Békés Megyei Hírlap, 1996. december (51. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-21-22 / 298. szám
sebb™ 1996. december 21-22., szombat-vasárnap Porcsalmy Gyula: Magyar történelmi elbeszélések (2.) Lél vitéz feje vesztése m A harcos vitéz (Illusztráció: „Árpád jőve magyar néppel” című könyvből, mely a Magyar Könyvklub gondozásában jelent meg) Kilencszázötvennégyben is sokfelé kalandoztak őseink. Ez év április 6-án Bulcsú vezér hadai a franciaországi Cambray (Kambré) városát vették körül. A külvárost hamarosan elfoglalták. Azután meg a vidéken portyáztak három napig. Mikor azzal felhagytak, magát a várost támadták meg. Ámde a lovon hadakozó magyarság nem sokra mehetett vele erős falai miatt. Mit tehettek egyebet, minthogy a város közelében folyó Schelde partján tábort ütöttek, hogy kipihenjék magukat, s újult erővel támadjanak a városra. Bulcsú vezér unokaöccse: Lél vitéz deli termetű, szép ifjú volt; harcias híre, neve messze földre szállt. A pihenés napjaiban Lél vitéz egyedül kiment a folyó partjára, jó messzire a tábortól. Ott fegyverzetét előbb letette, majd leült a folyóvíz partjára s halászga- tött. Egyszer csak gyönyörű női énekhang üti meg a fülét a túlsó partról. Onnan a partmenti füzesekből jött a hang. Lél elővette tömlőjét, ráült és átevezett. Mikor a túlsó parton kiszállt, elhalt a dal... Azonban nem nyugodott, s a dalos keresésére indult. Rá is bukkant a daloló nőre. Ott ült egy bokor alatt az erdő szélén, ibolyát kötözgetett csokorba. Lél vitéz ámultán állt meg. Az volt az érzése, hogy sohasem látott ilyen csodaszép nőt. Azt hitte, valami tündér. — Ki vagy te, édes lányom? A leány szemérmesen rátekintett csillogó kék szemével és így válaszolt: — Én Krimhilda vagyok, a várparancsnok leánya... Hát te ki vagy? Népem nyelvén beszélsz, de öltözeted, arcod formája mégsem a mienk... A vitéz elnevette magát... — Néped nyelvén tudok beszélni, mert sokat időztünk köztetek. Öltözetem, arculatom pedig a magyaroké. Én Bulcsú vezér unokaöccse vagyok: Lél vitéz. Az ifjú azt hitte, hogy erre a vallomásra a leány fel fog sikoltani, és menekülni próbál. Ehelyett azonban — csak úgy ültőhelyében — bájos szív alakú arcával igézőén Léire mosolygott. — Hát te vagy az a híres Lél vitéz, akitől népem retteg? No, de én nem félek tőled — feleselte hamiskásan. A vitéz jóízűen felkacagott. — Hát miért is félne tőlem egy ilyen szép leány, akinél szebb rózsaszálat sohasem láttam. A tulipánnál is ékesebb vagy. A virágok mind halványak melletted... E bókoló szavakra Krimhilda felállt a földről. Pompás karcsú termete még vonzóbbá tette. — Vitéz! — szólt a feléje már szerelmesen közeledő Léihez. — Első tekintetre nékem is megtetszettél, de mert jeles vitéz vagy, tudom, nem rabolsz el. Visszajövök hozzád, csak bocsáss szabadon, hogy szüleimtől, testvéreimtől elbúcsúzhassam! Este jöjj el a nagy kerek bástyához, s ott titokban leszállók hozzád és veled megyek, ha kell, örökre. Lélt e mézes-mázos női beszéd megszédítette, mámorba ejtette. Mit meg nem tett volna a tündérszép leányért?! Dehogy vitte magával most! Újtára bocsátotta, előbb azonban Hadúrra megesküdött, hogy este ott lesz a kerek bástyánál. A leány tettetett, érzékeny búcsúzás után visszatért a városba. Elközelgett az este. Lél egy kis csapat magyart véve maga mellé, kiszökött a táborból. Egyenesen a nagy kerek bástya felé tartott. Mikor odaérkeztek, várta a megbeszélt jeladást. De az csak egyre késett, pedig már a Fiastyúk is igen fent járt az égen. Lél vitéz türelmetlenkedni kezdett. Csak jönne már! Jött is, de nem az, akit várt... Krimhilda helyett városbeli fegyveres vitézek jöttek, akik hirtelen körülfogták a kis csapatot. Lél menekülhetett volna, de nem tette. A magyar becsület a futást nem engedte meg. Látta, hogy ellenfelei túlerőben vannak, de azért bátran nekik rontott és kevés számú vitézével sok kárt tett bennük. De a sok mindig sok. A túlerő végül is győzött... Lél is elesett, utoljára. Fejét levágták. A csábító szépségű Krimhilda, aki ravaszságával tőrbe csalta, húzta rá fejét egy karóra, és tűzte ki a vár fokára a magyarok elrettentésére. Bulcsú vezér követeket küldött a várba. Kérésre fogta a dolgot. Adják ki öccse fejét, ő pedig elvonul a vár alól, sőt még az összes környékbeli foglyot is kiadja, meg az eddig szerzett zsákmányt. A városbeliek azonban nem teljesítették a vezér óhajtását. — Jó — szólt Bulcsú vezér vitézeihez. —Akkor gyújtsátok fel a várost! A város védői csak mosolyogtak erre az üzenetre. De a magyar vitézek ezrei körülállták a várost, s nyílvesszőikre égő kanócot téve, rálövöldözték azokat a házak tetőire... Nemsokára éppen szélvész támadt, így egyre sűrűbben gyulladtak fel a házak. Egész Cambray városa porrá égett. A tűz felhatolt a várfalakra is. Elégett az a karó is, melyre Lél vitéz feje volt felhúzva... Tűzbe veszett Lél vitéz feje. Ez megnyugtatta a magyarok lelkét, akik míg csak hamuvá nem vált a város, nem mozdultak falai alól. Fekete fehéren Vezetnek józanon is Baj van a mezőkovácsháziakkal, meg a környékbeliekkel — tudtuk meg a minap a rendőrségen. Kiderült, arrafelé vezetnek a legtöbben ittasan. Az igazoltatottak negyven százalékának szájában elszíneződött a szonda. Sok oka lehet persze, talán egyszer valaki majd kibogozza. Lehet például, hogy jó volt arrafelé a szilvatermés, jobb, mint másutt. S ha már egyszer kifőtt az a nyamvadt cefre, hát beborította apránként a magyar, még mielőtt megpimpósodna (mellesleg nem pim- pósodik, de jó elhinni, hátha...). Az is lehet persze, hogy a kocsmárosokkal van baj azon a környéken. Megtörténhet, hogy nem a pálinkát vizezik, hanem a vizet pálinkázzák. S mire Józsi észbe kap, már benne van két kör. Vagy három. Azért a zsarukért sem tenném tűzbe a kezem. Lehet, hogy lesben állnak, sőt az is lehet, hogy csaposnak öltözve maguk töltögetik a szavazópolgárba a sört, bort, pálinkát, hogy amikor aztán a nívópálca felső vonásáig ér a színtiszta alkohol, akkor odaszóljanak a brekegőn Sólyomnak vagy Verébnek, hogy most ül be Madár az autóba. De ne bántsuk a rendőröket, lehet, hogy mégsem velük, hanem a szondákkal van a baj. Megeshet, hogy arrafelé mind Kiváló Áruk Fórumán minősítést kapott szondákat használnak a zsandárok. Nincs selejt, már egy kisfröccstől is felrobban a műszer. Szemben más vidékekkel, ahol esetleg gyenge minőségűt kaparnak be a polgárral a rend szigorú őrei. Meglehet, ott három sörtől is csak hőemelkedése van a készüléknek. Komolyra fordítva a szót, nyilván lehet vaskosabb magyarázatot is találni a sok ittas vezetésre. Talán a munkanélküliség magas arányát, talán a keserves életlehetőségeket, a sokak számára reménytelen helyzetet. A magyarázat persze nem felmentés. Miként a családi bajra nem gyógyír, ha az asszonyt jól elverik, úgy a kilátástalanságra sem az ittas vezetés. Mezőkovácsházán egy város hímeve a tét. KárJenne, ha arról híresülne el az országban, hogy arrafelé néha vezetnek józanon is... Árpási Zoltán Ha az üzlet NEM MEGY, AKKOR EGY 10 HIRDETÉS SEGÍTHET! Ha az üzlet jól megy, akkor V hirdetni kötelező! Nyolcéves voltam, a harmadik elemibe jártam, és először léptem a közszereplés terére. A közszereplés tere az öregtemplomunk volt. Úri divatot kezdtek a városunkban, karácsonyfát állítottak föl a szentélyben, az oltár mellett, s kerestek valami alkalmas kis rongyost, aki a mennyei fenyőt felköszöntse. No, szegény gyereket akkor se kellett Félegyházának Szegedtől kölcsönkérni, futotta a kiskunoknak a maguk emberségéből is. De a bibliai példázat szerint sokan voltak a hivatalosak, kevesen a kiválaszthatók. Az egyik selypített, a másikat nagyon kamaszollották, a harmadikat csak segédlettel lehetett volna a karácsonyfa alá állítani. Tudniillik olyan körültekintő személlyel, aki az orrocskáját rendben tartsa, ami azonban mégsem szokásos ilyen ünnepi alkalomnál. A legtöbbnél meg az volt a baj, hogy az ijedtségtől elállt a szavuk, ami ugyan bajuszosabb ünnepi szónokokkal is megesik, de azok nem fakadnak sírva, hanem köhögéssel segítenek magukon. Utoljára bennem összpontosult a közbizalom. Elég rongyosnak találtak, sápadt kis arcom volt és fésűt nem álló vadfekete hajam, s csengett a hangom, mint valami úri kisasszonyé. —Aztán félsz majd, kisfiú?—emelte fel az állam valamelyik tanító úr. — Nem félek én, csak a kutyáktól — mondtam önérzetesen, s kicsit halkabbra vettem a szót —, meg a+iakteroktól. Megnyugtattak, hogy ezeket nem eresztik a templomba, s kezembe adták a köszöntőverset, amit Fehér tanító úr írt. Isten nyugtassa a haló porában. Szép hosszú vers volt, a két első sorát még akkor is el tudom mondani, ha majd odafönt a nagy vizsgán találkozom a tanító úrral. Szép karácsony szép zöld fája, mondsza csak, honnan jövel? (...) Azt nem vettem észre az úton, hogy fáznék, mert szegény édesanyám rám adta a nagykendőjét, csomóra kötve hátul a derekamon. Csak azért hullott a könnyem, mert az orromat meg az államat harapdosta a hideg. (...) A zsúfolt templomot se felejtem el soha, ahová alig tudtunk utat tömi: elöl az úri rendek, aztán a subás, ködmönös kiskunok, a berlinerkendős öregasszonyok, a sötét oltárokon csillogó viaszgyertyák szaga összekeveredve a karácsonyi früstökével, a mézes fokhagymáéval — olyan nagy volt minden, és én olyan kicsike! Igen, az Osza tanító úrnak is szöget ütött a fejébe, mikorra beviaskodtuk magunkat a szentélybe, és közölte aggodalmát Agócs főtisztelendő úrral: — Székre kellene állítani ezt a hüvelykmatyit, hiszen így egészen elvész! Szólították is a harangozót, de az vállvonogatással felelt a sekrestyeajtóból. Emberhalál lesz abból, ha ő megpróbálja székkel tömi át ezt a tömeget! — Föl kell tenni a kőpadkára a gyereket! — mondta valaki, s már akkor föl is nyalábolt valaki, és ráállított a márványkorlátra, ami a szentélyt elválasztja a hajótól. Egyszerre mindenkinél magasabb lettem egy fejjel — ó, nem leszek én soha többet olyan nagy, mint akkor voltam a félegyházi öregtemplomban! Egy magasságban volt a fejem a piros ruhás Máriácskáéval, aki a legsötétebb oltáron lakott üvegházában, és mégis oda sütött rám a mosolygása, és mégis rásimította a kezét a szívemre, amely nyugtalanul vert ebben a szédülős magasban, és azóta is ott tartja nehéz órákban, és tudom, hogy el se veszi onnan a halálos órák párnájáig. Sokáig, nagyon sokáig álltam ott, mert meg kellett várni, amíg a polgár- mester úr megjön, a karácsonyi gyer- tyácskák meggyújtása is nehezen ment, mert Fekete harangozó sohase próbált még ilyent életében, és olyan fohászokat morgott közben, amiket talán nem is találtak illendőeknek a kerubinok, és én már kezdtem álomba zsibbadni a márványpadkán. De végre minden gyertyán kinyílt a lángvirág, és Szente tanító úr megrántotta rajtam az úri kabátot. — Csak bátran, Fercsikém! Hát mért ne lettem volna bátor! Csengettyűzött a szavam az emberfejek felett, mint az angyaloké a betlehemi mezőkön: Szép karácsony szép zöldfája, mondsza csak, honnan jövel? (...) — Ember vagy, Fercsike — jelezte Szente tanító úr annak a pillanatnak az elérkeztét, amikor a szónokot minden elfogadható oldaláról üdvözlik. — Most már lejöhetsz, add ide a kezed! Persze csak a kabátujjat adhattam oda, amelynek felsőbb régióiban a kéz tartózkodott, de azért nem a kézzel volt baj, hanem a lábbal. A lábak nem akartak mozdulni, mintha gyökeret vertek volna a kőben. — Gyere hát, nem hallod? — rántotta meg a tanító úr mosolyogva a kabátujjat. —A nagyságos úr akar megsimogatni. Egy nagyságos úr volt akkor az egész városban, a követ, az pedig akkor Holló Lajos volt. Felejthetetlen szép férfiarca már akkor ott mosolygott alattam. Átölelte a térdemet, és a hangja már simogatott. — Gyere, kispajtás, majd leveszlek. — Nem... nem ereszt a lábam — motyogtam pityergőre görbült szájjal. Megijedtem, mert csakugyan úgy éreztem, mintha a lábam hozzánőtt volna a kőhöz. — Mi a macska? Nem ereszt a lábad? — nevetett Holló, s erősen magához rántott. Az egyik lábam elszabadult, de abban a percben el is jajdítottam magamat, éspedig jó kiadósán. —Jaj, jaj, jaj, ne bántson! A mosolygó arc lehajolt a lábam fejéhez, és — Berta kisasszonytól hallottam később — vérehagyottan emelkedett föl. —Szent Isten, ennek a kisgyereknek odafagyott a lába a kőhöz! A másikat már óvatosan engesztelték föl, mert az még jobban összebarátkozott a márvánnyal. A vakarás kiderítette, hogy talpatlan csizmácskában léptem a közszereplés terére, s azért nem tudtam róla többet elmozdulni. Ami jeget, havat fölszedtem útközben, az álltomban először elolvadt a meleg talpam alatt, azután megfagyott, és hozzátapasztott a kőhöz. — Sebaj, kikerült a maga foltjából — nyomogatta a lábam Sor doktor úr, ahogy ott feküdtem összeszorított szájjal a követünk ölében. Tudta a doktor, hogy a kenyérsütőgető asszony fia vagyok, hiszen én vittem hozzájuk minden pénteken a kenyeret, azon melegen, ahogy a kemencéből kiszedtük, és különben is ismerte a fajtámat, hiszen a szegények doktora volt a kis kopasz ember. Hanem azért azt mondta, hogy jó lenne elszalajtani Deskóért, a városi előfogatosért. És így ültem életemben először úri hintón, amely csak lépésben haladhatott a bőrruhás kiskunok és berlinerkendős asszonyok sokadalmában, akik eltűnődtek a templomtéren meg a világi dolgok változandóságán. Sokan még akkor is törülgették a szemüket a meghatottságtól, és dicsérték a szép úri kitalálást, különösen a női nemen levők, egy-két öreg szüle azonban elégedetlenül reszkettette a fejét, hogy az urak már a templomból is panorámát csinálnak, és szavalatot tartanak az oltár előtt. (...) Én pedig nem éreztem semmit a királyi dicsőségből, amellyel bevonultam a Daru utcába, csak azt éreztem, hogy parázs sütögeti akkor lenyúzott talpaimat. És ekkor támadt először világtalan kis agyamban az a gondolat, hogy van egy téli Isten is, aki más, mint az Isten, aki a nyarat mosolyogja. Móra Ferenc Szép karácsony szép zöld fája...
