Békés Megyei Hírlap, 1995. december (50. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-23-26 / 301. szám
0^ 1995. december 23-26., szombat-kedd KARÁCSONY Van, aki küldi, van, aki kapja. És — ritkán — van, aki gyűjti. Mármint a képeslapot. A kevesek egyike Jani úr, aki nem kis izgalommal várja a postát nap mint nap — gyűjtőtársai ugyanis feladják a címére, ha olyan lapra lelnek, aminek a békéscsabai Jani András a fű gyűjtője. Ide számítanak mindenekelőtt a Békés megyei településeket ábrázoló régi képeslapok. O természetesen viszonozza a figyelmességet — így (is) gyarapszik a gyűjtemény, és mélyülnek barátságok. „Civilben” Jani úr egyébként nem civil: őrnagyi rangban szolgál mint hivatásos katona, a hadkiegészítő parancsnokságon. Ülünk a halom képeslap mellett, és azon vesszük észre magunkat, hogy egészen belefeledkeztünk a témába. Jani úr jóízűen mesél a gyűjtésről, mint ahogyan a legtöbb ember szokott szenvedélye tárgyáról. Elmeséli, hogy gyerekként, a hatvanas években ő is bélyegekre vadászott, mint akkor a legtöbb fiú. Valamennyit örökölt, a többit kapta, vette, cserélte, meg szorgosan áztatta borítékokról, képeslapokról a bélyegeket. Házban bevezetett rendszeres árverezésektől —fogadta el értékként a régi képeslapokat. Az aukciókon sok a külhogy mennyit taksál az egész forintban. Hanem a „miért?”. Békéscsabán, 1939-ben ezzel az üdvözlettel kívánt boldog karácsonyt Krnács Ilona kisasszonynak — Kató , déuttV ;ua°r és gai — Nap-mint nap gyönyörködöm a lapokban. Ezek elvisznek abba a korba, egy olyan világba, amiről az embernek többnyire csak felületes, általános ismeretei vannak. Gyönyörködöm a nyomdatechnikában, a színvonalban. Elnézve ezt a városképet, az Aradi Népbank épületét, odaképzelem magamat például az 1900-as évek aradi utcáira. — Aztán megtanultam, hogy értékesebb, ha az eredeti helyén, a levélen, lapon szerepel. Elkezdtem félrerakosgatni a felbélyegzett képeslapokat, amik mindig többet és többet árultak el nekem a korról, a technikáról, a körülményekről — sorolja. S hogy mi mindenről vall, mitől lehet értékes dokumentum egy-egy ilyen lap, azt a témában járatlan el se tudja képzelni! Itt van például ez a század elején készült felvétel: városkép, semmi különös, ilyen lapból tizenkettő egy tucat, valaki üdvözöl valakit pár szóval. A sokadik rakosgatás közben, az 1911-es bélyegzőt böngészve azután beléhasít a gyűjtőbe a nagy felismerés: értékes ritkaságot forgat, hiszen ezt a lapot a Kattaro-Fiume-i tengeri postán, hajóval szállították a Monarchia idején! A műkincskereskedelem az 1990-es évektől — az Első Budai Árverező földi is; ők főként a régi nemzeti hagyományokat, településeket bemutató, kortörténeti dokumentumnak számító lapok iránt érdeklődnek. A gyűjtők 80 százaléka városképeket gyűjt, illetve vasútállomások képét, régi gőzmozdonyokat, közlekedési eszközöket, katonai vonatkozású témákat, uralkodók, hadvezérek, jeles személyiségek képmását, híres képzőművészeti alkotásokat ábrázoló képeslapokat. — Az ember eleinte mindent gyűjt, aztán válaszút elé kerül. Nekem is összegyűlt ötezer darab, amikor rájöttem, a mennyiségről át kell térni a minőségre. Azóta téma szerint gyarapítóm. Érdekelni persze minden érdekel, adok-veszek, aztán szortírozom. Ami nem illik a gyűjteménybe, az a cserealap — avat be Jani úr a titkaiba. A nagy titok persze nem is az, hogy mennyi és honnan, kiváltképp nem, Jani úr, aki a felfedezők kíváncsiságával és kitartásával cserkészi be a számára így feltárulkozó világot. Elárulja még, hogy mostanában értékpapírokat is gyűjt, régi kötvényeket, részvényeket, miegyebet. Az ember szinte gusztust kap egy ilyen dombomyomású, díszes, remekbe készült nyomdai mesterműre, amit az ötvenes években vagy a szemétbe, vagy sürgősen a sifon mélyéveri az árakat. Az igazi gyűjtők orra elől egy-kettőre felvásárolják a legszebb darabokat a jó üzletet megneszelt nepperek. Jani úr legyint, mint aki el akarja hessegetni magától a kellemetlen témát, és kérdően néz rám: mire vagyok még kíváncsi? Mondom: őrnagy úr, csak arra, amit már az előbb is feszegettem: ugyan mi késztethet egy komoly férfiembert erre a szenvedélyre, mi értelme az egésznek? Csodálkozó tekintetet vet rám, nem felel rögtön. Rakosgatja az évszázados lapokat, emitt egy angyalkás karácsonyi üdvözlet, mellette grófi kastély ereA lehető legboldogabb karácsonyt kívánta 1909. december 20-án Egerből Békésre, Ónagysága Benedicty Mariska és Paulin úrleányoknak Etelka, aki egyúttal „édes nagymamátok kezét csókolta ” Kíváncsivá tesz a látvány, a járókelők öltözete, hát utánajárok, milyen is volt az a kor, a város élete, benne a bank története. Kérdéseket ad föl minden egyes képeslap, amire választ keresek. Volt stílusuk az elődeinknek, az vitathatatlan. Nemes ideák, hasznos, okos ismeretek, amiket nem lenne szabad veszni hagyni, elfelejteni! A technika bűvöletébe estünk, nem figyelünk értékekre, teret nyert az emberi gyarlóság, kivagyiság. A valódi értékek meg veszendőben... Hát ilyesmit mesélnek nekem ezek a lapok, és akkor arról még nem is szóltam, hogy sok jó barátot is köszönhetek a képeslapgyűjtésnek. A témánál hosszan, szívesen időz re, padlás, pince lomosládájába süllyesztettek, tekintettel a nagyszülők emlékére. Most viszont elő lehet bányászni: a legújabb módi szerint egyikmásik nagy múltú pénzintézet vezére vagyont ad a jogelőd cég hajdani értékpapírjáért, ami bekeretezve ott függ a pompás dolgozószoba falán. Státus- szimbólummá avandzsált. Ez persze megzavarja a gyűjtők köreit, felborítja a kereslet-kínálat normális rendjét, földeti pompájában, nyüzsgő falusi piactér, kötényes szakácsné siet a kosárral, a következőn meg snájdig kéményseprővel kíván boldog új esztendőt Mihály a szépreményű Horváth Juliskának. Végül maradunk annyiban, hogy az ilyen, értelmetlennek, haszontalannak tűnő dolgok, szenvedélyek teszik értelmesebbé, boldogabbá — teszik teljessé az ember életét... T óth I boly a
