Békés Megyei Hírlap, 1996. november (51. évfolyam, 255-280. szám)
1996-11-09-10 / 262. szám
o 1996. november 9-10., szombat-vasárnap „El kell határozni, hogy nem akarok meghalni és nem akarok megölni másokat!” A HÉT TEMAJA Visszatérés a halálba vezető útról — Tamás, ha visszamegyünk az időben, hol az a pont, amikor ez az egész elkezdődött? — Én is, mint az összes barátom, alkohollal kezdtem. Emlékszem, tizenhárom évesen összejöttem egy lánnyal. Megbeszéltük, hogy szombaton találkozunk a diszkóban. Nagyon zárkózott srác voltam, úristen, mondtam magamban — akkor mentem először diszkóba—mit fogok én ott csinálni? Elhívtam egy haveromat, megittam két deci töményét, és teljesen felszabadultam. Aznap este belém szeretett a lány, frankó volt minden, és aztán így teltek a hétvégék. Diszkóba menet mindig behajtottam egy kétdekást. Nem fogtam föl az árát, azt, hogy rá lehet szokni. Mert utána már iskolába is nagyon sokszor úgy mentem. Aztán, úgy tizenöt évesen, gimnazista koromban jöttek a gyógyszerek, és a fű. Ébben a korban a fiatalok borzasztóan kíváncsiak arra, amit nem lehet. A tizenöt-tizenhat évesek nem fogják föl a veszélyt, ők a mának élnek. —Hogyan jutottál fűhöz? — Akkor még nem voltak nepperek mint most, akik keményen csak a pénzre mennek. Egyetemisták és főiskolások árulták a füvet Szegeden. Ez még a nyolcvanas évek. —-Hogy történt először? — Összegyűltünk néhányan Szegeden egy albérleti lakásban. Egy idősebb srác is volt velünk, ő magyarázta el hogyan kell használni. Mi nagy baráti társaság voltunk és nem foglalkoztunk senkivel. Nagyon bezárkóztunk és nem álltunk szóba olyan emberekkel akik átlagosak voltak, meg tudták, hogy mit akarnak. Csak akiben volt valami érdekes. Festők, meg ilyesmi. Volt valami varázsa a dolognak. Különleges zenék, különleges filmek tartoztak hozzá. Meg szürrealista dolgok. Salvador Dali... Igen, amiket igazán szerettünk... Ezekkel a dolgokkal akartunk mások lenni. — Miért szív füvet az ember, miért jó ez? — Felfokozott állapotot okoz, 3-4 órás a hatása, nevetsz tőle és minden tetszik. Lehet, hogy éppen nincsen semmi, de elégedett és boldog vagy. Aztán amikor kimegy a hatása, rád tör a szomorúság, és minél többet használod, annál nagyobb szomorúság tör rád. Ezért nyúlsz hozzá újra meg újra. —A környezet, a család nem vette észre, hogy valami nincs rendben veled? — Nem vették észre, de én az édesanyámnak elmondtam. Olyan kapcsolatban voltunk, hogy elmondhattam neki. Nagyon megijedt, de nem mutatta, inkább próbált megérteni. Ezért is sikerült megszabadulni. Mindig mellettem volt. Nagyon sokat kellett neki szenvedni. Ő talán még nálam is többet szenvedett. A család többi tagjával máig nagyon rossz a viszonyunk. — Mikor kezdtél keményebb drogokat használni? — Tizenhét évesen mákteával indult a dolog, és Noxi- ronnal. A Noxiron egy altató, amit azóta betiltottak. Utána intravénásán kezdtem használni a heroint, az ópiumot, a morfiumot. Körülbelül egy hét alatt kialakult a drogfüggőség. Egy reggel nem adtam be magamnak az adagom, úgy mentem el sétálni a térre. Akkor vettem észre, hogy lázas vagyok, szédülök, és fájnak a lábaim, le kellett ülnöm. Nagyon megrémültem. Kérdeztem a srácokat, mi bajom van? Mondta valaki, aki már benne volt, hogy ez elvonási tünet. Hazahoztak, beadtam magamnak Az 1995-ben mért adatok szerint Magyarországon közel százezren fogyasztanak kábítószert. A fiatalok 4,5 százaléka használ rendszeresen valamilyen drogot. Olvassuk a számokat az újságokban, halljuk a rádióban, a televízióban. Kicsit meglepődünk, kicsit megdöbbenünk, de leginkább talán megkönnyebbülünk, mert bennünket nem érintenek az adatok. De elgondolkoz- tunk-e már azon, hogy a kábítószer-kereskedelem valójában egy dinamikusan terjeszkedő és óriási hasznot hozó üzletág, amely bármikor elérheti a naiv és kíváncsi, olyannyira sebezhető fiatalokat? Barátainkat, osztálytársainkat, gyermekünket, unokánkat. Egy fiatalember, aki megjárta a kábítószer-szenvedély minden poklát, visszatért a halálba vezető útról. Még mindig kulcsra zárja az ajtót, még minden csengőszót a múlt fenyegetésének hall, de vállalta a beszélgetést, mert segíteni szeretne. Nekünk barátoknak, osztálytársaknak, szülőknek és nagyszülőknek. Nem lehet olyan mélyen egy ember, ahonnan ne lehetne visszahozni, haőis akarja. (Felvételünk illusztráció, nem a riportban szereplőfiúról készült.) fotó: lehoczky Péter egy adagot, és elmúltak az elvonási tünetek.-—Milyen élményt okoznak az intravénás drogok? — Az első szúrás a legtöbb embernél rosszullétet vált ki. Nekem jó volt az első is. Ezek a drogok eufóriát okoznak. Elernyesztenek, és pörgést érzel az agyadban. Olvasni van kedved, filmet nézni, meg ilyesmi. Ezért használtak írók meg költők is ópiumot, vagy ópium tartalmú drogokat. Jön a második szúrás, megint jól érzed magad, és utána egyszerűen, ha kilátástalan helyzetben vagy, akkor neked már csak egyetlen célod lesz. Az, hogy minden nap beadd magadnak az adagodat. Mindenki azt mondja, csak kipróbálja, mert tudni szeretné milyen, aztán abbahagyja. Hát én még olyan emberrel nem találkoztam, aki egyszer kipróbálta és utána abbahagyta volna. A kábítószer olyan élményt nyújt, ami nem hasonlítható máshoz, és nem fogom soha azt mondani, hogy ez rossz érzés. Ez jó érzés, csak megöl. Egy pillanatnyi jó érzés pedig nem ér annyit. Az élet más területén is vannak jó érzések, inkább azokat kell felfedezni és kihasználni. Ha két évvel ezelőtt beszélgetünk, akkor azt mondom neked, írd meg, hogy a marihuánát legalizálják, mint Hollandiában. Most már nem mondom, mert ez egy nagy hülyeség. Aki kipróbálja a füvet, az újabb élményekre vágyik, és ki fogja próbálni a keményebb drogokat is. — Próbálkoztál elvonókúrával? — Igen, először 1992-ben. Akkor vonultam be első kúrámra a József Szanatóriumba. Nagyon kemény elvonókúra volt, borzasztó nagy fájdalmakkal járt, úgy éreztem meghalok. Ott sírtam az ápolónő karjában, mint egy kisgyerek, és fogadkoztam, hogy többet nem nyúlok droghoz. Rettenetes fájdalmam volt, begörcsölt az egész testem, nem bírtam megmozdulni. Egymás után nyomták belém a vénás görcsoldókat, míg nagy nehezen kiengedett a testem. Ez ment napokon keresztül. Egy hét amíg elmúlik a fizikai fájdalom. Addig szenvedtem, mint a kutya. Utána jön a pszichikai rész. Az idegrendszeremet teljesen tönkretette a drog, össze-vissza járt az agyam, és azon gondolkoztam, visszaszokjak-e. Mert mikor elmúlik a fájdalom, akkor már nagyfiú vagy és az életednek úgysincs semmi értelme. A legnagyobb baj az volt, hogy mint a drogosok általában, én magam sem akartam leszokni, csak a szervezetem akartam pihentetni. Ez sikerült is és ahogy kijöttem, folytattam tovább. így ment két évig. Elvonókúrák és visszaesések. Egyszer kibírtam három hónapig, munkám is volt, nagyon hajtottam. Bizonyítani akartam, hogy érek annyit, mint mások. Akkor talán sikerült volna leszoknom, de megtudták a múltamat. Rögtön kirúgtak. Aznap este elkezdtem újra szúrni magam. Annyira keményen, hogy akkortól már nem volt egy józan pillanatom sem. — Honnan volt pénzed drogra? — Hát... mint az alkoholistának. Az is előteremti valahonnan. Drog mellett nem lehet dolgozni. Hazudoztam. Hazudtam mindenkinek, az édesanyámnak, az ismerősöknek. A drogos olyan, mint egy időzített bomba. Elvan, aztán ha jönnek az elvonási tünetek, akkor felrobban. Nem néz semmit, csak az számít neki, hogy meglegyen az adagja. —Ha jól tudom, árusítottál is drogot. Miért? — Ekkoriban már intravénás drogokat használtam. Teljes csődben voltam, mert a drogra nagyon sok pénz elment, és nem kerestem semmit. Akkor úgy döntöttem, ezentúl a pénzre megyek. Belekerültem a szervezett bűnözésbe. Csak a pénzszerzés volt fontos, mindegy milyen áron. Annyi pénzt összeszedtem, hogy az valami borzasztó. Olyan mennyiséget. Például majdnem fél évig a legdrágább szállodában laktam. Ha nem volt nálam ötvenezer forint, már pattogtam össze-vissza a városban, hogy pénzt szerezzek. —Kik voltak a vásárlóid? — A tizenöt-tizenhat évesek a szintetikus drogokat vásárolják. Füvet, extazit. A keményebb drogokat — morfiumot, heroint, ópiumot, kokaint — a felső tízezer veszi, mert az tudja megfizetni. Feljártak a lakásomra, vagy rádiótelefonon értek el. Csak nagy tételre mentem. —. Milyen drogokhoz lehet hozzájutni, és mennyiért? — Marihuana rengeteg van, sok fiatal szívja. Ha lemegyek a térre szinte minden második fiatalon észreveszem, hogy be van szíva. A marihuana ára 800- 1000 forint körül van. Utána sorrendben a Speed jön, kicsíkozva árulják 1500-2000 forintért. Egy grammból hét csík jön ki. Az Extazi 3000-3500, a heroin grammja 7000 forint, a kokainé 12 000, de most akarnak behozni az országba egy drágábbat 23 000 forintért. Aztán vannak a különböző ópium tartalmú drogok, ezek olcsóbbak. A 3-4 százalékos morfium ampullához 2- 3000 forintért hozzá lehet jutni. Ennyi. — Tehát rengeteg pénzed volt. Mégis úgy döntöttél, kiszállsz az üzletből. Hogyan született meg az elhatározás? — Erre pontosan emlékszem. Egy reggel, mikor felkeltem, belenéztem a tükörbe. Idegileg teljesen kész voltam. Baráti kapcsolataim megszakadtak, édesanyámmal is megromlott minden, az érzelmeim teljesen eltorzultak. Állandóan az öngyilkosság foglalkoztatott. Azon a reggelen is hulla sápadt voltam és gyenge. Néztem magam a tükörben és rájöttem, hiába van tele a zsebem pénzzel, ha így folytatom meghalok. És meghalnak azok is, akiknek én adom el a drogot. Ekkor határoztam el, hogy szakítok az egésszel. De hát az nem úgy ment, hogy csak úgy szakítok... Éppen egy kiló kokaint kellett volna áthozni Ausztriából. Mondtam, nem vállalom, kiszállok. Akkor jött egy telefon, hogy megölik az édesanyámat és a kisfiámat. Nem tudtam mit tegyek. Végül édesanyám felhívta a rendőrséget. —A kisfiad? — Igen. Van egy kisfiam. Gyakran elhozom. Az édesanyjánál van egyébként, de ő még mindig benne van a dolgokban. Nem is akar kiszállni. — Milyen segítséget nyújtott a rendőrség, mikor megfenyegettek benneteket? — Először nem vettek komolyan. Meg a rendőrök gyűlölik a neppereket és igazuk van. De amikor komolyra fordultak a dolgok, kiküldték a kommandót. Ok vigyáztak ránk, és hónapokig tartott a bújkálás. Tavaly decemberben újra bevonultam elvonókúrára, azóta tiszta vagyok. Egy betöréses ügyem van még, annak most lesz a tárgyalása. —Milyen ítéletre számítasz? — Valószínűleg pénzbírság lesz. Vállalom a következményeket, nincs ugyan semmink, mindent el kellett adni, telefont, videót, tévét, de jobb így, mert legalább nyugodtan hajtom le a fejem. —Ha jól tudom, tizenöt elvonókúrád volt. Miért nem sikerültek ezek? — Sikerültek, csak mindig visszaestem. Nem szidhatom az orvosokat, ők mindent megtettek amit csak lehetett. Rajtam múlott, bennem nem született meg a döntés, hogy le akarok szokni. Ez nem úgy van, hogy elmegyek az elvonókúrára, ott befejezem, hazajövök és akkor minden happy. Van ilyen, de tízből vagy százból egy. —Akkor hogyan lehet leszokni? — Legelőször nekem kell megváltoztatnom a gondolkodásomat. Rájönni arra, hogy szemét dolog, amit csinálok. Esetemben nem csak a fogyasztás, hanem az árusítás is. El kell határozni, hogy nem akarok meghalni és nem akarok megölni másokat. Utána gyerünk befele a kórházba. A zártosztályú pszichiátriai kezelések általában 2-3 hónaposak. Utána akinek van esze és tényleg komoAjánlás Ezt az írást ajánljuk minden szülő figyelmébe, és javasoljuk, adják oda gyermekeiknek is, olvassák el, hogy még időben tanuljanak belőle! lyan gondolja, az vállal egy hosszabb távú kúrát is. Van több ilyen intézmény, keresztény, nem keresztény. A drogosok ott laknak, főznek, mosnak magukra, próbálnak úgy élni, mint egy normális ember. Reggel hatkor fölkelnek és elmennek dolgozni, gyümölcsöt szedni vagy bármit. Meg kell tanulniuk azt, amiből addig kimaradtak. A normális életet. Két év távlatából aztán másképpen látják a dolgokat. Meg ki is szakadnak a régi társaságból. Teljesen új életet kell kezdeni. El kell dobni a régi zenét — bár ezért sokan megköveznének, hogy ugyan a zene, pedig igen —, a stílust, a régi könyveket is. Nekem például egész könyvtáram volt, orvosi könyvekből, lexikonokból, kábítószeres irodalomból. Beadtam mind az antikváriumba. Új társaságot kell magunk köré kialakítani, akik teljesen másképp gondolkoznak. Én ezt a társaságot a gyülekezetben találtam meg. — A hiten belül mi fogott meg? — A szeretet. Közvetlenek voltak, elfogadtak. És tudod, nagyon jó érzés, hogy az ember fölött még van valaki, aki még nálunk is hatalmasabb és szeret minket. Szeret engem, amilyen most vagyok, vagy ahogy a kórházban szenvedtem. Nem azt mondja, hogy te hülye mit csináltál, hanem elfogad így. Egyszerűen szeret és ezzel segít kimászni. Ezért nagy erő a szülői szeretet is. Amikor a szülő nem azt mondja, hogy menj az intézetbe, hanem leül beszélgetni a gyerekkel, és próbál segíteni. Nekem például a kezelőorvosom is sokat segített a legutóbbi elvonókúrán. Azzal, hogy ott volt és figyelt. — Kanyarodjunk vissza egy kicsit a múltba. A baráti társaságodhoz, akikkel együtt kezdtétek a különféle drogokat használni, és akikkel pár éve megszakadt a kapcsolatotok. Mit tudsz róluk? — Akikkel elindultam... Úgy harmincötén lehettünk. Talán heten maradtunk, a többiek meghaltak. Az utolsó Mazsi volt. Kiugrott az ablakon. A nyolcadikról. Akik életben maradtak? Egy srácról tudok, aki időben ki tudott szállni. O most orvos. Egy fiú elmegyógyintézetben van, úgy néz ki örökre. Egy LSD-utazásból egyszerűen nem jött vissza. Kettőnek vírusos májfertőzése van az ópiumtól. Aztán egy srácot láttam még mostanában, nagyon rosszul nézett ki. Igen, és Feri, ő börtönkórházban van, leukémiás. Ja és van még egy srác. O nagymenő volt, zenélt, és a lányok bolondultak érte. Most egy kóbor kutyával járkál az utcán. Teljesen megsüketült és össze van zavarodva, senkit nem ismer meg. Hiába integetsz neki, csak megy az utcán a kutyával. —Ez rettenetes... —Igen, de értsd meg, nekik is megadatott a lehetőség, csak nem éltek vele. Azért haltak meg, és azért ennyire betegek, mert nem akartak leszokni. Nincs, nem lehet olyan mélyen egy ember, ahonnan ne lehetne visszahozni, ha ő is akarja. Ezt a beszélgetést is azért vállaltam, hogy segítsek. Hogy megmutassam, vissza lehet térni. Nagyon nehéz, s ahol tartok, még csak az eleje, de sikerülni fog.-—Mik a terveid? — Legelőször teljesen rendbe kell jönnöm. Még most is napi 25-30 szem nyugtátokon élek, de meg fogok gyógyulni. Aztán munkát keresek és magamhoz veszem a kisfiam. Élünk mint a normális emberek. Kovács Ildikó
