Békés Megyei Hírlap, 1995. december (50. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-23-26 / 301. szám
KARÁCSONY 1995. december 23-26., szombat-kedd © Paróczy Zsuzsa: a Malév vezető légi utaskísérője, a Senoritas rendszer szerint a 400 aktív stewardess közül a harminckette- dik. Öt nyelven beszél. Csinos, szép, szőke teremtés. Mottó: „Én a repülés birodalmában élek. Érzem: közeledik az este, úgy zár magába majd, mint egy templom. Magába zár, a lényeges rítusok titkai mellé, mély elmélkedésre. A profán világ egyre halványodik, s eltűnik nemsokára. A táj még szőke fényben fürdik, de valami már elpárolog belőle. Magamban azt mondom; nem ismerek semmit a világon, ami ezzel az órával fölérne. Akik tudják, mi a repülés elmondhatatlan szerelme, azok megértenek.” (Saint- Exupéry: Éjszakai repülés) Nagy Imre 44 éves, ez év november 1-jétől a Malév repülési igazgatója, néhány napja az Rt. igazgatóságának tagja, vállalati főpilóta. Nős, Lili lányuk 6 éves, Dani fiuk 13. Huszonhat éve repül. — A főiskola után aMalév külkereskedelmi osztályán voltam piackutató — kezdi —, kollegáim mondták, stewar- dess-tanfolyam indul, próbáljam meg. Többre tartottam magam, mint hogy csak stuvi legyek — ez a szakmai szlogenben használt nevünk —, ám addig agitáltak, míg ráálltam. Hat hónapos kemény tanulás következett, navigáció, meteorológia, útvonalismeret, elsősegélynyújtás, felszolgálás, katasztrófahelyzetek megoldása, utaspszicholó- gia, gasztronómiai ismeretek szerepeltek a tantárgyak között. Persze sikerült. Első utam épp húsz éve, ’75-ben Burgasba vezetett. —És ezek után mit tartastewardess- munkáról? — Nem tudnék nélküle élni. Önállóságot, szabadságot, felelősséget jelent. Felemelő érzés tudni, hogy rajtam múlik, hogyan érzik magukat az utasok a repülőn, mindig új kihívásoknak kell megfelelni. Ha becsukódott a gép ajtaja, minden gondomat itthagyom a földön. Vannak persze jó és kevésbé jó utak. Nagy a pszichés igénybevétel, minket is megviselnek a fel- és leszállások, a különböző időzónák és eltérő hőmérsékletek, no meg a távoliét, amit biztos családi háttér nélkül nem lehetne elviselni. A kalandozások után jó hazajönni, vár a család. — Gyakran repülnek együtt a férjével? — Nem, és nem is szeretek. Két gyerekünk van, valamelyikünk mindig legyen egy másik gépen... És telefonálni sem szoktunk egymásnak a világ különböző pontjairól. Nincs miért. Egyszer rám tört egy nagyon rossz érzés, akkor majdnem felhívtam, aztán túltettem magam rajta. Az önfegyelem nagyon fontos ebben az életvitelben. —Mi volt élete legszebb pillanata? — Két „legszebb” pillanat! 1982: Dániel, 1990: Lili születése. — Ha külön-külön is, de mindketten úton vannak, ki viseli a gyerekek gondját? — A szüleim. Nem is tudom, mi lenne nélkülük... —Mitőlfél? — Az utcától, az emberi borzalmaktól. — Bizonyára voltak nehéz percei a levegőben is. — Igen, egy kényszerleszállás Velencében. Nizzába vittünk francia orvosokat a TU—134-essel, amikor a kapitány behívott minket a fülkébe és kérte, közöljük, azonnal kösse be magát mindenki és ne moccanjon. Még tartott az étkeztetés, a tálcák az utasok előtt voltak, megmerevedett mindenki. Kor- mányozhatatlanná vált a gép, ám_anél- kül, hogy észrevették volna, már a földön voltunk. Szerencse, hogy épp Velence város fölött történt. — És mondjuk ha az Atlanti-óBkn fölött történik, hová száll le a gép? ™ * Ők ketten; egy légi utaskísérő és egy pilóta, vagyis egy légi páros egészen bizonyosan tudja, hogy „mi a repülés elmondhatatlan szerelme” — voltaképpen erről szól az életük. De beszélni róla, szavakba önteni, amit a repülésnek oly szenvedélyes szerelmese, mint a világhírű író is elmondhatatlannak tartott?... Mégis, ennek az emberpárnak az élete, apró hétköznapi dolgai mind-mind erről szólnak voltaképpen. A hétköznapi csodáról. Tartsanak velünk, látogassuk meg őket, ismerkedjünk meg Paróczy Zsuzsával és férjével, Nagy Imrével, akik már várnak bennünket budapesti kis kertes házukban, közel a Ferihegy 1-hez. Légi páros —A vízre. Percek alatt fel kell venni az ülés alatt lévő mentőmellényeket, és gumitutajokon vízre szállítani az utasokat, mert a szívóhatás következtében a gép nem tud sokáig a víz felszínén maradni. Mondjuk, Grönland közelében, ahol nyáron is 2 fokos a víz, nem éppen kellemes az úszkálás. Szerencsére, ilyen nem fordult elő. Viszont felvételi követelmény az úszni tudás. — Beszéljünk kicsit vidámabb dolgokról. Bizonyára sok különleges utasa volt már. Ki milyen ? — Mindjárt az első,Speter Erzsébet. Hozzá én mentem oda egy New York-i járaton, bemutatkoztam, nagyon jót beszélgettünk, aranyos teremtés, azóta is velem utazik, szinte barátok vagyunk. Sokat kísértem Károlyi Mihályné Andrássy Katinkát, ő Párizsból járt haza. Nagyon kellemes volt. Jöttem Budapestre a belga királlyal és természetesen utaztam magyar államférfiakkal. Gönczéket imádom. — Ha nem vagyok indiszkrét, hogyan keresnek a stuvik? Mesébe illő pénzekről, luxusellátásról beszélnek. — Ez tényleg mese. A pilótákat a magyar fizetésekhez mérten elfogadhatóan fizetik, minket jóval az európai átlag alatt. A napidíjam például egy nyolcórás útra 20-22 dollár. Az igaz, hogy a legjobb szállodákban lakunk, s ezeket a cég fizeti, külföldön a fuvarozásunkat is—ez valóban a luxust jelenti. —Ha nem a Malév stewardesse lenne, melyik légitársaságnál dolgozna a legszívesebben ? — A Malévnál, a körülményeinkhez képest nagyot nyújtunk! De a távolkeletieket megnézném, jó hírük van a nagyvilágban. * —Imre, lehet tudni, konkrétan mi vitte rá, hogy ezt a hivatást válassza? — Szokványos repülős történet az enyém. Vidéki fiú voltam, Törökbálinton nőttem fel. Hétvégéken a budakeszi reptérre bicikliztem motoros vitorlázó modelleket lesni. De tulajdonképpen azért jelentkeztem az Eötvös Loránd Gépipari T^baikumba repülőgépszerelőnek, mdÉaBSpmszéd fiú is odajárt. Légitechnikusként érettségiztem, aztán következett a nyíregyházi főiskola. „Bozótpilóta” lettem — tudja, Amerikában így nevezik a növényvédő repülősöket, itthon pedig „kukacbombázónak”. Bebarangoltam az országot, sokat dolgoztam Békéscsaba környékén, Gyoma, Szeghalom határában is. Nagyon jó iskola volt, tízezernél több le- és felszállással. —A legújabb fejezet, ugye, a Boein- gek? — A Malévnál váltás történt, az orosz gépek helyébe Boeingek léptek. Egy amerikai tehesszállító légitársaságnál voltam gyakorlaton Miamiban, a Pan Am kiképző központban. Az első utamat a Mexikói-öböl fölött tettem, Bermuda térségét érintve. Ekkor szálltam le először — még persze oktatóval — New Yorkban a J. F. K.-ra, vagyis a Kennedy reptérre. Most a csúcs a Boeing 767-es, ami 197 személyes. Amerikába, Japánba, Kenyába járunk vele, 10-13 órát is repülünk jgyvégiében. —Az elmúlt napokban például mer— New Yorkból jöttem haza. —Legközelebb? — Holnap Japánba, egy Akita nevű kisvárosba viszem a turistákat. —Ilyen kicsi lett a világ? — Is-is. Két világ ez együtt, a repülés meg az otthonom. Érzem azt, hogy a Föld véges valami, bejárható, és onnan föntről is megmutatkozik az ember keze nyoma. Minél jobban összezsugorodott a nagyvilág, annál fontosabb ez a kicsi itthon, a család, a gyerekek. Rákaptam a kertészkedésre, barkácsolásra, szeretjük a telet, síelünk, nyáron lejárunk Balaton- akaliba vitorlázni. De például New Yorkban is van egy „kis magánéletem”, néhány kedves utca. — A repülés, holott tudom, hogyan „működik”, számomra és a legtöbb ember számára a nagy csoda. De félelemkeltő. Odafönn bármi megeshet... — A professzionális repülés alapja, hogy az ember semmit sem bíz a véletlenre. Ugyanakkor felkészülünk arra is, hogy közbeléphet a véletlen. Egyszer, az automatika hibája miatt Kanada felett fordultam vissza New Yorkba. A ’80-as évek elején pedig — a fiam pár hónapos volt — a varsói reptéren egy kiskatona géppisztolyt fogott ránk az utaskabinban, Nyugat-Berlinbe akart jutni. Alkudozni kezdtünk, a repülésirányítás megadta a felszállási engedélyt, a lengyel katonai vezetők viszont nem, és egy páncélkocsival álltak a gép elé. Azt hiszem, a gépen lévő kollégáimnak is nagy szerepe volt abban, hogy a fejetlen zűrzavarban, a hosszú alku végén a fiatal katona megadta magát. —Félt? — Igen, erős szorongást éreztem. Végül, amikor lekullogott, megsajnáltam. —Beszéljünk a repülésről. Az űrutazásfoglalkoztatja ? — Igen. De nem a műszaki megoldás érdekel, hanem a kozmosz. Érzem a kihívás szelét, foglalkoztat az a nagy kérdés, amire az ember ősidők óta keresi a választ. A repülés vágyát talán a génjeinkben hordozzuk. A megismerés, a felfedezés izgalma foglalkoztat, a hatalmas kísérlet, ahogyan az emberi tudat lerombolja saját korlátáit. —Szabadságra készül. Ilyenkor „lehúzza a redőnyt” ? — Egy-két hétig valóban kikapcsolom a munkát, jólesik a pihenés. Aztán eljön az idő, hogy kezdek a repüléssel álmodni. —Jó álom? — Azt az érzést álmodom, hogy ura vagyok a gépnek, hogy ezt tudom, ehhez értek, ez a tér az én pályám. Valahogy így. És akkor érzem, haza kell jönni, irány a gép... — ZSUZSA, Budapest után hol élne legszívesebben? — New Yorkban. — Városneveket mondok, mi jut eszébe róluk? • Róma: — A világ közepe. Párizs: — Nem áll közel hozzám. New York:—A világ másik közepe. Madrid: — Izgalmas. Tokió: — Unalmas dzsumbuj. Delhi: — Visszavágyom. Kairó: — Csak a reptéren voltam. Bangkok: — Pompa és nyomor. Burgas: — Melengető emlék, rózsák. Athén: — A férjem. —Hogyan ismerkedett meg a férjével? T7 Imre 30 éves volt és agglegény. A lányok odáig voltak érte, gondoltam, megnézem ma-.' gamnak. Egyszer k<jjzö$cn mentünk Athégjja, két háromnapos üt volt, «ahogy mi mondjuk, kitelepiiiffirtk. Hát ott méptéztepi mágamnák.í,:' — Mi a férje kedv érté ztaiéje? — A bécsi klasszikusd^K^^ —Kedvenc étele? — Húsleves. —Kedvenc színe? — Fekete. —Kedvenc parfümje? — Amit éppen használok. —Mikor voltak legutóbb együtt színházban? — Ősszel New Yorkban, a Macskákat láttuk. —Hol töltik a karácsonyt? — Végre egyszer hosszabban együtt lesz az egész család, Thaiföldre megyünk, és a gyerekek is jönnek velünk. — Apropó, gyerekek. Ki akar pilóta lenni vagy stewardess? — Szerencsére egyik sem. —Nem engedné? — Nem tartanám vissza, de nem örülnék. Négyen négyfelé a világban, ki hallott még ilyet!--k — IMRE, végül játsszunk egy kicsit: hadd te gyekfejrészben ugyanolyan kérdéseket Önnek, amikre a feleségétől is választ kértünk. 'Először is: hol ismerkedtek meg? — A szakmában. A pontos választ szerintem mindig a qő tudja, hiszen ő dönti el. hogy kit tünteÜitílÉHl^HlK^-rZsuzsa kedvenc ruhadarabja? — A romantikus, „slampos” szoknyák, de s/erct elegánsan öltözni is. —Kedves virágát ^ vWätSif — A tulipán. —Színe? — Kék és lila. —Zenéje? —Rolling Stones, Mozart, Bartók. —Szokott mosogatni? — Igen. És szeretek főzni. —Ha azt mondom, Budapest? — Por. —Róma? — Forum Romanum. —Párizs? — Vörösbor. —New York? i — Görkorcsolyázók, akik nem állnak meg a pirosnál. —Miami? — Portáslányok az Embessy Suits Hotelben. Reggelente kosár almával várták a vendégeket. —Tokió? — Hollók a császári palota kertjében. Jó levegő. —Afrika? — Viktória-vízesés. —Moszkva? — Inkább Leningrád. — A helyemben most mit kérdezne a feleségétől? — Az első randevú előtt is úgy izgult, mint most, az interjú előtt? —Kizárt, hogy a Földön kívül is létezhetnek értelmes lények? — Nem. Egyáltalán nem. —Hogy érzi magát a beszélgetés után ? — Repülni könnyebb. Seleszt Ferenc—Tóth Ibolva
