Békés Megyei Hírlap, 1996. január (51. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-27-28 / 23. szám
Mit olvas? Gonda Géza a Kulturális Kapcsolatok Egyesületének elnöke szerint régen igényesebb volt a könyvpiac, ma ritkán talál kedvérevaló könyvet. Az utóbbi időben felesége nagyapjának I. világháborús naplóját lapozgatja a legszívesebben. ; (8. oldal) Repülő drágakövek A repülés izgalmas és bonyolult manőveréhez az állatvilágnak egészen új technikai megoldásokat kellett kikísérleteznie. A poszméh vizsgálatakor kiderült, hogy e rovar másodpercenként 240 számycsapásra képes. (9. oldal) Hivatással megverve Jancsik. „Van-e ki e nevet nem ismeri?” A színházba járók közül bizonyára nincs. Jancsik Ferenc közel húsz éve dolgozik Békéscsabán a színházban töretlen hittel, tenniakarással, alázattal. Beszélgetésünk apropója kettős: tegnap este bemutatója volt, Csiky Gergely—Szenes Iván—Fényes Szabolcs Kaviár című zenés darabjában, és nemrégiben ünnepelte 50. születésnapját. —Milyen érzés ötvenévesnek lenni? — Igazából nem tudom. Gyakorlatilag olyan, mint harmincnak vagy negyvennek. — Aki ismer, az tudja, hogy testileg, lelkileg fiatal vagy, tele energiával. Hogy hírod? (Régi ismeretségünkre, barátságunkra hivatkozva kérem, nézze el nekem az olvasó a tegezó'dést.) — Kisfröcssökkel. Kimondottan társasági ember vagyok, imádom a jópofa beszélgetéseket és nem szégyellem, de a csevegéseket is, mindenféle okoskodás nélkül. Néha ugyan megkíséreljük megváltani a világot, de nem hagyja magát. Evekkel ezelőtt azt gondoltam, hogy aki ötvenéves, az már vén ember. Most úgy gondolom, mégsem az. Nem érzem a súlyát. — Születésed napja után• bezárkóztál. A fél évszázad számvetése tartott vissza a külvilágtól? — Tulajdonképpen nem, hiszen a számvetés naponta megtörténik olyan értelemben, hogy mit csináltam jól-rosszul, a nap értelmesen telt vagy sem. Az ötvenedik születésnapom alkalmából különösképpen nem gondolkodtam ezen. Nagyon egyszerű dolog miatt vonultam el, ugyanis két napig ünnepeltem, és azt ki kellett pihenni. — Melyek voltak életed, pályád meghatározó pontjai, egyéniségei? — Mindegyik az volt. Amikora pesti avantgárd színházból elkísértem a barátomat Kecskemétre, Radó Vili bácsihoz felvételire, akkor Vili bácsi rám nézett és azt mondta: „Gyere fel te is, felveszlek.” Engem? Hát hogy is mehetnék én? — gondoltam —, amikor az avantgárd színházban Egy szerep, négy pillanata. főszerepeket játszom, rám épül a műsorterv, nem beszélve arról, hogy a 25. Színházhoz akartam szerződni. Mégis igent mondtam, és szeptemberben ott találtam magam segédszínészként. Nagyon szép két évet töltöttem el Radó Vili bácsi mellett. Aztán megsértődtem, hogy nem viselik el a zsenialitásomat, és átszerződtem a miskolci színházba. Ott több, mint 300 előadást játszottam. Egy idő után összevesztem a vezetéssel, elkerültem Kaposvárra. Itt viszont mindenféle szerelmi helyzetből kifolyólag... —Ne is mondd tovább, újra menni kellett. — Menni? Fölmondtám az évadnyitó társulati ülésen. Nem volt állásom. Hajdani rendezőm akkor éppen Békéscsabán volt, őt kértem, segítsen, így kerültem ide 1977-ben —Azóta eltelt közel 20 év. — Lám-lám, ember tervez, Isten végez. —Ennyire az érzelmeid irányították a pályádat? — Iszonyatosan. De volt benne egyfajta céltudatosság: buldog módjára úgy gondoltam, ha elkaptam egyszer ezt a pályát, nem fogom elengedni. Nem panaszkodhatom, jó szerepeket osztottak rám, itt játszottam életemben először operettet. Igaz, nem istenigazából aszívem csücske, de nagy szakmai kihívásnak tartom. Iszonyú nehéz munka, úgyhogy csókoltatom, aki azt mondja, hogy ez könnyű műfaj. Volt két év, amikor szabadúszni kényszerültem. Rettentő nehéz idő volt. Egyre azonban megtanított: egészen addig úgy gondoltam, hogy fontos vagyok a világnak. S akkor rájöttem, hogy ez nem így van. Csak annyit fogok elérni, amennyit FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER magamnak megfelelő szerénységgel ki tudok harcolni. Megtanultam a jó értelemben vett toleranciát. Ma már nem vagyok annyira veszekedős, bár véleményem azért van... —Mit jelent neked a társulat, a kollégák? — A kollégáimat mindig nagyon szerettem, soha nem voltam féltékeny azért, mert bizonyos szerepet más játszott el és nem én. Ők a családomat jelentik. A színház csapatjáték, egyedül nem lehet létezni benne. Iszonyú szükségem van rájuk. Remélem, hogy nekik is rám. —Mára a színházi kultúra sokat változott, eltolódtak a műfajok. Ez hogyan csapódik le nálad? — Kihívást jelent: a könnyűműfaj, nevével ellentétben, rettentő nagy munkát ad a színésznek. Természetesen az ember jobban vágyódna komolyabb súlyú feladatokra, de ez elég ritkán adatik meg. A színész végül is annyiban alapvetően kiszolgáltatott, hogy nem választhat szerepet. Amihez a közönségnek természetesen semmi köze, mert ő nem arra kíváncsi, hogy nekem a szerep jólesik vagy nem. Arra azt hiszem, minden szakmában figyelni kell, hogy az ember tisztességesen dolgozzon. — Engedd meg, hogy egy nemrégiben megjelent Csákányi Lászlóra emlékező írást idézzek: , Az egyik legnépszerűbb magyar színész volt. És a legelégedetlenebb is. A közönség imádta és beskatulyázta. ...megbízható szórakoztatóiparosnak szerette. O nem szeretett az lenni...és ha módja volt, bizonyította is.” A cikket olvasva Te jutottál az eszembe. All ez a hasonlatosság? — Egy kicsit igen, egy kicsit nem. Hálás vagyok azért, hogy voltak olyan „bizonyítós” szerepek is. Most, hogy közel száz szerepet már eljátszottam, végiggondoltam, mit is szerettem nagyon. Talán hármat. Hármat, amiért érdemes volt az egész. Az éjjeli menedékhely, a Kabaré... Látod, nincs is harmadik. — Két előadást mondtál, mindkettő drámai szerep. Nem gondolod, hogy mégiscsak teljes a hasonlatosság? — Igen... gyakorlatilag igen... hát... egy az egyben. — Mit tehet a színész, ha még csak ki sem akarják próbálni a skatulyán kívüli szerepben? — Gyakorlatilag az emberben a csakazértis munkálkodik. És a kivárás. — Hogyan telik egy nap, amikor próba vagy előadás van? — Igazából nem tudom elmondani, erről a kedvesem tudna inkább mesélni. Azon kapom magam, hogy monomániássá válók a próba- időszakban. Minden rosszulesik—a bevásárlás, a mosás, a főzés —-, minden halálosan idegtépővé válik, mert ilyenkor teljesen máshol vagyok. — Közel azonos szerepkört játszol most egymás után. A szabin nők elrablásának Bányai tanár ura és a Kaviár Poroszkay Tivadarja karakterében nem sokban különbözik. Mitől lesz mégis más? — Igen, ez két kisember, bár jellemzően általában ilyeneket játszottam. Tényleg, miért is? Valószínűleg én is az vagyok. A vívódások eredményeként végül valamiféle furcsa versenyszellembe keveredik az ember saját magával. Ilyenkor megindul belül valami, iszonyatosan küszködök magammal, hogy ne a visszaköszönés élményét élje meg a közönség. Hogy ez sikerül-e vagy nem, a közönség dönti el. —Mit kívánsz magadnak az elkövetkező50 évre? — Elsősorban egészséget. Ne szűnjön meg a színház. Szeretnék majd egy szer egy nyugodt öregséget. — Szerepmenteset? —-Bizony az is előfordul. Tulajdonképpen nem szeretek szerepelni. —De a színpad azért más. — Igen, de egyre nehezebb, egyre felelősségteljesebb. Az ember a pályát úgy kezdi, hogy van egy jó adag feltűnési viszketegsége és azt gondolja, hogy a pályája alatt meghódít majd minden szép nőt, hogy rengeteg szabadsága lesz. Aztán nagyon hamar rá kell döbbenie, hogy a dolog nem erről szól, hanem valami egészen másról, ami szinte megfogalmazhatatlan. Néha azt érzi, hogy kiválasztott, néha azt: de minek? Aztán jön a szakmai felelősség, végül el sem tud képzelni mást az életében, mint a színházat, és ettől nagyon kiszolgáltatottá válik. —Miben nyilvánul meg a felelősség? —Elsősorban saját magán keresztül a munkában. —Hogyan lehet ezt nap mint nap cipelni? — Tulajdonképpen sehogy, állandóan ott motoszkál az emberben. A hivatást szerető emberek mindig meg vannak verve a hivatásukkal. —Hogy érzed magad mostanában? — Ahogy ebben az országban mindenki. —Rosszul? — Nem csak rosszul. Muzslai Katalin
