Békés Megyei Hírlap, 1996. január (51. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-06-07 / 5. szám
1996. január 6-7., szombat-vasárnap #BÉKES MEGYEI HÜIUP Günter Grass, akitől a német egység nagy eposzát várták Nem kisebbre vállalkozott Günter Grass, a kortárs német irodalom legkimagaslóbb egyénisége, minthogy az évszázad regényével lepi meg olvasóit, a nemzeti történelem (és különösen a legutóbbi idolt eseményei, az író szerint kárhoztatott állami egység) iránt érdeklődő honfitársait, valamint a klasszikus irodalom ismerőit, a kritikusokat és riválisokat. Ami a meglepetést illeti, az sikerült: mert ha az elmúlt év augusztusában megjelent Ein weites Feld (A széles mező) nem is lett az évszázad regénye, az évszázad egyik legnagyobb botrányát sikerült előidéznie. A szó művészetével persze német földön az évszázadok során többször okoztak vihart éppen a legrangosabb írók, költők, filozófusok, mondhatnánk úgyis: az irodalom társadalmi hatásának hagyományai vannak arrafelé. Akkor hát mi volt meglepő? Az évszázad regényét akarta megírni... történt, Herr Grass? A 784 oldalas új regényt—egyébként 2 ezerről „rövidítette le” a szerző — a Steidl Kiadó úgy harangozta be már megjelenése előtt, mint a kor remekművét, a nagy történelmi eposzt, a német olvasók által annyira áhított és türelmetlenül várt alkotást. Nem jellemző, hogy egy új kötet 100 ezres induló példányszámmal kerül piacra, és 4500 tiszteletpéldányt még előbb postáznak. Most ez történt. Nem volt magára valamit is adó német lap, tévé- és rádióállomás, amely ne foglalkozott volna A széles mező bemutatásával, még az osztrák és svájci sajtóban is szalagcímbe került a könyv. A kritikusok viszont nem hatódtak meg a hatvanhét éves Günter Grass hírnevétől és a nemes küldetéstől, miszerint ezt az írót választotta ki a sors a nagy „elszámolásra”. Szinte egyöntetű volt az elmarasztalás, a művészi és a politikai egyaránt, teljes csőd, bukás. A regény olvashatatlan, nincs cselekménye, a két hős társalgása, elvont eszme- futtatása zavaros, követhetetlen, a rengeteg idézet, hivatkozás a műveltebbeknek is emészthetetlen — írják a bírálók. Öt év küszködés érződik a művön, a mester nem ura az írásnak és a mondandónak, görcsös maradt a próbálkozás. Marcel Reich-Ranicki — Grass első regénye, a Bádogdob 1959- es megjelenése óta hűséges alkotótárs mint kritikus, bár az író érdekházasságnak nevezi kapcsolatukat —, a német irodalom ítészfejedelme egy tévéműsorban látványosan széttépte a kötetet. Ez az egyértelmű bírálat a Der Spiegel augusztus 21-ei címlapjára került és bejárta a világsajtót, eljutott a magyar lapokba is. Grass új regényében a múlt századi nagy klasszikus íróra, a ma is népszerű, nemzeti érzületű és kiváló elbeszélő, egészen egyéni humorú Theodor Fontanéra épít. A nagy elődöt kelti életre száz esztendő múltán a főhős Theo Wuttke — barátainak Fonty — alakjában, aki az NDK kultúrpolitikai előadója, majd a vagyonügynökség hivatalsegédje. Flogy legyen, akinek kis élete hányattatásait a nagy német történelemben elmesélje, Grass kreál neki egy beszélgető partnert, ez Hoftaller: előbb a Gestapo, később a Stasi ügynöke, ma is „szolgál” valami illetékes hatóságot. (Hoftaler sem eredeti Grass- figura, ugyanis Hans Joachim Schaedlichnél már felbukkan egy ’86- os regényben, Tallhofer néven.) S miközben Wuttke és Hoftaler Berlin szeles utcáin sétálnak, témájuk a német valóság, próbálják megérteni a jelent, magyarázatokat találni a múltból. Grass elítéli a privatizációt, az egykori NDK „gyarmatosítását”, amit Anschluss, kiárusítás, kifosztás szavakkal illet. A párbeszédek ide-oda ugrálnak időben, egyenetlen a stílus, indokolatlanul váltakozik a beszélő személye, nehezen követhetőek a párhuzamok. Ez a címlap bejárta a világsajtót Ám ami ennél is nagyobb baj: a visszaemlékezések során az NDK megszépül, ideális államként jelenik meg, ahol mindenkinek volt munkája, fedél a feje fölött. Pedig tudjuk, hogy ez hazugság, és a viszonylagos jólét ellenére éppen a szellemi elnyomástól szenvedtek az értelmiségiek, a művészek. Mi történt, Herr Grass?! Az író úrtól nem állt távol a közéleti aktivitás, a hatvanas években elszegődött a szociáldemokratákhoz, az SPD-vel szimpatizált, Willy Brandtot dicsőítette, aztán vele együtt eltűnt a politika süllyesztőjében. 1967-ben a két német állam konföderációjáért szónokolt, ’70-ben meg arról, hogy szóba sem jöhet az egyesítés. Amikor 1989-ben leomlott a berlini fal, ismét hallatta hangját a német egység ellen. Minél nyilvánvalóbb volt az NDK felbomlása, annál kétségbeesettebben tiltakozott; Auschwitzra hivatkozott, hogy annak árnyékában megengedhetetlen az egységes német állam. Éppen a politikai szerepvállalás ártott meg a művésznek? Tévedése, világlátása tönkretette az írót? Realitásérzéke, ítélőképessége nem a régi, de még az írás sem. A kor nagy regényét megírni — nem akármilyen elhatározás. Legutóbb, úgy ötven évvel ezelőtt hasonló szándékkal látott neki a hetvenéves Thomas Mann még Amerikában a Doktor Faustushoz. Véget ért a háború, elkészült a nagy mű, ’48-ban adták ki 30 ezer példányban. Talán akkor, a megjelenés idejében még Thomas Mann művéről sem tudták bizonyosan, hogy valóban az évszázad regénye... Pillanatnyilag úgy tűnik, Günter Grass további éveket várhat a Nobel-díjra javasoltak listáján, hogy Heinrich Böll örökébe léphessen. Vagy mégsem? Niedzielsky Katalin Mit olvas? Koszorús Oszkárt valamennyi könyvforgató ember ismeri Orosházán. A köztiszteletnek örvendő helytörténészt, éremgyűjtőt, könyvkereskedőt arról kérdeztük, vajon ő mit olvas? — Könyvek között nőttem fel. hiszen édesapámnak is komoly könyvtára volt, így nem volt számomra újdonság, amikor 1960-ban a város könyvesboltjába kerültem. Olvasni mindig szerettem, ezt a témát választottam például két szakdolgozatom témájául is. — Van-e kedvenc műfaja, írója? — Szerencsés helyzetben vagyok, mert az elsők között kapom kézhez az újdonságokat. Szeretek sok információra szert tenni, ezért az új könyveknek nem csak az úgynevezett „fülszövegét” olvasom el. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden kiadványt elejétől a végéig elolvasok. Kiemelt kedvenceim nincsenek. — Nap mint nap mit vesz elsőként a kezébe? — A Bibliai Útmutatót. Utána kimegyek a postaládához, a Békés Megyei Hírlap már ott van, indulás előtt azt is átnézem. Egyébként a lapjuk minden számát megőriztem 1971 óta. Az újságok közül járatom a Históriát, a Magyar Fórumot és minden numizmatikával kapcsolatos szakfolyóiratot. —Ön kap-e könyvet ajándékba? — Ritkán. Mindenki azt gondolja, a Koszorús Oszkárnak munkaeszköz a könyv fotó: kovács Erzsébet könyvkereskedőnek otthon is sok könyve van, ami igaz is. Elsősorban a lexikonokat, kézikönyveket vásárolom. A szépirodalmat hanyagolom. Az a 60-as években volt rám jellemző. —Mit olvasott legutóbb? — A szüleim komoly levelezést folytattak apám hadifogságának idején. Ezek a tábori levelek kerültek a kezembe a minap. De más jellegű könyveket is forgattam a napokban, mert ismerőseim adatokat, anyagokat kértek tőlem bizonyos témákban. Én tehát úgy kezelem a könyveket, mint munkaeszközt. Csete Ilona A Magyar Könyvklub újdonsága: Csendes forradalom nézeteinkben „Mit remélek ettől a könyvtől? Azt, hogy csendes forradalmat indít el nézeteinkben, ahogy a halálra és a haldoklókkal való törődésre, s abban, ahogy az életre és az élőkkel való törődésre tekintünk.” Szögjal rinpocse, a buddhista meditáció mestere összefoglaló munkája az ősi tibeti bölcsességet a halál, a haldoklás és a világ természetének modem kutatásával egyezteti össze. A Tibeti könyv életről és halálról eddig nem ismert, átfogó képet ad életről és halálról, kiegészítve a Tibeti halottaskönyv tanításait. Szögjal rinpocse a tibeti hagyomány egyszerű, mégis hatásos gyakorlatait mutatja be, amelyeket bárki, bármilyen vallási háttérrel elvégezhet, hogy így átalakítsa életét, felkészüljön a halálra, s másokat segíthessen a haldoklásban. A Tibeti könyv életről és halálról nemcsak szellemi mestermű, de kézikönyv is, útmutató, referenciamunka, a szent inspiráció forrása. Azért íródott, hogy olvasóit elindítsaamegvilágosodás felé vezető úton, s mindenkit buzdítson, hogy „abéke szolgája’Tegyen, aki örömmel, bölcsességgel és együttérzéssel dolgozik a világban, hogy részt vegyen az emberiség jövőjének megmentésében. Szögjal rinpocse Tibetben született, és a század egyik legtiszteletreméltóbb mestere, Dzsamjang Khjence Csökji Lodrö nevelte fel. Tibet kínai megszállása után mesterével együtt száműzetésbe vonult. Mestere 1959-ben halt meg a Himalájában, Szikkimben. Szögjal rinpocse tanulmányait Delhiben, majd Angliában, Cambridge-ben végezte, s jeles tibeti mesterek fordítójaként dolgozott, majd 1974-ben kezdte meg tanító munkáját Nyugaton. A rinpocse élete Tanácsokat ad, hogyan segíthetünk feladatának tartja, hogy Buddha bölcsességét átültesse a nyugati világba. A rinpocsét számos nemzetközi konferencián való részvételre, előadásra kérik fel, mivel közismert szakértője a Tibeti halottaskönyvnek és a hozzá kapcsolódó tanításoknak. E témáról gyümölcsöző párbeszédet folytat a pszichológia, a tudomány és a gyógyítás vezető személyiségeivel. Gyakran utazik és tanít Európában, Észak-Amerikában, Ausztráliában és Ázsiában; a rigpának, a buddhista központok világszerte kiterjedő láncolatának megalapítója és szellemi irányítója. Ibolyák Juhos Marikának A százéves mozi tiszteletére megjelent a képernyőn Góz Jóska, akivel először a ’40-es évek végén (vagy az ’50-es évek elején?) találkoztam Sövényházon, a Húsz kocsma nagyterméből kialakított „filmszínházban”. Ugyanott láttam a Támadás 6.25-kor, A sztálingrádi csata, a Berlin eleste, a Kalinyin, a Sas és még sok más úgynevezett „harcos” filmalkotást, amelyekért gyermektársaimmal olyannyira lelkesedtünk, hogy fából eszkábált dobtáros géppisztolyokkal el is játszottuk a legizgalmasabb jeleneteket. Mégis a Talpalatnyi föld Góz Jóskája maradt meg bennem eleven hősként a rengeteg filmbéli figura közül, pedig neki nem volt géppisztolya, csak ásója, kapája és lapátja. A film búcsúzó pillanatát — amelyben a megbilincselt Góz Jóska hirtelen a jegenyék fölé, a felhőkig magasodik — épen hordoztam, hordozom magamban a fiatal — forgatás előtt nemrég még parasztfiú — Szirtes Ádám arcával. (Évtizedek múltán Győrött, amikor a kedves Rába- parti vendéglőben átütött a hangja a „bokszokon”, megtorpant bennem a szó és sokáig nem nyúltam a poharamhoz.) Persze, a Szirtes által öröklétbe sugárzóan Góz Jóska — Piros-Góz lelke az író Szabó Pálé, aki úgy szerette Kiss Etelkáját, hogy szinte minden női alakjában, így a Talpalatnyi föld Juhos Marikájában is újra- és újrateremtette. Vajon még biciklizik-e néha?, villant át rajtam, amikor több mint 30 éve megpillantottam szálas termetét, ősz tarkóját. A büfépult előtt állt, háttal a bejáratnak, nagy csontos kezével a nadrágzsebében kotorászott, éppen fizetni készült. Pali bácsi, íme egy fiatal győri író, szólalt meg kísérőm (aki 5—6 évvel idősebb „fiatal író” volt, s Szabó Pál „stábjához” tartozott), ő is velünk jön Hédervárra, az író-olvasó találkozóra. Örvendek, öcsém, Szabó Pál vagyok, nyújtotta a kezét, s úgy tetszett, a rengeteg redő külön-külön mosolyog bajuszos, szemüveges arcán, magas, meredek homlokán. Öltönyt, nyakkendőt viselt, kigombolt zakója alatt jó erős nadrágszíj feszült. Hetven felé járt, én húsz körül, s tudtam, születésem előtt kilenc évvel jelent meg első regénye, az Emberek című, 37 éves korában. S a biharugrai kőműveslegény, akit csaknem sírba vitt a bank, annyi pénzt kapott a könyvéért, hogy 40 borjas tehenet vehetett volna rajta. Ott állt előttem a magyar irodalom hatelemis, áldott kőműveslegénye, háromholdas kisgazdája, akit a legjobb kezű építőnek ismertek el a szülőföldjén, s a nép emlékezete följegyezte róla, hogy egy szegény ismerősének három nap alatt „húzta föl” a házát kellő „kalákái” segédlettel, s a portáján, kis földjén paradicsomkertet teremtett. A Biharugráról indult Szabó Pál író (ARCHÍV KÉP) És mindig, ha a lelkiismerete azt parancsolta, hogy egy időre ki kell vonulnia a közéletből, szinte egyik napról a másikra otthagyta Budapestet, hazaköltözött a szülői házba, amelyet még szépapja vásárolt egy bizonyos Öreg Tóth Mi- hálytól a XVIII. század utolsó évtizedében; szőlőt, barackfát ültetett, s egy kis akácost is varázsolt a homokra, amelyet Kiss Etelka teleültetett ibolyával. Közben természetesen megírta az őt körülvevő világot: tájat, embereket, ugrai magányában „hozta tető alá” például legnagyobb művét, a Lakodalom, Bölcső, Keresztelő trilógiát: a Talpalatnyi földet. Pedig nyughatatlan természettel áldotta meg a teremtő: legendás kerékpárjával keresztül-kasul járta az országot, 70—80 kilométert is könnyedén megtett, ha eszébe jutott egy jó barátja, akit régen látott már. Mit mondhatnék még... A héder- váriak valóságos népünnepélyt rendeztek tiszteletére: a legjobb főzőasszonyok készítették az ebédet, s jóféle riz- ling csörgött a poharunkba. Az író-olvasó találkozó után pedig egy-egy nagy csokor ibolyát kaptunk valamennyien. Azóta sem láttam annyi ibolyát. (Most, amikor északi szél táncoltatja ablakom alatt az orgonabokrot és szomorú árnyék hajol az asztalomra, vidám színekkel vigasztal a hajdani hédervári tavasz.) Végül: az ősz tarkójú, ráncos arcú Góz Jóska beült a Volgába, és vitte az ibolyát Juhos Marikának. Szapudi András
