Békés Megyei Hírlap, 1996. december (51. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-24-26 / 300. szám
1996. december 24-26., kedd-csütörtök © Istentől megáldott, hasznos ünnepet! Karácsonyváró és óévbúcsúztató — Szabó Magda Kossuth-díjas írónő köszöntője a szülőmegyéhez „Morális tartásunkat a morál oktatásának eltörlésével meglazították a lábunk alatt, nem állunk már szilárdan, és neveltetésünkből kimaradt a tízparancsolat” Az a szép, fényes nap című történelmi játékának október eleji premierje eló'tt Szabó Magda Kossuth-díjas írónó' szenvedélyes, meleg szavakkal tárta fel a Jókai Színházban megrendezett találkozón, hogy milyen szoros szálak fűzik megyénk több településéhez. Azt mondta, hogy a családi kötelék, a békési gyökerek nélkül aligha születhettek volna meg regényei, drámái. „Ha valamit megtanultam az életemben, hát ezt a megyét megtanultam. Tudom a Körös illatát, és én ide hazajöttem.” A találkozót szeretettől sugárzó egyénisége tette emlékezetessé, az élményt akkor igyekeztünk megosztani olvasóinkkal. Most az írónő ünnepről, világról, írói hivatásról vallott nézeteivel ismerkedhetnek meg, gyönyörködhetnek jellegzetes, szép stílusában. Hisszük, hogy a karácsony meghitt hangulatához igazán illő, méltó társra leltünk. A tegezést, kérem, ne vegyék tiszteletlenségnek, higgyék el, nem volt könnyű. Az írónő szorgalmazta: „Hiszen akkor is tegeznél, gyermekem, ha a nagyanyád lennék...” — Kedves Magda Néni, milyen volt a karácsony kisgyermekkorodban, melyik évet őrződ legkedvesebb emlékedként, és hogyan telik ma a szenteste, az ünnep? — Az ünnep karácsonyi rendje gyerekkoromtól nem változott: családom követte a hajdani békés-bánáti eperes nagyapám puritán modelljét, apám felolvasta Lukács evangéliuma megfelelő részét, ahogy Köröstarcsán megszokta, állva hallgattuk, énekeltünk, imádkoztunk, s a házi áhítat és a vacsora között szerény ajándékokat bontogatott a família. Korán megtanultam, Isten fiának születését, az Ige testté válásának ünnepét üljük, ez a nap csak járulékában hordozza az ajándékozás szokását, a fő ajándék az égből jött és mindannyiunk, az egész emberiség számára. így tanultam, így szoktam meg, asszonykoromban ezt folytattam, huszonharmadikán elő- karácsony volt Debrecenben, hazautaztunk, huszonnegyedikén a mi otthonunk ünnepelte a Megváltót, akkor már a férjem olvasta az evangéliumot. Nagy erőt adott, hogy az ünnep számomra e belső, spirituális megélés lehetősége volt, ez segített át életem legsúlyosabb karácsonyán, amikor szentestére még nem dőlt el, életben marad-e a férjem a New Yorkban elszenvedett súlyos infarktus után, s én egymagám ültem a Broadway egyik szállodája tizenkilencedik emeletén, jobbomban a telefon- kagyló, minden negyedórában hívtam a kórházat, balomban a nyitott Biblia Lukács evangéliumával. Béke legyen, jóakarat! — Az emberek igénye, lehetősége az ünneplésre, a hétköznapokból való kiemelkedésre hogyan változott az elmúlt évek során? — Azt hiszem, az adni vágyás természetes emberi igény, s szívből remélem, ebben a nehéz évben nemcsak szeretteink jutnak eszünkbe, hanem az ellátatlanok is. Mert az ország két részre osztódott, ellátottak és ellátatlanok élnek egymás mellett, alázuhantak a lehetőségek, higgyük, hogy tisztességes gondolkozásé ember nem ül le szépen megterített és az ünnephez illő ételekkel megrakott asztalhoz anélkül, hogy ne teljesítette volna emberi kötelességét és nem juttat feleslegéből sose látott ismeretleneknek, azoknak, akik elsődleges problémákkal küzdenek, s nemhogy karácsonyi kalácsot, kenyeret is alig esznek. Ekkora nyomor közelében, az új áremelést már hirdető újságcikkek árnyékában ugyan ki olyan felelőtlen, hogy csak magára és szerencsés életére gondol, és el tudja feledni azokat, akik hasztalan keresnek szállást, mint a szent szülepár. és akik felett hasztalan zengett az angyalok nemcsak örömhírközlő, de létformát jelző üzenete: béke legyen, jóakarat. A szövegben a mennyei kórus örömöt hirdet: aki nem próbált valami formában hozzájárulni ehhez a momentán anyagi segítséggel megszerezhető örömhöz, és nem segített senki rászorulóknak így vagy úgy, nem ünnepelhet felhőtlen szívvel. —A közéletben, üzletben, utcán, nyilvánosság előtt annyi a becstelenség, mintha nem a jóságnak, a tisztességnek, a tudásnak állna ez a világ. Mindig is így volt? A mai kor sajátossága ez, vagy az átmeneti időszakoké? A történelem nem ismer kegyelmet — Nehéz század ez. Nálunk két világháború, egy szent szabadságharc 56-ban, a világon szerte valahol ilyen-olyan háborúk. Madách tudta, mit beszél, mikor Éva hiányosságait a körülményekkel próbálta megvédeni, a bűnöknek világtörténelmi és társadalomtörténeti helyzetekben van a magyarázatuk. Nem hiszem, hogy amit most élünk, saját kudarcaink összesítése, ismétlem, nehéz század ez, de alighanem nem volt soha igazán könnyű, legfeljebb könnyebb történelmi szakasz. Ki lett volna örömmel polgár a köztársaság belső és külső harcai idején Rómában? Ki élt volna szívesen az őrült császárok vagy a keresztesháborúk, vallási mozgalmak vagy Napóleon idején? Saját negyvennyolcas szabadságharcunk valódi képe olyan iszonyú volt, hogy a bukás után életben maradt költők egy része a szó orvosi értelmében megháborodott. A történelem múzsája nem ismer kegyelmet, Klio nem szentimentális hajadon. Azt hiszem, azért érezzük keservesebbnek, amit mi átélünk, mert benne vagyunk és nem olvasunk róla, mint már kiértékelt és lezajlott eseményről. Nem, most éljük, amit élünk és hogy pontosan tudjunk mindent, a médiumok, a hírközlés eszközei hozzá is segítenek. Julius Caesar halálhíre időbe telt, míg eljuthatott az ó- kori Brittaniába, az angol királyi család magánügyeit akár naprakészen olvashatjuk, merényletek és gyilkosságok már csak kivételes brutalitás esetén keltenek figyelmet. A gyerekek az iskolában számadatokat közölnek a felelésnél, ennyi és ennyi hősünk esett el Mohácsnál. Nem látja, nem éli. Amikor a kirándulásra nem tud befizetni, mert nincs a szülőnek pénze, sírva fakad és felháborodik, mert azt már éli, az már az ő történelme. Nem vagyunk mi rosszabbak, mint voltunk a tatár vagy a török vagy Horthy Miklós idején, csak nem tananyaggal, valóságos tényekkel szembesülünk, s morális tartásunkat a morál oktatásának eltörlésével meglazították a lábunk alatt, nem állunk már szilárdan, és neveltetésünkből kimaradt a tízparancsolat. Nem születtünk angyalszárnyakkal — A tudás, a kultúra, a maradandó értékek elfogadtatásáért küzdeni kell; előtérbe került a gazdaság, az üzleti érvényesülés. Milyen következményeket hoz és hová vezet ez a tendencia? — Nem az első harcunk, megkezdték ezt már a testőr-írók Mária Terézia idején, de vívott érte Kazinczy és Csokonai, sőt a reformkor nagy nemzedéke kormányprogrammá tette a magyar nyelv fejlesztését, kultúrája és tudományos célkitűzései kibontakoztatását. Ha Szentirmay Rudolfék, a nagy nemzedék, munkába nem fog, ma nincs Tudományos Akadémiánk és világbíró irodalmunk, amelyet külföldön éppúgy kezdenek ismerni, ahogy Bartókék munkája világkincs. Mindezek védelmét, fejlődésének, sőt megmaradásának biztosítását sajnos az ország sorsát intézők kifelejtették a kötelező védnivalók közül, csak a nyelv óvása nyert egyre hangsúlyosabban teret, hál’istennek. A kormány egyszer majd tudomásul veszi és ennek megfelelően módosítja kulturális és pénzügyi politikáját, hogy a tudomány és a művészet elsorvadása esetén elvész a nemzet, nincs jövője. Süllyedő talajon, ingó deszkákon, komoly állami rendelkezések és biztosítékok nélkül nem áll meg a szellemi téren alkotók lába, azon azért már csak túlestünk, hogy az író újra átélje Petőfi egykori keserves telét Debrecenben, aki a szponzorkeresést és az alapítványokra való hagyatkozást kitalálta, nem számolt népünk karakterével: a magyar nem tud kérni. Nagy László megfogalmazta: „Nekem a kérés nagy szégyen.” Az minden írónak is, amellett a bizottságok összetétele csak a tömörülést igazolja, azt nem, hogy a döntést hozó tagok között nincs-e a kérelmezőnek valami régi sérelme miatt személyes ellensége: nem születtünk angyalszárnyakkal. Ha a tudósok nem kísérletezhetnek, mert a kísérleti anyag esetleg nem hoz eredményt, ha az intézmények egy részét megszüntetik, ha kezdő alkotó kezdő mivolta, a már valamire vitt művész büszkesége nem engedi meg a rémes sci-fi filmbe illő víziót, hogy Arany János ott ácsorog egy pénzintézet előtt, kezében a Toldi két részével és a harmadikra nem bír, átall támogatást kérni, inkább elsompolyog, keserű lesz a szánk, rossz tréfa ez. Keressék meg a művész és tudós megélhetési lehetőségét biztosító paramétereket, mert a továbbiakban az amúgy is mindenféle politikai és világhelyzeti tényt tudomást venni kényszerült Nobel-díj-bizottság elé rövidesen nem lesz mit felterjesztenünk sem a művészetek, sem a tudomány elvetélt magzatai miatt. — Műveidben tisztelettel, szeretettel állítasz emléket az elődöknek, családtagoknak és történelmi személyiségeknek. Írói küldetés, tanári felelősség, erkölcsi kötelesség ez? — Minden írónak megrajzolható művészi profilja van, magateremtette világa, saját stílusa, jellegzetes szavai. Mikor egyetemre jártam, fel kellett tudnom ismerni a letakart nevű szerző kiragadott mondatai alapján, ki írhatta ezt a szöveget. Az én világomba beletartoznak az ősök és halottak, akik szerettek és akiket szerettem. Sosem ábrázoltam csak jó és kellemes embereket, nincs sterilen jó világ. Ártatlanokkal és bűnösökkel, az igaz út ismerőivel és a tévelygőkkel kell együtt élnünk, én most aligha lehetek divatos, mert vonzani igazán a saját érdekein felülemelkedni tudó, megbotló, újra járni kezdő, tévedő, saját magát legyőzni képes ember érdekelt, ezért szerettem ábrázolni Géza fejedelmet és a meráni Gertrúd fiát, az országot újraépítő Béla királyt, akit igazán mindenki gátolt, csak családja szentjei, Szent Erzsébet és nagy elődje, László király segítette. A művészetet át kell vinni — Azt hiszem, a témaválasztás nem küldetés vagy felelősség vagy pláne kötelesség kérdése, azon múlik, kit mi érdekel. Fiatal lány koromtól nem a nagyra törő, de a nagyról, szépről álmodó és azért dolgozni tudó ember foglalkoztatott, akinek érzésvilágában ott a haza, a család, s valahol az emberiség. Isten egyébként megadta, mert ilyen lett a férjem. —Mi a magyar író dolga ma ? És mekkora a mozgástere, a hatalma? — Az, ami minden ország minden írójáé. Isten nem azért adta a képességet, hogy szóban- írásban jobban ki tudja fejezni magát, mint más, hanem mert üzenni akart valamit az íróval. Ha nem tud használni, legalább ne ártson írásával sem a hazájának, sem a világnak. Hogy milyen a mozgástere, azt majd a következő nemzedék mutatja meg, mit tudtunk adni nekik, mi, ma élők, s mit fogadtak el vagy tettek újat ők hozzá. Lesz más ismérve is: mennyire leszünk mi magunk fontosak a kultúra hivatalos szerveinek. Nemcsak a szerelmet, a kultúrát, a művészetet, a tudományt is „át kell vinni” a nehézségeken. Mint a szerelmet. — Magyarországon nem voll mindig ilyen távol egymástól a szépirodalom és az újságírás mint ma. Lényegüket és szerepüket tekintve melyek a két , .műfaj” közös, illetve eltérő vonásai? — Szerintem soha ilyen közel. A nagy kiadók megszűntek, szinte mindenki jövője bizonytalan, az író, a szépírc máskor csak kivételesen vállalt cikk megírására vállalkozik momentán kenyérgondja: miatt, ír riportot, helyzetanalí zist, ami nem az ő asztala. As újságíró ma még hamarabb fordíthat a jelenen, ha nagyor bátor és tisztességes, ha vál lalja a veszélyt, az ő tevékeny sége a közvetlen jelen elemzé se. A szépíró a kikövetkez tethető egyetemes nemzeti elemit keresi, de nem lévér állása, felismerései kihordásé ra esetleg sor sem kerül. Az igazság a sírból is kikiált — Az ország érdekében vala mennyiben új vizsgára kény szerülünk, az újságíró az ana lízisre, a szépíró a szintézisn kapjon anyagi és erkölcsi se gítséget, hogy akik majd utá nunk születnek és kezdenel gondolkozni és elemezni, tú az ezredfordulón, reális képe kapjanak arról, mi történt it nálunk voltaképpen, milyet örökség birtokában jöttek utá nunk világra. Én hiszek a: írott szó becsületében, még ; frázisban is, hogy az igazsáj eltemethetetlen, az igazság : sírból is kikiált. Tolvajok é csalók világában csak meg szólal a jávorfából készült fu rulya, s aki hitet, reményt, em béri és anyagi értéket lopott nem lesz boldog vele, nen lesz a szerzeményén áldás. Is ten segítse újságnál vág; szerkesztőségben vagy kötet len pályán dolgozó mind annyiunk útját eredménye sebb esztendő felé, s nem vol rossz út, haladjunk csak az ön zést nem ismerő nemzeti célol felé, amelyeket valóban való di hősök fémjeleztek annal idején. Köszönöm, hogy szü leim szülőmegyéje kíváncs volt ünnepváró és óévbúcsúz tató szavaimra, és hadd kíván jak mindannyiuknak Istentő megáldott és nyomorúságos é szégyenletes gond-bogainka a szent születés segítségéve kibontó, népünknek és a világ nak hasznos ünnepet. Niedzielsky Katalii
