Békés Megyei Hírlap, 1996. január (51. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-06-07 / 5. szám
Mi történt, Herr Grass? Nem kisebbre vállalkozott Günter Grass, a kortárs német irodalom legkimagaslóbb egyénisége, minthogy az évszázad regényével lepi meg olvasóit, a nemzeti történelem iránt érdeklődő honfitársait, valamint a klasszikus irodalom ismerőit, a kritikusokat és riválisokat. Ami a meglepetést illeti, az sikerült. (8. oldal) Milyenek a férfiak? A férfiakon látszólag alig fog az idő vasfoga: vannak, akik még 70 évesen is fürgék, mások viszont akár már 20 körül vészesen kopaszodhatnak, és egyre feledékenyebbek. Milyen a férfi 20 és 45,45 és 60 között — fölött? (10. oldal) Menekülés a hó fogságából Azt hiszem, olvasóink között is vannak olyanok, akik egy jelentős utazás előtt érezték már úgy, hogy minden és mindenki összefogott ellenük. így voltam ezzel én is azon a bizonyos hétfői napon, amikor Békést betemette a hó, a megyéből nem lehetett eljutni az ország más részeibe. Emlékszem, az égiek vigasztalhatatla- nul ontották magukból a hópelyheket, miközben egy baráti társaság azon fáradozott, hogy a fővárosba jussak kedd reggelre. A tét ugyanis nem volt kisebb, mint Kis-Ázsia. Kalandos belföldi utazásom részleteibe most ne menjünk bele, a lényeg, hogy sikerült a csoporthoz csatlakoznom. A Magyar Tudományos Akadémia intézményrendszerének dolgozóival (fizikusokkal, biológusokkal, történészekkel, régészekkel, ókorkutatókkal stb.) indultunk útra Törökországnak azon vidékeire, ahová ritkábban jut el magyar turista. Az út állítólag Európán át vezetett, ám hamar kiderült, hogy a bolgár határon más törvények uralkodnak, mint amit a sokat megélt utazók bármikor is tapasztaltak. (Az olvasók fantáziájára bízom, milyen gazdag arzenállal rendelkeznek a „szervek” annak érdekében, hogy az utasokat porig alázzák, emberi mivoltukból és pénztárcájukból kiforgassák.) Ilyen kezdet után jobb lesz a folytatás — nyugtatgattuk egymást még az út legelején. Optimizmusunk a Dardanellákon való átjutás láttán nőttön-nőtt. A látvány lenyűgöző volt, két nap után sikeresen átkeltünk (kompon) Canak- kalenál Kis-Ázsiába. Üdülőváros luxussal Első állomásunkon, Trójában a híres falovat „ostromoltuk” meg, majd nem kisebb helyen, mint a tengerparti Ayvalik városka Grand Hoteljában tértünk végre nyugovóra. Utunkat másnap Bergamonban, a török szőnyegszövők mekkájában folytattuk, ahol éreztük, csoportvezetőnk nem kíméli a mögé sereglőket. Feszített tempóban jutottunk el Selcukba, ahol már ingujjra is mertünk vetkőzni, hiszen a mediterrán éghajlati területen még javában zöldelltek a fák, szikrázóan sütött a nap. Nyu- gat-Anatólia kopár fennsíkjait fiatal lánchegységek keretezik, ezek a kaptatok azonban nem jelentettek komoly akadályt remek autóbuszunknak és pilótánknak. Igazi felüdülést hozott számunkra a sivár táj után Kusadasi, az Egei-tenger partján fekvő, minden luxussal ellátott üdülőváros. A törökök Monte Car ló ja Alig győztük számolni szállodánk csillagait (azt az ötöt) a porhoz és kietlenséghez szokott szemünkkel. A hihetetlen eleganciával és — a törökökre nem jellemző — precízséggel megépített, felszerelt KoruMar Hotelban éreztük először: de jó is itt a turistáknak! Kaszinó, uszoda, reptér, kikötő stb., és mindez fillérekért! (Szezon idején a szobákért 170 dollár a fizetség, mi megúsztuk 27 német márkából.) A Galambok szigetére is innen ruccantunk át, ahol egy johannita kolostor falai között kívánhattunk életünk hátralévő részére valami igazán fontosat. (Kiderült, a csoportból szinte mindenki babonás.) Efesben Szűz Mária lakóházát és sírját kerestük fel, majd északnak vettük az irányt. Pamuk- káléban azt hittük, káprázik a szemünk: valamitől hófehérré vált atáj. Csak nem az európai hóvihar eredt a nyomunkba? — villant át agyunkon az itthoni élmény, ám hamarosan kiderült, hogy egy páratlan természeti jelenségnek lehettünk szemlélői. Ősidők óta a különleges összetételű termálvízből kicsapódik a mész és a gipsz. Ezek larakódtak a domboldalakon és a fehér „bolyhok- ból” függőleges falszakaszokat alakítottak ki. Közülünk a legbátrabbak meg is mártóztak a melegnek egyáltalán nem nevezhető vízben. Afyonban is akadt látnivaló (a hettiták vára), de az egyik legjelentősebb program másnap várt reánk. Ekkor érkeztünk meg Kütahyába—a török porcelán- és csempegyártás hazájába —, ahol felkerestük Kossuth Lajos emlékházát, és elhelyeztük küldöttségünk koszorúját. (Kossuth 1850-ben és 1851- ben élvezte a török kormány vendégszeretetét itt.) Kíváncsiak voltunk Magyarország Kütahyában élő tiszteletbeli konzuljára is, hiszen találkozót ígért nekünk. A helyi képviselő-választások miatt azonban a jómódú üzletember inkább letagadtatta magát. (Mint később megtudtuk, nézetei nem azonosak a jelenlegi magyar kormányzatéval. A többi következtetést mindenki maga szűrte le a helyszínen.) Szerencsénk volt viszont a középiskola igazgatójával, aki örömmel fogadta küldöttségünktől egy budapesti iskola bemutatkozó levelét. Az elképzelések itt végre találkoztak: a fővárosiak török testvériskolai kapcsolatokra vágynak, az ottaniak pedig európaira. Rajtunk nem múlt a dolog... Rodostói adomány Csoportunk tagjai között voltak a Rákóczi Szövetség, valamint a Magyar— Török Baráti Társaság képviselői is. Az ő szándékuk utunk végén derült ki. miután bebarangoltuk Bursát, Isztambult. Ez utóbbi helyszínen felkerestünk egy protestáns temetőt, ahol megkoszorúztuk annak a 60 magyar száműzöttnek a sírját, akik az 1848-as szabadságharc után menekültek török földre. Isztambuli sétánk során tudtuk meg azt is, hogy itt nyugszik Széchenyi Ödön, aki a város tűzoltóságának a megalapítója volt. Rodostó volt utolsó állomásunk, ahol II. Rákóczi Ferenc emlékházában helyeztük el az emlékezés virágait, és megismertük Alit, a gondnokot, aki a magyarok iránt érzett szimII. Rákóczi Ferenc emlékházában elhelyeztük az emlékezés virágait pátiából tanulta meg nyelvünket. Ennél már csak az a gesztus volt megha- tóbb, amit két „amerikás” magyar útitársunk tett: felajánlott kétezer dollárt annak érdekében, hogy Rákóczi emlékét tovább őrizzék, ápolják a hagyományokat, az emlékhelyeket a Márvány-tenger partján. Ez még csak a kezdet — tudtuk meg dr. Palinai Gyulától, az egyik adományozótól. Később szeretnék bejegyeztetni a Rodostói Alapítványt, az Amerikában élő gazdag honfitársaik körében pedig gyűjtést kívánnak szervezni az ottani magyar lapok felhívásai nyomán. Csete Ilona
