Békés Megyei Hírlap, 1996. október (51. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-19-20 / 245. szám
Királygyilkosságok Magyarországon (29.) Ötödik László király tragédiája „Itt a kehely, igyál, uram, László király” Rövid szünetelés után ismét egy több mint gyanús, váratlan hirtelen prágai halál. A mindössze 17 éves V. Lászlót (1444—1457) viszi el a végzet tizenkét évi uralkodás után. Ötéves kisgyermekként ültették a trónra. Kortárs szerzőit, egykorú adatok szerint makkegészséges volt és menyasszonyát várva a boldog jövendőképeit szövögette. Az ifjú László azt tette, amit nagybátyja, a nagyravágyó Czilley akart Thúróczy János Magyar krónikája eképpen ismerteti az esetet: László király „miután egy kevés időt Bécsben töltött, átment Csehországba, és Mátyás grófot erős őrizet alatt Bécs várában hagyta. Amikor azonban Prága városában élvezte a királyi pompát, hirtelen súlyos betegség támadta meg, amely utolsó leheletének pillanatában életétől, hitszegése alól is feloldozta. Hogy halálos méreg okozta-e halálát, amelyet Podjebrád Györgynek, az ország kormányzójának rendeletére adtak neki vagy csak egyszerűen elszólította az Úr, bizonyosan nem tudnám megmondani. Sok ember szája nyílik mindenféle kiszínezett elbeszélésre. És ki tudhat mindenkinek hitelt adni?” A történelmi kriminalisztika bizonyos vonatkozásaiban jelentősen eltér a közönséges, mindennapi kriminalisztikától, többek között az összefüggések feltárásában, noha ennek fontos szerepe van a köznapi bűnfelderítésben is. A cui prodest? (kinek használ: kinek származik előnye a bűncselekményből) szintén az összefüggések megvilágítására irányul, fogódzót adva a bűncselekmény hátterének és tetteseinek felderítésében. Történelmi, politikai bűncselekményeknél az összefiiggések szerepe, érthetően, hasonlíthatatlanul nagyobb, hiszen egy nagyságrenddel nagyobbak, szélesebbek a hozzá fűződő érdekek is, messze túlterjedve személyes érzelmeken, érdekeken, anyagi előnyökön: a történelmi titkos bűntett, legfőképpen orgyilkosság, királygyilkosság népek, országok sorára hathat ki, nemzedékek sorsát határozhatja meg és megváltoztathatja a történelem menetét: érthető hát, ha mindezek arányában nő meg a háttértényezők és vele az összefüggések szerepe: a történelmipolitikai érdekviszonyok szövevénye viszont letörölhetetlen nyomait őrizheti meg vezető államférfiak, uralkodók meggyilkolásának. László király esetében árulkodóan egybevág időpont, helyszín és esemény- történet. Röviden összefoglalva: 1. Az ifjú király — vitatni sem lehet, hogy bábkirály — trónja mögött ádáz politikai küzdelem dúl. Közismert, hogy trónkövetelők bajosan tűrik bábkirályok elnyúló uralkodását. 2. László jó volt—bábkirálynak — a trónra, míg a politikai bonyodalmakat felfogni sem tudó gyermek volt, aki készséggel vette, hogy helyette mások cselekszenek. 3. A király azonban felcseperedett. 4. Fokozta a bajt és halaszthatatlanná tette a közbeavatkozást egy olyan fejlemény, ami a trónkövetelők (esetünkben a trónra törő Podjebrád György) várakozásait, számításait egyszer s mindenkorra keresztül húzhatta. 5. A bábkirály házasodni készült, az előkészületek folytak, a menyasszony érkezését várta. 6. Világos a sors: házasság, asszony, gyerek: a trónkövetelő reményei füstbe mennek, mégpedig mindenképpen, még akkor is, ha netalán nem születik gyerek: mert már ketten ülnek a királyi trónon: László és felesége. Cselekedni kellett tehát, méghozzá haladéktalanul. Végül, hogy a cui prodest? kérdésében a leghalványabb kétely se maradjon fenn: László halála után Podjebrád György lép a cseh királyi trónra. Szegény László királyról is megszületett a pestisben elhalálozás legendája. A pártállam éveiben készült Magyar Életrajzi Lexikon névtelen cikkírója ehhez igazodva írja: „Prágába ment, ahol előkészületeket tett menyasszonyának, VII. Károly francia király leányának, Margit hercegnőnek fogadására, de bubopestisben hirtelen meghalt.” Milyen egyszerű ez! (legalábbis annak látszik) — a pestis vitte el. Nándorfehérvár hősét, Hunyadi Jánost és Kapisztrán Jánost is — a fáma szerint —a pestis vitte el. Csakhogy akkor Prágában nem volt bubopestis-járvány. És évszázadokon át senki nem hallott róla, hogy V. László pestisben hunyt volna el. Sajnos, a bubopestis-halál elmélete — bármilyen tetszetős is egyébként — tarthatatlan. Belátták ezt kedves prágai szakírók, szakértők, szaktörténészek és — feltehetően sokak örömére — megállapították, hogy Lászlót nem ölték meg, nincs méreg, nincs gyilkosság, nincs titkos összeesküvés, nincsenek kámzsás gyilkosok, és nincs a királynak beadott „hűs csepp” sem. László király, miként erről az újságok beszámoltak, fehérvérűséghez hasonló rákos megbetegedésben ha- lálozott el. A legszakabb szakok állapították meg ezt, muzeológusok, historiográfusok, és antropológusok meg miegymás. (És itt senki se gondoljon, antropológusokról is lévén szó, Petőfi koholt barguzini sírjára.) „Ötszáz évig tartotta magát a találgatás — így az újságcikk —, amely szerint Podjebrád György (...) mérgeztette meg V. Lászlót, hogy az ifjú király helyébe léphessen. A király esetében nem találtak — a mérgezésekhez akkoriban használatos — arzént. (Milyen órási szerencse, hogy más mérget nem használtak a kor hírhedt méregke verői! Higany viszont akadt.) A higany jelenlétéből viszont! — nehogy itt bárki is rosszat gondoljon — arra következtettek, hogy V. László előrehaladott rákos megbetegedésben szenvedett. Hát kérem, le a kalappal a magas szaktudomány előtt! Tizenhét éves virgonc, vasegészségű ifjúról, aki lázasan készül menyasszonya fogadására és a menyegzőre, kiderül, hogy előrehaladott rákos beteg. Kriminalisztikai szempontból ez valóságos happyend! Szó sincs róla, hogy a kedves csehek gyilkoltak volna. Azt már nem! A halálos kórtól roskadozó ifjú király szervezetébe — orvosi kezelés folytán jutott a csontjaiból is kimutatható higany. Szenzációs tudományos fordulat következett be tehát. E felfogás hívei szerint a szerencsétlen király csontjaiban talált pusztító anyag—a higany—bizonyítja, hogy László királlyal nem orgyilkos méregkeverők keze végzett. Lám csak, lám, mire jó igazság s tudomány. (A szöveg Grandpierre K. Endre: Királygyilkosságok című könyve alapján készült) fehéren Sem vasöntés, sem üvegfúvás Irigylem a gyomaendrődieket! Gazdagabbak lettek egy szép művészeti alkotással: elkészült a helyi katolikus iskola kápolnájának freskója. Hívők és nem hívők elmehetnek oda, imádkozhatnak előtte, vagy egyszerűen csak csodálhatják a szépet. Mert a freskó bizonyosan az. Szép. Egyetlen rossz szót nem olvastam róla felszentelése óta. Ha lett volna rajta művészi hiány, akkor azzal, s nem a város első emberének oltárképre festésével foglalkozott volna a sajtó és a közvélemény. Különben nem nagyon értem a vihart. Az egyház épít egy kápolnát, abba rendel egy freskót. A pénzt szedték ahonnan szedték, gondolom állami pénz is van benne, meg egyházi is, valószínű perselypénz is, meg önkormányzati is. Aligha hiszem, hogy bárki kikötötte: csak akkor ad pénzt, ha ez meg ez nem lesz a kápolnában, s annak freskóján. Ha nincs kikötés, akkor az építő dönt, kit igen és kit nem. Ha úgy gondolja, hogy a város többsége által demokratikusan megválasztott polgármesternek a freskón a helye, akkor bizony ott lesz. Még ha az adományozók dühükben kiugranak is az ablakon. A templomén. Különben negyven éven keresztül azért morogtunk, mert az állam beavatkozott az egyház életébe. Vannak, akik most ugyanezt szeretnék, s követelik: mázoltassák le a falról a város első emberét! Mert elhiszik, hogy a polgármester maga festette fel magát, talán még utasította is erre a plébánost. Folyik persze a szóbeszéd arról is, hogy a művész, aki festett, szegről-végről rokona a polgármesternek. Lehet, csakhogy a festészet nem vasöntés, vagy üvegfúvás. Ahhoz vagy van tehetség, vagy nincs. A jelek szerint a festőnek volt. A polgármester ha másért nem, hát ezért megérdemelte, hogy arcmása az oltárképre kerüljön. Mert — ahogy kritikusai szemére vetették — meg kellett volna akadályoznia, hogy rokon-művész megbízást kapjon az egyháztól. Nem akadályozta meg! így a város gazdagabb lett egy remekművel, a polgármester pedig terhesebb néhány álmatlan éjszakával. Kedves gyomaendrődiek, tisztelt polgármester úr! Higgyék el, megérte. Arpási Zoltán Sinka István: Szállnak a vadlibák Bocs koros, rongyos nagyapám, hogy nem szólhatott a világnak, elsírta hát panaszait az égbeszálló vadlibáknak. Ősz volt talán s hold fürdette rőt haját a puszta csendjén, míg a libák messzi, magosán úsztak a csillagos estén. O csak állott... haján a fény, bocskorán meg csillant a por s körötte a csorda álmát ringatta halkan az akol. S panaszkodott... szakállas álla szinte lángolt a hold fényén, ahogy állt az akol előtt ezeréves sorsa mélyén. Két nagy jobbágy keze ingott, hangját csendbe fútta a szél — a vadlibák tovatűntek s csörgött a fákon a levél. Avval felelt neki a táj, s panaszával maradi maga — helyette most én várom, én, hogy hátha felel az éjszaka. ...Csörögjetek sárga lombok, csörögjetek ma énnekem, mert hiába futnék tőletek, jön az erdő s a rét velem. És legyek dongnék és dong a szél, a puszta mélyén éj a világ, s mint a lelkem a semmibe, szállnak ma is a vadlibák. Postafiók: Erdély, 1996 A határon túl kezdődik Erdély. Közel kétmillió magyar otthona. Hogyan élnek, gondolkodnak, mi bántja éltet, miként őrzik magyarságukat arról szólnak ezek a levelek, amelyeket a Bukarestben megjelenő Romániai Magyar Szóból tallóztunk. Idestova lassan három és fél évtizede, hogy tanítóember vagyok. Diákkoromban és mindmáig a humán tárgyak érdekeltek. Közülük az irodalmat „éreztem, szerettem, tudtam”, de csak Arany és Petőfi nyelvén. Mégis (ennek ellenére vagy e miatt) magyar irodalomból csak 7-esre, 8-asra futotta, mert sose voltam képes kívülről megtanulni a tankönyveinket megtöltő Kiss Jenő, Létay, Horváth, Lászlóffy stb. verseket. Később tanítókoromban sem. Történnie kellett valaminek, ami meggyőzzön, hogy e versek „megrendelt, megszabott, elvárt, a megélhetést biztosító” — előregyártott elemek... Történt 1966-ban, hogy én, a „reakciós kulákfiú” jó lettem párttagnak: mint annyian! Sőt, 1978-ban „kiemeltek” községi titkárhelyettesnek is. Mint annyi más pedagógust! Egyszóval elöl(alul-, felüljáró lettem. Történt, hogy hivatalomban jelentkeznie „kellett” a ’89 előtt Magyarországra kitelepedett gyergyószárhegyi Bartis Ferencnek, a marosvásárhelyi Űj Élet szerkesztőjének. Megrendelésre riportot kellett volna írnia két, a kollektívbe be nem állt család birtokvitájáról. Találkozásunk családi otthonomban folytatódott. Mint a párbajtőrözők, kezdetben „méregettük” egymást (így dívott akkor, rettegős-hivatalosan), de „ez-az” mellett csakhamar megismerték egymást a „gyerekek”. Küldetéséről gondolkodva, mondtam: — Ismervén a két család közötti „kilátástalan vitát”, a riport írásáról lebeszélem a „szerkesztőt”, ellenben szívesen látom a „költőt”. Versekről, költészetről beszélgetve, nekiszegeztem a kérdést: — Mondd, Feri barátom! Ti csak ilyen újemberfor- máló verseket tudtok írni? — Nem, százszor is NEM! Van a mi tarsolyunkban másmilyen is... És 1980- ban elszavalta egy nyomdafestéket nem láthatott versét. Ideírom: És mégis élünk!! Szét tépve és összetörtén, Győzelmektől meggyötörtén, Még magzatként bajba-ölten Vándor bölcső-temetőkben — És mégis élünk... Dobravernek minden vágyat: Árverezés a vasárnap; Nászunkra is gyászhír támad: Üresek a gyermekágyak — És mégis élünk... Elvadult a dűlők lelke: Kórót terem tarló, mezsgye; Pusztul a föld egyre-egyre, Hull a szikla tenyerünkre — És mégis élünk... Hogyha sírunk: kiröhögnek. Hogyha küzdünk: fel is kötnek. Hogyha kérünk: odalöknek Történelmi kárörömnek —- És mégis élünk... Magyar, szavad világ értse! Anyanyelvűnk létünk vére. Anyánk szíve tetemére Átok zúdult: vége-vége... És mégis élünk... A verset nem írhattam le, nem tanulhattam meg, de éveken át, tanítói munkám „áldatlan receptjei” közepette, mindvégig a vers ismétlődő sora zsongott bennem: ÉS MÉGIS ÉLÜNK! A verset másfél évtized múlva láttam viszont nyomtatásban Molnárfi Tibor: A korona című könyve előszavában. Ez késztetett az emlék leírására, és az, hogy valamikor igazságtalan voltam a lant mestereivel szemben. Az RMSZ Hiátus mellékletében közölt versek győztek meg végképp, hogy a Kiss Jenőknek, Horváthok- nak, Lászlóffyknak „más is volt a tarsolyukban” — mindvégig velünk voltak. És most már szeretem őket. Tisztesség adassék a tisztességes költőknek! Marton Jenő, Márkod
