Békés Megyei Hírlap, 1996. április (51. évfolyam, 77-100. szám)
1996-04-13-14 / 87. szám
A zene gyógyít, békít Kicsoda ön kedves tanár úr? Kedves vendégeket köszönthettek a minap a békéscsabai zeneiskolában: Terényi Ede zeneszerzőt, a Kolozsvári Zeneakadémia tanszékvezető professzorát — aki Alleluja című műve és Aranyág concertója magyarországi ősbemutatójára érkezett — és Botár Katalin csembalóművészt, a zongoratanszék adjunktusát. (6. oldal) / Épp egy esztendeje indítottuk útjára a Mit szól hozzá kedves tanár úr? című sorozatunkat. Eddig 48 beszélgetés jelent meg az olvasók számára ismeretlen Kelet-Európa szakértő Réti László egyetemi docenssel. Nem akarunk adóssággal a zsebünkben elköszönni. Tartozunk még egy interjúval. Azzal, amelyiknek legelső kérdése: Kicsoda Ön, kedves tanár úr? (7. oldal) A cím bizonyára megtévesztő. Holmi kamasz fiatalemberre gondolnak, aki meghódította, majd dobta a szerelmes lányt. Itt és most nem erről szól a történet. Ebben az igaz mesében csak az én szívemet tiporták meg. Ez lehetne magánügy is, de ha végigolvassák, talán elismerik: egy cseppet sem Mostanában ritkán veszek tollat a kezembe. Úgy érzem, sok esetben teljesen feleslegesen írok a visszaélésekről, a gazemberségről. Semmi nem történik. Minden marad a régiben. így aztán egy időre „kivontam magam a forgalomból”. Csakhogy nem mindig tudja betartani önmagának tett fogadalmát az ember. Mert kap egy levelet, ami teljesen kifordítja a szívét, lelkét a nyugalmi állapotából. Felkapja a pihenő tollat és elindul, mert érzi: segíteni kell! Hát így kezdődött. * Ha elolvassák az alábbi sorokat, megértik miért akartam azonnali eredményt, de sürgősen! „Tisztelt szerkesztőség! Bocsánatot kérek a zavarásért, mint utolsó szalmaszálba a fuldokló kapaszkodik, úgy kapaszkodom e levélbe, hátha sikerül alapon.... Nagyon régi olvasója vagyok a lapnak, sokszor olvastam, hogy a rászorulók nagy részének gondja, baja megoldódott az Önök segítségével. Először fordul elő velem, hogy valakitől segítséget kérek. Ez idáig mindig sikerült kilábalnom a bajokból saját erőből, de ez most nem megy. Arról volna szó ugyanis, hogy keresek egy emberséges embert, aki kölcsönözne nekem 200 ezer forintot maximum két évre.” (Amikor idáig jutottam az olvasásba, folytatni sem akartam. Se szeri, se száma azoknak, akik kölcsönhöz szeretnének jutni. Ebbe az utcába semmi kedvem besétálni. A kíváncsiság azonban tovább olvastatta velem az írásos közleményt.) „Húsz éve szenvedek egy olyan betegségben. amit véglegesen meggyógyítani nem lehet, de az állapotom megmarad, ha egy Amerikában kikísérleteaz. Pénz, pénz, pénz! KOVÁCS ERZSÉBET ILLUSZTRÁCIÓJA zett gyógyszert egy éven keresztül hajszál pontossággal követve az utasításokat, kúra-szerűen beszedek. Húsz éve valóban nem romlott az állapotom, fájdalmaim tűrhetőek. Ez egy jó ég tudja milyen vírus által megkapott csontrendszeri betegség. A gyógyszer öt évig véd a teljes lebénulástól és a bénulás okozta haláltól. Már húsz évvel ezelőtt is nagyon drága volt, de eddig mindig sikerült megvennem. Most azonban olyan összegért küldenék, amelyet saját erőből pillanatnyilag megfizetni nem tudok. Öt éve 100 000-be került, de most 300 ezer az ára, s nekem csak a 100 ezer van meg. Ha nem kapok segítséget valakitől, 3-5 hónapon belül teljesen megbénulok és fél éven belül meghalok. Eddig azt hittem nem félek a haláltól, de most, hogy csak egy karnyújtásnyira vagyok tőle, igenis nagyon félek, rettegek, hetek óta alig alszom, minden pénzszerzési lehetőséget latba vetettem, de mindenütt falba ütköztem. Szeretnék még élni, alig túl az 55. éven nem akarok lebénulni és embertelen kínok között meghalni. Ezért fordultam Önökhöz, ha leközölnék lapjukban kérelmemet, hátha segít rajtam valaki. Április 2-án kellene kezdenem az egyéves kúrát, sem előbb egy nappal, sem később. A gyógyszert 48 órán belül megkapom, ha megvan a pénz. Ismétlem nem ajándékba kérem a pénzt, hanem kölcsön két évre és biztosíthatom, ha segít rajtam valaki visszafizetem a tartozást bármi áron, megfizethető kamattal. Kérem, hogy nevem és címem ne iiják ki az újságba, a fiam egy komoly állást kapott, nem akarom, hogy az én levelem esetleg ártson neki. A pénzre március 31-ig számítok, utána már késő." (A levél névvel és címmel érkezett. Csak azért nem írjuk ki a hölgy nevét, mert talán a gyerekeit, unokáit hoznánk kellemetlen helyzetbe. Az egyik unoka ráadásul élsportoló!) *■ Március közepén kaptuk a fenti sorokat, azonnal cselekedni kellett, hiszen az idő nagy úr! Senkire, semmire nem vár. Ha viszont a tollforgató egész éjszaka forgolódik, mert azon gondolkodik, ki mindenkit kellene megkeresni, hogy megszerezze a levélírónak a pénzt, akkor találkozni is akar a beteggel, hogy megismerje. Tudja meg konkrétan, miben is kell segítenie. Megfogadtam: nem ér a nevem, ha nem szerzem meg azt a kétszázezer forintot. Gyula egyik kis utcájának utolsó háza D-éké. A csöngetésre idősebb férfi nyit ablakot. Érdeklődik: mi járatban vagyok? Mondom, a feleségét keresem. „Anyu hozzád jöttek” — szól hátra párjának. Az asszony ajtót nyit. Meglepődik. Nem várta, hogy az újságtól felkeresik. Hozzám hajol és súgva arra kér, nehogy eláruljam miért jöttem, mert a férje nem tudhatja meg, milyen ügyben írt a szerkesztőségnek. Leülünk a konyhában. Az asszony ujjai sárgák a nikotintól. Leheletén érzem, nagy dohányos lehet. Gondolom, ez a szenvedély csak ront az állapotán. Mondom a vendéglátómnak: szeretnénk róla többet tudni. Például azt, mi is pontosan a betegsége, mi a gyógyszer neve, amit szed? Honnan kapja a többszázezer forintot érő pirulákat? Az asszony egy pillanatra mintha meglepődne a kérdéseken. Aztán én lepődöm meg a válaszán. „Ha ez ilyen procedúrával jár, akkor hagyjuk...” — mondja kissé sértődött hangon. Aztán mégis csak elgondolkodik: talán valamit mondani illene. De nem sok derül ki körmondataiból . Nem tudja igazán, hogy mi a baja, azt meg pláne nem, mi a gyógyszer neve, amit húsz esztendeje kúraszerűen szednie kell. Gyanút fogok. De még mindig hinni szeretnék és segíteni. Kérem, adjon egy számlát, amivel bizonyítaná, hová fizette eddig a százezreket? Hátha kiderül belőle, honnan származnak a jól funkcionáló tabletták. Azt válaszolja, nem tartotta meg azokat. Puff neki! Láthatja arcomon a döbbenetét. Észbekap és egy „svédcsavarral” értésemre adja: már nem is tart igényt arra, hogy leközöljük a levelét, mert — éppen abban a pillanatban jut eszébe —, a lányáék előző nap adták el a Merce- desüket, és megígérték, ők majd odaadják a hiányzó kétszázezer forintot. Meg is nyugodhatnék. Lám, rendeződni látszanak a dolgok maguktól is. „Happy enddel” végződik a történet. De hajt a rögeszmém: nem lehet, hogy egyetlen mondat, egyetlen állítás nem igaz a levélben. Legalább az utolsó mondat, amelyben D-né arról ír, hogy fia magas beosztásban dolgozik. S talán ő, a fontos ember ha felmentést nem, legalább magyarázatot adhat a történtekre. Megtudom, az asszony 21 éves fia a kórházban dolgozik. Nyilván nem igazgató, nem is főorvos. Valami más, hasonlóan becsületes munkaköre van. De alig túl a húszon aligha tevékenykedhet magas beosztásban. Az utolsó reményem is elveszett. Nem maradt egyetlen szalmaszál, amibe kapaszkodhatnék. Csak a kérdés: miért? * A szomorúnak indult ügynek és az én érzelmeimnek itt vége szakad. Becsapottnak érzem magam. Hazafelé azon gondolkodom: hogyan higgyek majd a következő levélnek, amiben egy igazi rászorult, igazi segítséget kér a laptól? Béla Vali A szívtipró
