Békés Megyei Hírlap, 1995. november (50. évfolyam, 256-281. szám)
1995-11-29 / 280. szám
«S|kJs megyeihírlap MEGYEIKÖRKÉP 1995. november 29., szerda „Ócska ripacs? Aki szívét önti a színpadon...” A szabin nők: biztos siker Rettegi Fridolin szerepében Gá[fy László, Bányai tanár úr alakítója Jancsik Ferenc fotó: kovács Erzsébet Földinh volt. Ezen a napon hunyt el Püspökladányban 1970-ben a békéscsabai születésű kémia—fizika szakos tanár, a kémiai tudományok kandidátusa. Oklevelét a szegedi tudományegyetemen szerezte, 1956-tól haláláig a Kőbányai Gyógyszerárugyárban dolgozott. Szegeden doktorált. Tagja volt az MTA Kémiai Osztálya gyógyszeranalitikai munkabizottságának. Fő kutatási területei a főleg növényi eredetű gyógyszeralapanyagok és más gyógyszerkészítmények voltak. Közel félszáz közleménye jelent meg, számos előadást tartott. Autóbaleset következtében halt meg. Új Mezőhegyes. Ismét megjelent az Új Mezőhegyes című havilap. A második oldalon Szabó Mihály riportját olvashatjuk, amelyben Sebők Antallal, a Családsegítő Központ vezetőjével beszélget. A harmadik oldal, mint ahogyan mindig, a katolikusoké, Bajnai István szerkesztésében. Újból kinyitott a Centrál. Ebből az alkalomból adott interjút a lapnak Nyári Mihály, az étterem új vezetője. Ezúttal gyermeksarok is színesíti az újságot, ahol ifjú toliforgatók mutatkoznak be írásaikkal. A hatodik oldalon az Új Mezőhegyes Bt. nagy sikerű kulturális rendezvényéről szólnak a sorok. Dr. Sás Menyhértné a Hollandiából érkezett zenekar koncertjéről ír kritikusan, majd beszámol a kézdivásárhelyiek látogatásáról, a sportoldalon pedig Nyeste Adrienn mezőhe- gyesi tomászlány sikereit méltatja. Crazy-prodnkció. A mezőkovácsházi Crazy Színpad december elsején este 7 órakor a mezőberényi művelődési központban vendégszerepei. Az együttes Jim Jakobs—Warren Casey: Pomádé című két felvo- násos darabját mutatja be. A német Schönthan-fivérek bohózata, A szabin nők elrablása a múlt század végén Berlinből indult el hódító útjára, és azóta — kisebb-nagyobb kényszerszünetektől eltekintve — tartja magát a világ színpadain. Nem véletlenül, hiszen a történet egyszerű, alakjai kedvesek, emberközeliek, humora sziporkázó. A magyar változatot Kellér Dezső sajátos pesti humorral fűszerezte 1948- ban, és Horváth Jenő vidám dalai, Szenes Iván szövege újabb garanciát jelentett a biztos sikerhez. A komédia — mivel csak hálás szerepeket kínál, szinte csupa főszerepet — a színészek legjobbjainak ad lehetőséget. A Jókai Színházban immár harmadszor került színre A szabin nők elrablása, ezúttal Miszlay István Jászai-díjas, Érdemes művész rendezésében. A társulat legutóbbi premierje a színvonalas szórakoztatás szép példája, legfőbb érdeme, hogy a könnyed műfajt igényesen nyújtja át a nézőnek. Nagyszerűen találkoznak a szerepek a színészekkel, és külön öröm, hogy régen látott, valamiért mellőzött művészeket köszönthet újra a taps a színpadon. A vidéki tanár, az elnyomott férj, a félénk férfi szerepét Jancsik Ferenc játssza kedvesen, mély emberi átéléssel. Bányai tanár úrral csak látszólag áll szemben Rettegi Fridolin, a vándortársulat direktora. Ki más is játszhatná el legjobban, meggyőzően, mint Gálfy Lászlói Túlságosan leegyszerűsítenénk a jellemeiket, ha egyikben a polgári erkölcs, másikban a bohém fickó vagy a gátlástalan érvényesülés megtestesítőjét fedeznénk fel. Ennél sokkal bonyolultabb figurákról van szó. Jóllehet, Most, amikor megvárásolják a karácsonyi képeslapokat és előkeresik a távoli rokonok, ismerősök címeit, talán kézbe kerülnek régi-régi üdvözlőlapok, netán hajdani karácsonyi fényképek is. Ha ezek között lapulnak olyan karácsonyi képeslapok, fotók, amelyekhez nagyon különleges történet fűzőRettegi ravasz, hízelgő, megalázkodik és hazudik is, de ezzel csak életben akar maradni, és azért harcol, amit szívvel-lélek- kel szolgál, ami a legszentebb számára, a színházért. Az Ócska ripacs? monológ az előadás leglíraibb részlete — és napjainkban különösen aktuális hitvallás a művészet szeretetéről. Vajda Károly (a visszatérő borkereskedő) a bohózat oszlopos tagja, a társulat nagy nevettetője. Felkai Eszter remek Borbála; egy percig sem vitás, hogy ebben a családban ez az asszony viseli a nadrágot. Gyöngédségéből az a jelenet enged valamit sejtetni, amikor lányával táncol. Paczuk Gabriella ügyesen formálja Etelka szerepét. Irma, a másik lány Nagy Erika; hatásos alakításában a női lélek sokszínűségéből ad ízelítőt. Meggyő- zőMolnár László Szilvásy Bélája, elsősorban az anyóssal és feleségével közös jelenetei tetszenek. Csizmadia Éva maximálidik, vagy jól ismert, híres személyiségtől kapták, netán a világ nagyon távoli pontjáról, messziföldről érkezett — és szívesen tárják a nyilvánosság elé — kérjük, küldjék el, vagy hozzák el személyesen. Lapunk karácsonyi számában szeretnénk ezekből egy nosztalgia-oldalt összeállítani. A beérkező laposan kihasználja Róza szerepének lehetőségeit, helyes, jópofa kis szobalány. Kiszely Zoltán . mint Szendeffy Endre, a színész, a tékozló fiú, illetve csábító figurájával járul hozzá a sikeres csapatjátékhoz. Éz az előadás, mivel mindenki jó a maga szerepében, feltétlenül az emlékezetesebb csabai színházi estékhez sorolható. A mutatós díszlet Langmár András, a sok elegáns női kosztüm, ruhaValach Mária ízlését dicséri, Felkai Eszter érdeme a koreográfia, és Bátkai Józsefé, hogy szépen szólt a zene. Idekívánkozik viszont a kritikus megjegyzés: zenés bohózattól, találó szereposztástól és jó alakításoktól szokatlan módon, az előadás a harmadik felvonás végére leül, kifárad. Kár, hogy az első két felvonás lendületét nem sikerült tovább vinni; lehet, hogy a kevesebb, a rövidebb produkció több, hatásosabb lett vfúna. Niedzielsky Katalin kát, képeket természetesen visszaszolgáltatjuk. Cím: Békés megyei Hírlap szerkesztősége, 5600 Békéscsaba, Munkácsy utca 4. Beküldési határidő: december 10. A borítékra feltétlenül írják rá: „Emlékképek” Érdeklődni telefonon a 450-450-es központi számon lehet. Karácsonyi készülődés — felhívás olvasóinkhoz Megkérdeztük olvasóinkat: Mikor olvastak vagy írtak szerelmes verset? Venczel Bélámé 37 éves, kevermesi munkanélküli: — Iskolás koromban bizonyára olvastam vagy hallottam szerelmes verseket, de ez olyan régen volt, hogy cím szerint már nem emlékszem rájuk. Az viszont biztos, hogy soha senkihez nem írtam ilyeneket. Először úgy 15 éves koromban lehettem szerelmes, a fiú a szomszéd faluban lakott. Gyakran láthattuk egymást, így nem volt szükség levelezésre, versek küldözgetésére. A lányom 14, a fiam 17 éves. Úgy veszem észre, ők kedvelik a verseket. Jarabek Krisztina 26 éves, dombiratosi tanárnő: — Életemben egyszer írtam szerelmes verset. Annyira gyengécske volt, hogy felhagytam a további próbálkozással. Viszont örömmel és rendszeresen olvasok ilyen alkotásokat magánemberként is, és tanárként is. Azokat a költeményeket, amelyek hűen kifejezik az érzéseimet, megtanulom. A diákjaim meglepően fogékonyak: egy-egy költő szerelmi költészetének megbeszélése után nagyon sokan próbálkoznak versírással, van aki meg is mutatja az elkészült művet. Zámbori Mária 22 éves, kisdombegyházi betanított munkás: — Hú! Nem most volt már, amikor szerelmes verset kaptam az akkori barátomtól, egy rendkívül kedves fiútól. Tizenhét éves voltam, és természetesen nagyon tetszett a dolog. Sokáig őriztem a verset, aztán később elveszítette a jelentőségét. Azóta senki sem vallotta meg így az érzelmeit. Ha ismét megtörténne, örülnék neki. Sajnos utóbb csak a barátnőim emlékkönyveiben olvastam szép szerelmes verseket. Gyurik József és Horváth Elemérig éves gyulai, tanulók: — Az iskolai kötelezőkön kívül nem olvastam szerelmes verseket. Imi viszont írtam, méghozzá sikerrel, 14-16 éves koromban. A barátnőm még mindig őrzi őket. — Én 6-7. osztályos koromban öntöttem így ki a lelkemet. Költeményeim vegyes fogadtatásban részesültek. Belátom: volt közöttük értelmetlen is, de rímelt! A barátnőmmel szakítottunk, azóta összetépem, amit írok. Ötven év emlékeiből Lapunk fel évszázados fennállása alkalmából e helyen rendszeresen bemutatunk olyan olvasókat, akik 40-50 éve előfizetői lapunknak, továbbá visszaemlékezéseket, sztorikat, egyéb színes írásokat közlünk. Új sorozatunkban terjesztőinkkel, nyomdászokkal, tördelőszerkcsz- tőkkel, kiadónkkal ismerkedhetnek meg. Bemutatkozik a tördelőszerkesztő A háttérben lévő kapcsolat Tisztelt Olvasó! Amikor Ön elmegy az újságos standja előtt, s rápillantva lapunkra az felkelti érdeklődését, vagy ha a reggeli kávé mellett veszi a kezébe a lapot, s anélkül, hogy még beleolvasott volna, máris nyugtatólag hat önre (a tartalom nyugtató hatásáért már nem vállalok felelősséget), akkormáris ítéletet alkotott a tevékenységemről, a tördelőszerkesztő számomra csodálatosan szép munkájáról. Mikor is kezdődött? (Te jó ég, de régen volt!) Amikor egy vékony legényke félénken belépett a békéscsabai Kossuth téri Lapnyomda szedőtermébe, s kezdetét vette a könyvekhez, az újságokhoz, a betűhöz való vonzódásnak az a megmagyarázhatatlan érzése, amelyet talán csak a szerelemhez lehet hasonlítani. Az azóta eltelt több mint harminc esztendő sok változást hozott az életemben (a vékony legénykéből már nagyapa lett), de ez a vonzalom nem csitult, sőt, a számítógépnek köszönhetően talán még fokozódott. Igaz is, mily nagyot változott a világ, akkor még ólomból „tördeltük”, ma már számítógép segítségével készítjük a sokkal olvashatóbb, s remélhetőleg tetszetősebb lapot. A 80-as évek elején megkezdődött a megyei nyomdákból összevont nagyüzemben, a Kner Nyomdában az ólom felszámolása, a fényszedés bevezetése. A szedőteremből ide vezetett az utam, s e munkahelyhez, a fényszedőhöz is számtalan szép emlék köt. Sok-sok könyv tördelését végeztem el a közel tíz év során, közülük nem egy díjat nyert a szép könyv versenyen. A hívó szó azonban a 90-es évek elején a Hírlaphoz vezetett. Az idő parancsolta technikai fejlődés újságunkat sem hagyta ki, így a lap tördelése a nyomdából fokozatosan a szerkesztőségben felállított számítógépes hálózatra került át. Ennek a munkának a végzésére hívott főszerkesztőnk, amit örömmel vállaltam el, így a közvetett, nyomdán keresztüli kapcsolatot a lappal a szorosabb, munkatársi viszony váltotta fel. Remélem, hogy ez a háttérben lévőkapcsolat a Tisztelt Olvasó és a tördelőszerkesztő között még hosszú éveken keresztül közös megelégedésünkre fennmarad, s hogy így legyen, maradok tisztelettel: Mészáros Béla Boglár professzor, a tiszteletbeli indián Mészáros Béla Érdekes hírt hozott szerkesztőségünkbe Kovács Géza, az Előre ügyvezető elnökhelyettese, marketingigazgatója: Kulturális Örökségkutató Egyesületükkel Közép-Amerikába, ott pedig Bolíviába, Peruba és Écuadorba utaznak december 27-étől. A január 31-ig tartó, embert próbáló utazás céljainak meghatározásában tanácsaival segített dr. Boglár Lajos, az ELTE Bölcsészettudományi Kara kulturális antropológiai tanszékének csoportvezetője. — Húsz évvel ezelőtt a tanszékemen én voltam az egyetlen utazó —mosolyog a kedves őszes úr —, öt évre rá már tucatnyi hallgatóm járt Latin-Amerikában. 1983-ban alapítottunk egy olyan „intézményt” áprilisi dátummal, amelynek neve: indián nap. Valamikor a 40-es években Mexikóban rendeztek először ilyet, a lényege az volt, hogy ekkor ünnepeltek, pontosabban szidták a fehéreket. Mi más jelleget adtunk ennek a napnak, latin-amerikai érdeklődésű csapat állt össze és egyre nőtt a számunk. Kezdetben én beszéltem a saját élményeimről, ma már (13 éve) az egyetemen végzettek közül 12 fiatal járt Latin-Amerikában. Az idén egy lányunk utazott Brazíliába, ketten Bolíviába, Pemba, egy lányunk jelenleg is arrafelé kutat. Ez az ilyen szegény országban óriási eredmény. — Hogyan sikerül egy-egy út anyagi alapjait megteremteni? — Alapítványok segítségével, elsősorban Soros támogat bennünket, egy ideig magam is tagja voltam a kuratóriumnak. A diákjaim nagyon jó pályázatokat írtak és így sikerült pénzhez jutniuk. Én minden évben „hazajárok” 1979-től, hiszen Brazíliában születtem, kutatási területem még francia Guinea. Tízévente más és más törzsekhez járok, ilyenkor egy-egy korszakot lezárok a kutatásaimban. Nekem mindenről az indiánok jutnak az eszembe. —Hallottam, hogy Önt tiszteletbeli indiánná választották az amazóniaiak... — Minden emberi kapcsolatot, kulturális jelenséget az indiánokhoz mérek, ahhoz, amit náluk láttam. Ez nem csoda, hiszen az őserdő volt az iskolám. Az indiánoktól próbálok harmóniát tanulni, ez sokszor segít. Az őserdő számomra is olyan szelep, amikor elfelejtem a telefonokat, a rohanást, a feladatokat. Van ott egy embercsoport, amelyik mindent tőlem vár, bízik bennem, ez nagy felelősséget is jelent. — Az indiánok nem ismerik a türelmetlenséget? — Ez számunkra az egyik nagy tanulságuk. Ha igaz, rövidesen van lehetőségem egy évre visszamenni közéjük. Foglalkozhatok a kutatásaimmal, a magam dolgaival, amiről könyvet szándékozok^ írni. Az indiánok egy nagyapa és egy sámán keverékét látják bennem, a gyógyító embert, hozzám fordulnak a bajaikkal. Minden reggel jön néhány indián anya a gyermekével, gyógyítsam meg a sebeiket. Nem vagyok orvos és előfordulnak olyan betegségeik, amelyek előtt értetlenül állok. így éreztem meg, hogy a sámán feladata a „pszichoterápia” is, ha tehetetlen a bajjal szemben, akkor is enyhítenie kell. Majdnem mindenkinek van már motorcsónakja azon a fo- lyóktól szabdalt területen, és ha elromlik a karburátor, akkor is hozzám fordulnak. A Kulturális Örökségkutató Egyesület útját követem majd, tapasztalataikat érdeklődéssel várom. Bede Zsóka Képes emlékképek
