartam illeszkedni. Olyan akartam lenni, mint a többiek, kétszáz százalékig amerikai. Amikor átléptem a határt, úgy éreztem, mintha össze lennék zavarodva. Már nincs bennem ilyen érzés, mert a pár napos itt-tartózkodásom alatt rájöttem: Magyarországon születtem, büszke vagyok a magyar gyökereimre, de tudom, hogy most már amerikai vagyok. — Vissza tud-e emlékezni arra a pillanatra, amikor megtudta, hogy férjét Budapestre nevezik ki nagykövetnek? — Nagyon jól emlékszem arra a pillanatra. Nem ért meglepetésként a hír, hogy idejövünk, mert attól kezdve, hogy férjem a Clinton-adminisztráció tagja lett, reméltük: ez a kiküldetés megadatik nekünk. A jó házasság titka —A magyar gyökerek mennyiben segítik a munkájukat? —Kedvező, hogy ismertük az országot, a férjem szerint is, aki külön büszke arra, hogy fantasztikus magyar anyósa volt. — A férje dolgozni érkezett ide, nagykövet. Megbeszélik a hivatali dolgokat? — Az ügyektől függ. Vannak témák, amelyekről nem beszélhet, s van persze az életnek olyan része is — ide tartozik a politika —, amiről meg én nem szeretek beszélni. De nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy semmit nem beszélünk arról, amivel foglalkozik. —Adott már tanácsot a férj ének? — Azt hiszem, a jó házasság titka, hogy a férj és a feleség megbeszélnek bizonyos dolgokat. De ezt nem nevezném tanácsadásnak. Más dolog, ha megkérdezi a véleményemet egyes kérdésekről, de a konklúziókat természetesen neki kell levonnia. —Milyen a kapcsolata a nagykövetség munkatársaival? Tisztelik, szeretik, tartanak Óntól? — Remélem olyan a kapcsolatom, amilyennek én látom. Nagyon szeretném, ha a nagykövetségnek mind a magyar, mind az amerikai munkatársai azt éreznék, hogy ez egy család, és remélem, ez valóban egy kitűnő, boldog család. Kedvenc ételek — Ebben nyilván az Ön egyéniségének is nagy szerepe van. Kedves, kellemes és rendkívül elegáns... — ...köszönöm. —Tudom, hogy reggelenként tornázik. Figyel az alakjára ? — Igen, mostani helyzetünkben az egyetlen hátrány, hogy gyakran kell részt vennünk hivatalos ebéden, fogadáson, vacsorán. Megpróbálom megállni ilyenkor, hogy ne egyek, de meg kell vallanom, nehezen megy.-—Szokott fogyókúrázni? — Egész életemben. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egész életemben diétázom, fogyókúrázom, hanem, hogy mindig ügyelek arra, mit eszek. —Említette, hogy soka hivatali ebéd és vacsora. A reggelit viszont itthon fogyasztják. Megkérdezhetem, mit szokott reggelizni? — Narancs dzsúsz és grapefruit dzsúsz keverékével kezdem a napot, aztán kávét iszom tejjel, de cukor nélkül, majd cereáliákat eszek, legtöbbször zabpelyhet banánnal. Amikor fogyókúrázók, akkor nincs zabpehely. Nem vagyok édesszájú, így aztán nem okoz gondot, hogy ki kell hagynom a desszertet. — Mit ebédelnek hét végén, amikor nincs követségi program, s csak ketten ülnek az asztalnál? —A férjem hasonlóan gondolkodik, mint én, tehát ha nincs hivatalos program, ebéd vagy fogadás, akkor nincs szükség arra, hogy nagy étkezést bonyolítsunk le. Nyaranta szívesen eszünk salátát zöldséggel, sajttal és csirkehússal. Télen beérjük egy szendviccsel is, ami lehet tonhalas vagy csirkés. Megpróbáljuk elkerülni a tojásos ételeket, nagyon ügyelünk a koleszterinszintünkre. A férjem például imádja a rántottát, ennek ellenére csak ritkán kerül belőle az asztalunkra. S ha kerül is, lehetőleg kevés sárgájával készül. —A rántotta a férje kedvence? — Inkább a desszertek. Ilyen szempontból különbözőek vagyunk. — Ha jól tudom. Ön a palacsintát szereti... — A málnadzsemmel — benne kis dió — töltött palacsintát, kevés porcukorral meghintve. De bármennyire is szeretem, csak ritkán eszek ilyet. Tudja, a vonalaim... — Vendéglőibe szoktak járni? — Nem túl gyakran, mert sokszor kell hivatalos vacsorákra, fogadásokra menni, s ha ilyen kötelezettség éppen nincs, inkább itthon maradunk. Általában akkor megyünk étterembe, ha külföldi vendégeink vannak. —Van-e kedvenc helyük? — Kedveljük a Gundelt, minden vendégünk szeretné megnézni. így őket általában oda visszük és annak iker intézményébe, a Bagolyvárba. Divat, parfüm, ünnepek — Kérem, váltsunk témát! Mennyiben követi a divatot? — Remélem, elértem egy olyan időszakot az életemben, amikor már tudom, mi tetszik és mi áll jól nekem. Ez azt jelenti, hogy néha találok olyan ruhát, amilyet szeretek, mert éppen divatban van. De az is előfordul, hogy nem találok nekem tetszőt, mert amilyet szeretek, az éppen nincs divatban. Most ilyen időszakot élek, a mai divatruhák rövidek és szűkek, s ezeket nem szeretem. —Honnan öltözködik? —Még mindig otthonról. Könnyebb New Yorkban ruhát vásárolni, amikor nagyritkán hazamegyek, mert ismerem az üzleteket, és tudom mit, hol lehet kapni. Készen veszem a ruháimat, e miatt—bár tudom, hogy Magyarországon kitűnő varrónők vannak — nem varratok magamnak. —Mi a kedvenc színe? — A fekete. —És a kedvenc parfümje? — Változik. A Lauder családdal nagyon jó barátságban vagyunk, szeretem az általuk készített kozmetikumokat, nem csak a barátság miatt, hanem mert kitűnőek az áruik. A parfümjeiket viszont nem használom, emiatt mindig viccelnek velem. — Nagy jelentőséget tulajdonít a családi eseményeknek? Születésnap, házassági évforduló, névnap? — Nem. Olyannyira nem, hogy a férjemnek két héttel ezelőtt volt a születésnapja, és még nem kapta meg az ajándékát. — Ez az oka annak is, hogy karácsonykor mindig elutaznak? — A közvetlen családunk elég kicsi, egy fiunk van, aki már felnőtt. Az én szememben a karácsony a nagy családdal, sok-sok gyerekkel azonos. Ennek hiányában az ünnep szomorkás lehet, és én nem szeretnék karácsonykor szomorú lenni. Ezért utazunk el. —Az idén hová mennek? — Angliába. — Néhány éve ünnepelték húszéves házassági évfordulójukat. Vissza tud emlékezni arra, mit kapott ajándékba a férjétől? — Egy nagy puszit és ígéretet az újabb húsz évre. —Ez értékesebb, mint a legdrágább ajándék... — Igen, én is így gondolom. —Mi a kedvenc virága? — Sok virágot szeretek, talán azért, mert imádok kertészkedni. Szeretem a föld tapintását, otthon is van kertünk, szerencsére itt is, csak sajnos kevés az időm rá. — Úgy tudom, kiterjedt kapcsolata van magyarországi jótékonysági szervezetekkel. Beszélne erről? — Szívesen. Mélyen hiszek ebben a munkában. Magam is vallom: fizetnünk kell azért a helyért, amelyet elfoglalunk a világban. Több, mint húsz éve dolgozom a nemzetközi menekültügyi bizottságban. A szervezet a közelmúltban nyitott irodát Budapesten, az én kezdeményezésemre. Áz Amerikai Egyesült Államokban ez a legnagyobb nem vallásos, menekülteket támogató szervezet. Albert Einstein hozta létre 1933-ban azzal, hogy segítse a Hitler elől menekülő értelmiséget hazát találni az Egyesült Államokban. Azóta már nem csak az otthonra találásban segítjük a menekülteket, hanem ruhát szerzünk nekik, a gyerekek oktatását szervezzük, tehát szélesebb tevékenységet fejtünk ki. Munkánk felét a volt Jugoszlávia területéről menekültek segítése teszi ki, ezért vált fontossá a budapesti iroda létrehozása. Magyarországi tiszteletbeli elnöke vagyok egy másik itteni amerikai szervezetnek is, amely üzleti tanulmányok végzésében segíti a gyerekeket óvodás kortól a középiskola befejezéséig. Egy harmadik magyarországi szervezetről is említést tennék, amely szintén az én kezdeményezésemre jött létre. Röviddel azután, hogy megérkeztünk, rájöttem: több olyan hölgy van, akikkel találkoznom kellene. Olyanokkal, akikről azt gondolom, hogy érdekesek és nagyon fontos dolgokat csinálnak. Közös ebédekkel kezdődött a kapcsolatunk, s ma már ott tartunk, hogy konferenciákon veszünk részt, oktatást vállalunk, most éppen karácsonyi vásárt szervezünk és összefogást tervezünk a nők figyelmének felhívására a mellrák megelőzésében. A horoszkóp üzenete —Ón igen aktív életet él, s úgy hírlik, jó! tájékozott. Rendszeresen olvassa például a New York Timest, s ha jól értesültem, nagy bánata, hogy egy nap késéssel kapja meg a lapot. Ne vegye rossz néven, de nőktől szokatlan ez a nagy érdeklődés egy napilap iránt. — Pontosítanom kell: egy hét késéssel kapom meg a Timest, ezért főleg a vasárnapi számokat futom át. Rendszeresen olvasom viszont a magyar lapokat. — A horoszkópokat is elolvassa? Hisz bennük? — Sajnos igen. —Melyik jegyben született? — A Rákban. A férjem Skorpió, s a horoszkóp szerint a Rák és a Skorpió házassága ideális kapcsolat. • — A férje is hisz a horoszkópban? — Nem. — Megengedi, hogy felolvassam lapunkból a mai horoszkópját? — Természetesen, nagyon örülnék neki. — ,,Ha váratlan vendégei toppannak be, ne mutasson meglepetést vagy bosszúságot, később biztosan megörül jövetelüknek!” Amilyennek Önt megismertük, biztosan nem lenne bosszús. — Igen, nagyon köszönöm. Hétfő, reggeltől estig — Mi bejelentett vendégei vagyunk. Vár-e még valakit, mi lesz a mai programja? — Minden hétfőn megbeszéljük az előttünk álló hetet a komornyikkal és a szakáccsal. Áttekintjük, mi történt a múlt héten, min kell változtatni a jövőben. Utána a telefonjaimat bonyolítom le, engem is általában ilyenkor hívnak, délelőtt. Az interjút követően az egyik nagykövet feleségével ebédelek, közben megbeszélünk egy fontos jótékonysági kezdeményezést. Délután egy hölggyel találkozom, aki egy New York-i múzeumi csoport programját egyezteti velem. Vállaltam, hogy figyelemmel kísérem magyarországi utazásukat. Utána a nemzetközi menekült- ügyi bizottság igazgatójával lesz megbeszélésem, majd pedig várom a férjemet, aki Taszáron tölti a napot. — Járt már Taszáron? Egyáltalán, szoktak utazgatni az országban? — Igen, jártam Taszáron, és sok helyen megfordultunk már Magyarországon. Tavaly nyáron például hosszabb időt töltöttünk a Balatonon. —Ha a követségi munka megengedné, hogy utazgassanak pár napot az országban, hová mennének? — Keletre, arra még nem jártunk. —A legfontosabb kérdést szeretném feltenni: jártak-e már Békés megyében? — Sajnos még nem, de szeretnénk eljutni, sok szépet hallottunk róla. Meg kell jegyeznem, a követség sajtóattaséja éppen most készül Békéscsabára. — Kérem, engedje meg, hogy egy jelképes meghívást átnyújtsak Önnek és férjének a békésiek nevében. — Köszönöm, igyekszünk eleget tenni a szíves invitálásnak. Árpási Zoltán
