Békés Megyei Hírlap, 1996. október (51. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-19-20 / 245. szám
azája a filozófia... Itthoni találkozás egy fakó szigetlakóval Határ Győző költő, író 1956-ban elhagyta ezt az országot, és megfogadta, hogy amíg a Kádár-uralom tart, haza sem látogat. Ám a sors másképp rendelkezett: 1989-ben, ahogyan mondotta, „még az átkosban”, amikor meghalt legkedvesebb költőtársa és barátja, Weöres Sándor, és az özvegye annyiszor telefonált, kérte, jöjjön haza, nem tudott ellenállni. „Én öreg voltam, túlságosan idős ahhoz, hogy nyelvet változtassak... ” FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET —Nem akartam jönni, végül beadtam a derekamat. Ha másért nem, hát azért, mert ha valaki, hát Weöres Sándor bátran kiállt mellettem, mind művészileg, mind emberileg. Nem egyszer leírta azt, amit mások nem mertek. Talán sokszor érdememen felül taksálta, amit addig véghezvittem. Ezért úgy gondoltam, ennyit megérdemel — emlékezik vissza a Kossuth-díjas költő, újra itthon, harmadszor, szerdai békéscsabai estje előtt, amikor időt szakított a beszélgetésre. — Hát, akkor csak úgy jöttem, hogy besurrantam két napra, ott voltam a sírnál, elmondtam a beszédet. Hideg volt, nem havas idők jártak akkor, feleségem mellettem állt, alig találkoztam valakivel, és már szaladtam is vissza a repülőtérre. Ez 1989 januárjában történt. — S még ugyanabban az esztendőben, november végén, a 75. születésnapján ismét Gyomán köszönthettük. Akkor jött másodszor haza. — Igen, úgy volt. S tudja, amikor először visszatértem Gyomaendrődre, akkor vaksötétben érkeztünk meg, megtartottam az estet, és töksötétben visszamentünk. Nem láttam Gyomából semmit. Másodszor jobb szerencsével jártam, többet láttam, akkor is Szeged felől közelítettük meg Gyomaendrődöt, megmagyarázták, hogyan menjünk. És amikor Gyomaendrőd határába érkeztünk, meg akartuk kérdezni, merre van a városháza. A városka határában egy középosztálybeli hölggyel találkoztunk, én kihajoltam a kocsiból és megkérdeztem: Ugyan volna olyan kedves megmondani, hol van a városháza? A nevemet mondta! „Hát itt van?!” Ahelyett, hogy elmagyarázta volna, rögtön megismert. Nagyon kedves volt. Akkora zavarban voltunk, hiába mondta aztán, hogy merre kanyarodjunk, mégis eltévedtünk. • — Aztán megtalálták a városházát, és rátalált a régi kedves helyekre. — Sok minden történt, látogatás a Kner Múzeumban, nosztalgikus visszakeresése lehetetlen emlékeknek. Hogy milyen az, amikor valaki négyéves korában látott egy városkát és 75 évvel később megpróbálja megkeresni azokat a régi helyeket? Vagy lebontották, vagy beépítették, vagy másképp fest, vagy sehol már. Azért furcsa módon sok mindenre ráismertem, például a Vasút utcára, a vasútállomásra, ami vadonatúj. Mutattak nekem egy fényképet, ráismertem azonnal, hiszen kisgyerekkorom óta izgatott a vasút meg a mozdony, a mozdony volt az Istenem, kis híja, hogy gépészmérnöknek nem mentem, csak egy művészlelkű rajztanár térített el. Azután a régi Kner Nyomdára is ráismertem, és voltak új felfedezéseim. Ki gondolta volna, hogy a legszebb templomot Gyomán egy nagyon nagy építész tervezte, Hausmann Alajos?! Noha fiatal korában tervezte, de a formanyelve olyan tökéletes minden részletében, hogy érdemes felkeresni. Szebb, mint a református, szebb, mint a katolikus, művészi szempontból értékesebb, noha jóval kisebb. Aztán átmentünk Endrődre, ahol újabb meglepetés fogadott; találkoztam egy rendkívül rokonszenves, fiatal plébánossal, akivel azonnal felfedeztük, hogy ro- konlelkek vagyunk, mihelyt bevitt a szentek szentjébe, vagyis a belső barlangjába. Ott volt egy nagyszerű computer monitorral, scannerrel meg nyomtatóval, mindennel. Kiderült, hogy mesterien kezeli azt a szerszámot, amit én akkor éppen csak, hogy megvettem és kezdtem tanulni. Elképedtem, amikor láttam, hogy minden programot magyarított, a képernyőn más, mint magyar szó, kifejezés nem jelent meg. Ezt nem hittem volna, mert én magyarul nem ismertem ezeket a dolgokat, nagyon mulatságos volt ez az egymásratalálás.-—Megtudhatjuk, mi mostani látogatásának célja? — Alapítottak egy magyar—olasz költői díjat, a Salvatore Quasimodo- díjat, és a zsűri fejébe vette, hogy miért ne nyerhetném én, nagyon örültem, bár azt hittem először, ugratnak. Aztán a díjátadásra Balatonfüredre hazajöttem. —Amennyire műveiből, elmondásaiból ismert, Önnek Angliában is sikerült hazára lelnie, otthont teremtenie. Itt itthon, ott otthon van, mindkét hazában jól érzi magát. Jól mondom? — Nagyon jól mondja. Nem az első vagyok a gondolkozók közül, akik úgy tartják, hogy hazám a filozófia, nem úgy, hogy Ibi bene, ubi patria, ahol a filozófia van, ott van az én hazám. Nem vagyok az első szegény, boldog, szerencsétlen, aki belátja, hogy a bölcselet Magyarországon nagyon zsenge palánta, tulajdonképpen nem igazán honos, aki komolyan akarta művelni, az elment ebből az országból. Ha fiatalon ment el, akkor nyelvet változtatott és megírta a maga értekezéseit, könyveit németül, franciául, vagy angolul. Én öreg voltam, túlságosan idős ahhoz, hogy nyelvet változtassak, nem is akartam, mert annyira bennegyökeredzik minden gondolatom az anyanyelvben, erre a nyelvre van az agyam beprogramozva, nem is tudtam volna elszakadni tőle. Inkább azon fáradoztam egyesek szerint, hogy a magyar bölcseletet, a magyar filozófia nyelvét arra a szintre hozzam, amelyen elmondhatom a magyar bölcselet problémáit, megoldáskísérleteit. Hogy ez mennyire sikerült, azt majd mások fogják eldönteni. — Törekvéseivel bizonyára összefügg, hogy ilyen gyönyörűen beszéli ma is az anyanyelvűnket. — Nem tudom, én nem veszem ész- re. —Én viszont észreveszem. —Igazán? Ez nekem olyan mellékes kérdés. A computer, a szövegszerkesztő, amibe beleteszem a szövegeimet, annak mindegy, hogy milyen a kiejtésem. A billentyűsort átírattam, magyar billentyűzetet használok, bármilyen nyelven dolgozom. így aztán talán ennek a szerkentyűnek is némi sejtelme lehet arról, hogy ilyen, köztes Magyaroszágból szalajtott garabonciás diákkal van dolga. — Milyen a magyar költő élete, sorsa, alkotása Angliában, egy világnyelv és -kultúra országában? Egy sokkal ismertebb kultúra hazájában, mint amilyen a magyar? — Ez olyan többrétegű és öblös kérdés, hogy legszívesebben könyvet írnék róla, ahhoz pedig szponzor kellene, azt nem találnánk, akkor a könyv nem adódna ki. Hát mit is mondjak? Nagyon nagy szögelfordulás Magyarországról Angliába menni és ott letelepedni; nemcsak a világlátása változik az embernek, nemcsak a világhorizontok szélesednek — hiszen London, Londonország komoly kulturális pro- montórium, azaz földrész —, hanem átveszi az angolszász irodalom szellemi struktúráját, rangsorolását is. Ott minden másképp van, a fiókozatok máshol találhatóak, és a. költészet fiókozata nagyon alacsonyan van, és ha kihúzza, nagyon sekély. — Mit jelent az, hogy alacsony fiókozat? — Azt jelenti, hogy ott a költőkre nemigen figyelnek. Most próbálják divatba hozni őket, de teljesen sikertelenül, kevesen vannak. Ha többen is összesen, mint Magyaroszágon, ne felejtsük el, hogy Anglia 60 milliós ország, és ha ugyanannyi költője van, mint Magyarországnak, az azt jelenti, hogy a nép egy hatoda. A költők maguk adják ki a műveiket, saját zsebükből fedezik a költségeket, nem nyomdába szaladgálnak, hanem neves kiadóhoz, akinek az impresszuma jó, s akinek megvan az eladási hálózata, elviszi a könyveket. Nem is hiszi, mekkora örömmel veszi a kezébe egy beérkezett költő a harmadik, negyedik verseskötetét, ami 36 oldal, magyar szemmel akkora, mint egy füzet. Nagyon ízléses, jó papír, jó nyomás, dehát csak egy kis füzet. Nem a tíz ujjamon, még annál is kevesebben meg tudnám számolni, hogy hány költőnek adják ki a munkáit. Ted Hughes-szal kezdődik a sor, udvari költő, divatba jött. Az első tíz között örömmel említhetném a magyar származású Szirtes Gábor Györgyöt is, akit senki sem ismer így, úgy mondják, hogy George Szirtes, kiváló angol költő. Itthon élt pár évig, hogy újra megtanuljon magyarul, mert hatéves kisfiú volt, mikor szüleivel elment. At- sajtolták az angol iskola minden állomásán, leedsi tanári oklevelet szerzett, kitűnő grafikus lett, elvett egy angol grafikusnőt, gyerekeik születtek, angol család lengte körül, az angol élet teljesen megette, felzabálta. Alig tudott pötyögni egy-két szót. Sok mindent fordított, Krúdyt, engem is, igen jól. Most megjelent egy antológia, amelyben számos verssel szerepelek angol fordításban, ezek javát ő fordította. — S miért ír a költő Angliában magyar verset? — Hogy miért ír verset és más egyebet is? Néha megesik, hogy megszületik az első sor, akkor elgondolkozik, a fülébe sugdosódik valami, akkor a második, harmadik sor is megvan, akkor előveszi a diktafont, belesuttogja séta közben, így születik a magyar vers. Az ember elszakadt az itthoni elvárásoktól, rajta van a személyes érdeklődése, nagyon sok bölcseleti szösszenet, hangulatfoszlány, vagy kérdésgöncöleg, vagy boncolag, az mind ott settenkedik a sorok között, én azonban ezt nem tekintem filozófiának távolról sem. Mindig kétségbe ejt, ha azt mondják, hogy nekünk nincs ugyan filozófiánk, de a magyar gondolati költészet hatványozott mértékben tartalmazza azt, amit bármely más nemzet filozófiában termelt, ez nem igaz! Csak a lusta lel- keknek az elképzelt útrövidítése a filozófiába, ha gondolati költészetet olvasnak, akkor azt hiszik, hogy ők l el fogják falni a filozófiát az indiaiaktól a görögökön át a modem nyugatiakig, ez nem igaz. A gondolati költészet nagyon szép, én is írok néha olyasmit, ami ebbe a kategóriába tartozik, de nem tulajdonítok neki semmi jelentőséget. — Hogyan látja, értékeli odakintről Magyarország igyekezetét, hogy mielőbb bekerülhessen az Európai Unióba? — Én nem értékelem, de figyelem, hogy az angolok hogyan értékelik, ami sokkal fontosabb. Azt hiszem, elég pozitívan, a lengyelek után Magyarország a legfontosabb. A lengyelek után Magyarországot szeretnék leghamarabb benn látni az Unióban. Ami nagyon nem tetszik az oroszoknak. Reméljük, hogy majd kialakul valami kompromisszum, és az oroszok belenyugodnak azzal a feltétellel, hogy őket is bevonják. —Milyen hazánk sajtója a szigetországban? — Magyarországnak valamelyest javult a sajtója, de még mindig nem olyan jó, mint a cseheké, vagy a lengyeleké, vagy mint a románoké Franciaországban. Tudjuk, hogy a franciák és a románok között régről tart ez a szerelem, és nem is egyoldalú. A lengyelek szintén vonzódnak a franciákhoz, akik szorgalmazzák, hogy a lengyeleket befogadják a tömbbe. A lengyelek fantasztikus módon előreugortak gazdaságilag. Én arra számítottam, hogy ezt mi fogjuk véghezvinni, sajnos eddig nem sikerült. Isten tudja, hogy miért. Lehet, hogy kisebb falat voltunk és befaltak a multinacionális vállalatok, sok mindent felvásároltak, amit jobban szerettünk volna, ha magyar kézben marad. —Kis nemzetek sorsa ez, nem? — A magyarnál nagyobb nemzetek is szenvednek abban a szerencsétlen betegségben, hogy T ávol-Keletről óriási tőkeérdekeltségek fogják magukat és megveszik a nagy nyugati ország fél autóiparát, ilyeneket csinálnak. Tudja, össze-vissza van most már a világ, valami új struktúra van kialakulóban, amely elnyomja és másodrangúvá teszi a politikai határokat, amelyeken átnyúlnak a nemzetközi nagyvállalatok. Ki gondolta volna, hogy Dél-Angliának a vízellátása mára francia kézben lesz?! Privatizálják a vasutakat a szigetországban, és már egy nagy vonal francia kézben van. Jegyet veszek, és Párizsban tudják, hogy mennyi az évi bevétele annak a vonalnak. Gondolja el, amikor mi kimentünk ’57 legelején Angliába, akkor mást, mint angol autót, nem látott az ember. Ha egy francia Citroen valahol felbukkant, akkor körülállták az emberek és megcsodálták. Ma az angol autóipar 38 százaléka japán kézben van, és 2000-re az 50 százaléka lesz japán kézben. —Köszönjük a beszélgetést! — Remélem, nem ábrándítottam ki túlságosan a válaszaimmal! Niedzielsky Katalin A költészet kiskátéja Költészetközpontú országban felség- sértés „kiskátét” írni a költészetről. Vaskos egzegéta kötetek elemzik szentírásként kezelt korpuszát az egyetemes költészetnek s ezek egyike-mási- ka olyan különtermi erudíció, ahová csupán az illetékes mandarinoknak van bejárása. Már az is profanizálás, ha egykét tentatív megállapítással közelebb rukkolunk demarkációs vonalaikhoz — a költőmandarinátus emez „állam- az-államban” enklávéjához; pl. annak elrebegésével, hogy ez a szentírás profán és nem minden esetben szentlélek- sugallta. Pedig hogy a költészet nem megélhetés, hanem valami más, azt a nem-költészetközpontú országokban minden induló költő tudja, keservesen lakóija s odakészíti állát a felkopásnak: elismert, országos hírű költők magánkiadásban jelentetik meg soványka köteteiket s a közönség a költészetnek hátat fordítva él. De vajon ez olyan átokként nehezedik a költészetre? Olyan maradéktalan áldás, hogy az elsőkötetes ha beverekszi magát a költészet enklávéjába, a második-, harmadik-tizedik kötet kigördülő szőnyegén felhaladva — életbiztosításnak tekintheti a lírát? Hogyan lehet a mesterség elkötelezett, ha a költészet nem úgy mesterség, ahogyan a többi? Köztudott, hogy költőnek lenni, azzá válni: egyfajta calling — hívás-hivatás-elhivatottság. De hogy történetesen éppen te legyél az a kisemmizett, te, éppen te ez a hívást- hiába-váró?... Fájdalomtan mikor lesz végem? mikor lesz végem? minek az olyan aki nem kell magának?! ott sántikál a tuskólábú réten s már lefele menet is hamar elfárad a gondolat szúrólángja lankad ha a fájás belevisít az idegen reménykedés hogy gyógyul és felenged — az üdvösség oly életidegen a céltalanságán tűnődő hánykolódás a lázongás a testi nyomoron a félbetört vigyor ha hangja ódás — már újra sújt a sajgó metronóm minek maragdogál ha nincs maradása? dombtető madárijesztő magányán? van is válogatós nagy elgondolkozása a fájdalmak enciklopédiáján A tegnap emberei Mi a „tegnap emberei” vagyunk — ó igen. A legkevesebb, amit tehetünk, hogy tisztességgel, tapintatosan—és lehetőleg minden feltűnés nélkül — elvonulunk, eltűnünk és hang nélkül csitulunk el a süllyesztőben. Ez igaz, ilyennek is kell lenni, mi valóban a „tegnap emberei” vagyunk. De jómagam, ha a „ma embere” volnék, nem lennék olyan biztos a dolgomban és nem követelném olyan hangoskodva ezt a kiebrudalást. Mert mi történik, ha majd beállítanak a „holnapután emberei” — azok, akik a lepénzelések (megvesztegetések) viszontbiztosítások érdekhálózatán már nem akadhatnak fenn és megint csak egy olyan „más nyelvet” beszélnek, amin a „ma emberei” megütköznének, de érteni nem értenek, mi lesz, hogyha a „holnapután emberei” egyenként előszedik a beporosodott annáleszekből az emléknek lepréselt „ ma embereit”; mi lesz, ha okos kutaszaikkal megpiszkálják ezt a régmúlt „jelent”, és sorra megállapítják róluk: ez pojáca volt, amaz féltehetség, ez szaladt a pénze után, amaz üresfejű sarlatánnál egyéb se volt; ez belefulladt a publicisztika sarába, ahol maga is sárrá vált, amaz meg maga volt a szájmenés — a sváda, és a sváda szó-kócával keze-lába kitöltve, amolyan Petruska-forma kócbábú volt...
