Békés Megyei Hírlap, 1996. december (51. évfolyam, 281-304. szám)

1996-12-21-22 / 298. szám

agaszkodik az alföldi tájhoz

A festőművész Teli táj című kepevei, lent: Falusi hajnal

FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET

Molnár Antal tárlata szülővárosában, Gyulán

Molnár Antal festőművész kiállítása nemrégiben nyílt meg szülővárosában, Gyulán, a Dürer-teremben. Önálló bemutatón ritkán jelentkezik, legutóbb 1994- ben Dombegyházon láthattuk műveit. Ezt megelőzően a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban volt kiállítása 1991- ben. Rendszeres résztvevője az Alföldi Tárlatoknak, a hódmezővásárhelyi Nyári Tárlatnak, Aradon, Zrenjaninban és Penzán is bemutatkozott.

A forradalmi lázadás, a sokkoló látvány, a polgárpukkasztás merőben idegen Molnár Antaltól. Műveiben a békést, a harmóniát keresi, portréi, tájképei hallgatag, visszafogott világot sejtetnek.

A hazai táj ábrázolása fontos szerepet tölt be életében. Képei láttán csöndes, odaadó ragaszkodást érzünk az alföldi tanyák, az elszórt, méla akácfák, kidőlt- bedőlt kerítések iránt. Fénypászták, finom ködök teszik sejtelmessé lírai portréit. Legritkább esetben fest a helyszínen, mert a számtalan benyomás elvonná figyelmét a legfontosabb részletekről. Műtermében újra átéli a tájélményt, a színek, formák, fények egyvelegét, és képein újra elővarázsolja. Szívesen dolgozik akvarellel: fodrozó vizek, kék párás, semmibe vezető utak, a csend világa némely képén: visszafogott rácsodálkozás a természetre.

Első próbálkozásomról édesanyám szívesen mesélt: szüleim régi, szép ikerágyára kakast rajzoltam egy törött cserépdarabbal. Nagyon kikaptam érte apámtól

— emlékezik vissza a több, mint ötven évvel ezelőtti eseményre Molnár Antal. Tízgyermekes családban született, legidősebb fiúként pékmester apja igen korán befogta dolgozni. Iskoláit késve, már munka mellett kellett pótolnia. Gátlásossága, visszahúzódó természete innen ered. — Sokan voltunk, elkelt a segítség

— mondja. Vonzódott a fához, asztalosnak tanult. Már inasévei alatt elkezdte a gimnáziumot, leérettségizett. A katonaság alatt dekoratőrként dolgozott, és lehetőséget kapott a továbbtanulásra. Munka mellett végezte el az egri tanárképző főiskolát. Mesterei Blaskó János és Nagy Ernő voltak. Ám a diplomáig hosszú út vezetett: meghatározó szerepe volt az ő életében is az iskolát teremtő híres békéscsabai rajzpedagógusnak, Mokos Józsi bácsinak.

— Már az inasévek előtt bejártam a

szakkörbe, tetszett Józsi bácsi szigorúsága. Ha valaki nem vette komolyan a munkát, vagy gyenge volt, hamar megkapta: eridj, fiam, ne rontsd itt a levegőt! Dolgoztam lelkesen, stúdiumokat csináltam. Milyen kár. hogy szétszóródtak az idők során. Sokat segítettem, bútort javítottam Józsi bácsinak, szenet hordtam. Mély, emberi kapcsolat alakult ki köztünk. Ritkán korrigált engem, sőt dicsért, biztatott — mereng el a régmúlton Molnár Antal. Hamarosan átterelődik a szó régi barátjára, Gaburek Károlyra.

— Fájdalmas veszteség ma is, tíz év elteltével. Sokat dolgoztunk együtt, amikor szabadúszóként a murális (fali) munkákban engem választott munkatársul. Nagyon értettük, éreztük egymást. Vitáinkban inkább értem állt ki, biztatott, életre akart rázni. Állandó kétkedéseim folytán Tamásnak nevezett. Számtalanszor mondta: most hagyd abba, ne fesd túl! Meg: Ezt a grafikát én is aláírnám! Halála után megkaptam a Penza-lakóte- lepi műtermét, sajnos csak nyáron használom a magas rezsi miatt. Ilyenkor, télen itt a lakásban dolgozom. Én is megpályáztam annak idején a műterem- lakást — borul el az arca. Pesti titánoknak adták, akik miután megszedték magukat, távoztak. Én, aki itt voltam, festettem, dolgoztam egyháznak, kórháznak, nem kaptam műtermet. De nem is kérek már semmit. Számos hullámvölgy után megelégedett vagyok, magánéletem rendeződött, örömmel dolgozom. Természetelvű képzőművészetet tudok csak csinálni — fejezi be a beszélgetést.

Valóban nehezen képzelhető el, mint egy sokkoló performance hőse. Csendes, megelégedett ember. Tavaszra tervezi grafikái bemutatását. Legnagyobb öröme hároméves unokája, Csenge, akinek első rajzbéli próbálkozásait figyeli: Nézd, tata, lerajzoltalak! — idézi, s meséli a kusza vonalakat.

Kruzslitz Ilona

Kiss György kiállítása Nyírbátorban

Talán még elérik! Ha ünnepek tájékán, karácsony és újév között kedvük van egy kellemes kirándulásra, keljenek útra, s menjenek el Nyírbátorba. Az ottani Báthori István Múzeumban csodát láthatnak: Kiss Györgynek, a gyulai Kiss György szobrászművésznek, a város legújabb díszpolgárának gyűjteményes kiállítását. Az invitálás azért nem egészen pontos, mert Kiss György nevéhez hozzá kellene tenni: éremművész, festőművész, grafikus. Hiszen a nyírbátori múzeum majd összes termében rendezett tárlaton a 63 kisplasztika mellett 85 festményben, 259 (!) plakettben és éremben, 28 vert éremben, valamint 14 grafikában gyönyörködhetnek a tárlatlátogatók.

Akinek nincs fogalma arról, ki is valójában Kiss György, Nyírbátorban egy jó óra alatt megtudhatja. Miként bárki névjegyéből kiolvasható kivel is van dolgunk, akként itt felfoghatjuk, korunk, szülőföldünk egyik legnagyobb mesterével állunk szemben. Kiállítási katalógusában Krasznahorkai Géza gyulai könyvtárigazgató a következőket írja Kiss Györgyről: „a természeti formák, a természetalakító erők érdeklik, a hegy gerin - cek, szakadékok, sziklák, kavicsok — az ősanyag világa.” A forrás hatalmas, amit belőle a Mester merített, az lenyűgöző. A kiállítást méltató zavarban van, amikor a látottakból bármit is ki kellene emelnie. Talán a fertőrákosi kőfejtő ihlette képeket, amelyek szabályossága és lenyűgöző színvilága visszalépésre készteti a folyosókon továbbhaladó tárlatlátogatót. Az érmek közül meg talán a klasszikusok, a nagyok: a bronzba öntött Liszt, Bartók, Munkácsy, Kohán, Csontváry. Meg a kisplasztikák: Sziklaerdő, Torzó I., Tóth Ernő festőművész, Ami a katedrálisból megmaradt. És hát persze az itthoniak, amelyek már állnak Gyulán, Békéscsabán és Gyomaendrődön, a hídfőn. A stációk a gyulai kálváriáról, a korpusz, a Keresztelő Szent János, a Lourdesi Madonna, a tabemákulum domborművei a

békéscsabai Jézus Szíve templomból és Nepomuki Szent János Gyomaendrőd- ről.

Abban is van izgalom, ha az ember a kiállítás bezárása előtti hetekben gyö- nyörködik-ismerkedik az anyaggal, mert ilyenkor magával hozhatja a látogatók véleményét is. Két vendégkönyv telt meg a látogatók benyomásaival. A huszadik századvég Magyarországán mi sem természetesebb, mint az, hogy a múzeumba „behajtott” iskolások is ott hagyták éretlen megjegyzéseiket, de ennél fontosabb a sok elismerő vélemény a nagyszámú hazai és külföldi látogató tollából. „Ez igazán lenyűgöző!” — írja egy budapesti asszony. „Ami a katedrálisból megmaradt III. 1989. (utalás Kiss György egyik munkájára — a szerk.) — ...és ami egy életből megmarad.” — jegyezte be Huszámé Zilahról. A bécsi Helga Uris ekként fogalmazott: „Ez egy érdekes stílus, egy jó kiállítás, Magyarországon

Stáció XII. Jézus meghal a kereszten Stáció XIV. Jézust sírba helyezik

kívül is be kellene mutatni!” Végezetül egy gyulai bejegyzés: „A gyulai barátok nevében sok szeretettel gratulálunk: a Christián és az Ökrös család.” Mit tehetnénk hozzá? Mi is, kedves Mester. Árpási Zoltán

Felkai Eszter és Gálfy László

Kései találkozás Svédországban

Erős az összetartozás, a magyar kultúra iránti vágy

November végén egyhetes svédországi tűmén vett részt Felkai Eszter és Gálfy László, a Jókai Színház színművészei, Arbuzov Kései találkozás című kamaradarabjával, melyet Konter László rendezett 1995-ben. A felkérés nem hivatalosan érkezett, egy régi ismeretség hozta e különleges lehetőséget. Az utazásról, a kinttartózkodás élményéről Felkai Eszter számolt be.

— Miután itt Békéscsabán lejátszott már a darab, sokan kerestek meg minket — ismerősök, kollégák — és kérték, újítsuk fel és vigyük el hozzájuk is. Az igazság az, egy kicsit tartottunk a dologtól, hiszen elég rég játszottuk, így újra kellett volna tanulni a szöveget. Á lényeg, húztuk-halasztot- tuk a dolgot. így eltelt másfél év. Egy napon felhívott minket a svédországi magyar kolónia vezetője, aki elmondta, hallott az előadásról, s szeretné, ha elmennék hozzájuk játszani, az ottani magyaroknak. S milyen a véletlen? A megadott időpontban mindketten ráértünk.

—Mégis hogyan jutott el Svédországig a békéscsabai előadás híre?

— Évekkel ezelőtt meghívott vendégként játszott a színházban Zsila Judit, My Fair Lady Elizáját, aki egyébként tanítványom volt. A pesti főiskola elvégzése után sem szakadt meg a kapcsolatunk. Egy alkalommal eljött megnézni a vigadóbeli előadást, s emlékszem, nagyon tetszett neki. A történet szempontjából Jutkáról annyit kell tudni, Svédországba ment férjhez. így, mint kiderült, az ő ajánlására hívtak meg minket.

—Hogyan jutottak ki, milyen fogadtatásban részesültek?

— Jelmezekkel, kellékekkel megrakodva, kocsival indultunk az útnak, kettesben. Svédországba érkezve vártak a benzinkutaknál, s szinte kézről kézre adtak minket, míg elérkeztünk az első állomásig, Lund városába. Elmondhatatlan, milyen szeretettel fogadtak bennünket. Egyórás ottlétünk után úgy éreztük, 30 évi barátság köt minket össze.

Négy előadást tartottunk, a tűmét

egyébként Göteborgban fejeztük be. Megkértek, tartsunk egy műsort gyerekeknek is. Fantasztikus élmény volt, amikor velünk együtt mondták például Arany János Arany Lacinak című versét. Itt ugyanis fontosnak tartják, a vegyes házasságoknál talán még hangsúlyosabban, hogy a gyerekek megismerjék anyanyelvűket, kultúrájukat.

— Hogyan élnek magyarjaink svéd földön?-— Azt hiszem, számunkra elképzelhetetlenül jól. Minden nemzetiségnek van egy háza, ahol rendszeres klubéletet élnek, a gyerekek magyar óvodába, iskolába járnak. A kolónián belül igen erős az összetartozás és a vágy a magyar kultúra iránt.

— Szavaiból arra következtetek, sikeres bemutatkozás volt ez a kint eltöltött idő.-— Igen, azt hiszem. Talán bizonyíték erre, hogy tavasszal újra várnak, ezúttal a Shirley Valentine című egyszemélyes darabbal, melyet öt évvel ezelőtt játszottam. Muzslai Katalin