Békés Megyei Hírlap, 1996. március (51. évfolyam, 52-76. szám)
1996-03-02-03 / 53. szám
A zene bűvöletében A cápa és az ember Rálik Szilvia, a gyulai Erkel Ferenc Zeneiskola énektanára mindössze 24 éves. Tavaly diplomázott Szegeden. Gyönyörű szoprán hangja és szépsége sokakat elbűvöl. (8. oldal) A cápák vízszintes irányú mozgása óriási izomerejének köszönhetően hihetetlenül hatékony. A kék cápa, 18 kilométer/órás sebességre képes. Az ember az ókor óta rettegte a cápákat. (9. oldal) 1996. március 2-3., szombat-vasárnap ...a másik kocsi az elsőbe torlódott... (ARCHÍV FOTÓ) Visszatérő álma, hogy a kertjében gödröt váj, amiből nem bír kijutni. Máskor vonaton utazik. Vonat, mozdony. 424-es? Az a bizonyos mozdony? Az a két apró, kerek, fénylő pont szemből! Mintha szeme lenne a halálnak. Tompa robaj, zuhanás. Aztán csend, halálos. „December 22-én 17 órakor Mende és Sülysáp állomások között a budapest Keleti pályaudvarról 16 óra 15 perckor induló 6616/a békéscsabai személyvonat a nyílt pályán összeütközött egy tehervonattal. Negyvenhárom személy meghalt, ötvenhét személy megsérült.” — szólt a hír. Azt a mozdonyt ő vezette... —1968. december 22,17.55. Huszonhét éve, ha eljön ez az óra, rám tör valami, befelé fordulok, sírni kell — igazít a nehéz szemüvegen. Közepes termetű, rokkantán is mozgékony idős férfi Papp László nyugdíjas mozdonyvezető. 81 esztendős. Feleségével egy idősek otthonában él — szép kertes házuk lelakatolva, fiuk-lá- nyuk távoli városban, és egyedül már nem boldogulnak. Laci bácsi, akinek valaha a pompás 424-es fekete mozdony vezérállásában a vezér úr megszólítás dukált, rendre tréfával üti el a dolgot, ha testi nyavalyáiról, egyhangú hétköznapjairól mesél. Annyi mindent elveszített, annyi mindene összetört — úgy mondja, biztosan az élni akarás, a derű volt segítségébe, hogy mindent kibírjon. És a társa, a feleség, aki annyit áldozott őérte, hogy miatta nem adhatta fel soha. De kibuggyan a könnye többször is, ha arra terelődik a szó. A magyar vasút történetének egyik legsúlyosabb szerencsétlenségére. — Hadd mondjam elejétől, úgy ahogy volt. Tudja, az előző esténél kell kezdeni. Szóval, akkor egy kései személyvonatot hoztam haza Csabára. A fűtőháznál ott várt a feleségem, hogy másnap disznóvágás. Na, megyek, hogy mi a másnapi vezénylés, hát mondják, hajnalban személyvonattal föl Pestre! Hét óra körül volt az idő, mondom, ilyen rövid pihenővel, hiszen mire itt végzek, tíz óra. Az volt a felelet, papíron megvan a pihenő, különben is, két napja pont én mondtam, hogy rövid pihenővel is vinni kell. Nem volt apelláta, úgyhogy éjfélbe feküdtem, reggel indulás! Igen ám, de már avval kezdődött a nap, hogy nem volt csak egy fűtő, aki velem járt párban, holott szigorú szabály, hogy ilyen útra kettő kell. Mondják, mire kiállók meglesz a másik fűtő. Persze nem volt. Akkor megfogadtam, nem indulok. Kitalálták végül, hogy majd Muronyban felszáll a másik fűtő. Nem hittem. No, majd a befutó vésztői vonattal jön valaki. Végre tényleg megjött. Az én fűtőm mindent előkészített, úgyhogy a vésztőire bízta a kezdést, de mire Muronyig értünk, már fogyott a gőz. Kiderült, a vésztői ember 424-esen sohase fűtött, csak szárnyvonalon, vicinálisokon járt. így aztán az énfűtőm fűtött Pestig. Szóval, fölértünk. Éppen a laktanyába indultunk, hogy megmelegítjük az ételt, meg pihenünk az esti indulásig, mikor telefonhoz hívatnak. A főmozdony irányító, Szegedről. Hát az a fiam! Azt mondja, hogy sajnos, nem tudnak az ünnepekre hazajönni, boldog karácsonyt kíván meg minden, aztán avval folytatja, hogy apuka, most áttérünk a szolgálati útra: úgy rendelkeztem, hogy van egy mentesítő vonat, amit apuka fog levinni. Egy munkásvonat, ami sehol nem áll meg, tehát tapasztalt mozdonyvezető kell, mert egy fiatalt adtak, aki most vizsgázott. így hamarabb is hazaér apuka! A kopott kis szoba elsüllyed körülünk. Újra ott siet a pompás 424-es mozdonyvezetője a Keletiben, újságolja a fűtőjének, indulás, és fellép a vezérállásba. Csakhogy... — Csakhogy a vésztői fűtő közben elment cigarettáért. Megkaptam a jelzést: indulni! De nem indulhattunk. Akkor elkövettem azt a hibát, hogy az én fűtőmet utána küldtem. A jelzést visszavették, elengedtek egy személyvonatot, várni kellett. Egyre idegesebb lettem. Jön a szolgálattevő, hogy kérem a papírt, beírom ezt a 8-10 percet. Akkor követtem el a másik hülyeséget: mondtam neki, ne írjon be semmit, majd Szolnokig behozom! Na, végre elindultunk, de előttünk a személyjnindeniitt megállt. Menőén engem a kitérőbe engedtek. Biztosan olvasta, hogy előtte adták át Budapest—Szolnok között az új irányító rendszert, az integra dominót. Addig úgy volt, hogy a szolgálattevő az irodából kiadta az utasítást a váltókezelőnek, aki kinn, az irányító toronyból egy karral állította a váltókat. Ez szűnt meg, nem volt váltókezelő, helyette a szolgálattevő az irodában nyomta a gombokat a kezelőasztalon. Na, a késés miatt már nagyon ideges voltam. A szolgálattevő végre adta a jelt, én meg neki! Igen ám, de kiment a fejemből, hogy kitérőben vagyok, amiből ki kellett volna térni a jobb vágányra. A hajdani szabálytalanság miatt még most is szemrehányást tesz önmagának, hevesen csap az ágyterítőre, holott nem emiatt következett be a szerencsétlenség. A katasztrófa közvetlen oka, hogy a mendei állomás forgalmi szolgálattevője egy gombot rosszul nyomott meg: a „D” helyett a ,,C”-t. A készülék tiltakozott, de ő azt hitte, elromlott. Papp László szerelvényének megadta a szabad jelzést, megfeledkezve arról, hogy Sülysáp felől tehervona- tot fogad. Mende és Sülysáp egymástól körülbelül 10 kilométer. Közbeesik egy apró megállóhely, Szentistván. —Köd volt, sötét, a látótávolság, ma már tudom, 200 méter. Mikor Mende után kinéztem a nagykanyarban, megláttam a két fénypontot. Ez vonat! Én nyolcvannal, a tehervonat 60-nal. Bevágtam a gyorsféket. A 200 méter már rövid volt hozzá. Koppanás. Olyan volt, mintha beszálltam volna a lányomék házában a liftbe, és az leszakad. Süllyedtem, süllyedtem, és egyszer hirtelen minden megállt. Ránk zuhant a csend. Másnap a felesége hangjára eszmélt újra, a kórházban, iszonyatos állapotban, az álla leszakadva, fogait, fél szemét elvesztette, orrcsontja szétzúzódva, egyik combcsontjából 17 centi hiányzott, a lába a nyakába tekeredve, számtalan csonttöréssel, gerince három helyen megroppanva. Azt kérdezte, a fűtőm él? Bólintott az asszony. Talán ő se tudta akkor még, hogy a fűtőnek csak a csontjai maradtak, elégett. A mozdonynak sokáig senki sem merészkedett a közelébe. A tűztérben 1200 fok volt, a vízzel egyesülve ontotta a forró gőzt. A két mozdony összeakaszkodva felágaskodott, a személyvonat mozdonya után következő első személykocsi a mozdony szerkocsijába fúródott, a másik kocsi az elsőbe torlódott. A december 24-ei hivatalos MÁV-közlemény szerint negyvenhármán meghaltak, ötvenheten megsérültek. Papp Lászlót felmentették. A forgalmi szolgálattevő Laci bácsi tudomása szerint kilenc évet kapott. A folytatás? Szenvedés, gyötrő emlékezés. Papp Lászlót 22 alkalommal operálták, az életét, s hogy nem amputálták, dr. Zolczer László professzornak köszönheti. 26 hónapig feküdt gipszben, három év után került haza a kórházakból. A fizetésének megfelelő — ami akkor úgy négyezer forint körül mozgott — összegű nyugdíjat állapítottak meg számára. Kertészkedett otthon, ez lett a szenvedélye. Aztán pár éve két nagyobb műtéten esett át, és most itt gondoskodnak róluk. A nyugdíj épp hogy futja a havi ellátást. Ha szép az idő, még kicsoszog az otthon elé, nézelődik az utcán, néha messzebb is merészkedik. A sors nem egyszer kísértette: a ’60- as évek elején történt, hogy szabad jelzésre száguldott, de időben észrevette, valami hibádzik: nem fénylik a sínpár. A sínen veszteglő vagonok előtt három és fél méterrel állította meg az Orient Expresszt Gyoma alatt. 1968-ban nem rajtamúloti... Tóth Ibolya Szembe jött a halál...
